Az elérhetetlen felé

0

Van valami az ember természetében, mely folyton valamiféle elérhetetlen felé törekszik. Egyfajta hiányállapot ez, egy vágy a teljességre. Valami, ami most nem vagyok, de lehetnék, vagy leszek. A jövőről szól. Az ember törekvése a kiteljesedésre, mely ezernyi színárnyalatban megjelenhet. Ez a vágy hajtotta Jácintot is a tudás megszerzésére, mely gondolta, elolthatja szomját, melyet, ha elsajátít, megszerez, övé lehet a teljesség, amit minden ember megtapasztalni kíván. Az erdőben barangolt, mikor egy kis tisztáshoz érkezett. A nap melegen sütött, az ég gyönyörűen kék volt, és az egész rét az emberi szem számára hihetetlen színáradatban pompázott. A virágok mellett sétált gondolataiba merülve, de kérdéseire nem talált választ. Egy pillanatra megállt, és a virágokat kezdte szemlélni. Jácintok voltak. Gyönyörű szép, kék jácintok. A látvány örömmel töltötte el.

20100626165639_jacint_lila_pink
– Ha én olyan virág lehetnék, mint amilyenek ti vagytok – mondta – talán nem is lenne semmi vágyam – Megérintette a kis virágokat, és finom, friss illatukat is magába szívta – A nevem ugyan a ti nevetek, de engem mégis hiány gyötör. Mintha belőlem elveszett volna valami, ami bennetek meg van. – úgy beszélt, mintha választ várna a virágoktól, de azok csak makacsul álltak egy helyben és semmi jelét nem adták, hogy közölni szeretnének valamit. – Talán az ember túl sokat beszél – folytatta, aztán hirtelen egy kéz érintését érezte a vállán.
– Amíg a teljességre vágysz, addig nem lehetsz teljes! – mondta egy hang.
Nem nézett hátra, de érezte, hogy a kéz nyugtatóan megpihen a vállán.
– Hát akkor mit kellene tennem? Mit akarsz, mit tegyek?
A kérdésekkel egyidejűleg eltűnt az érintés, de mire megfordult, már a titokzatos személy is eltűnt. – Ki lehetett ez? – kérdezte magától, aztán gondolkodni kezdett a hallottakon.
„Az ember boldog akar lenni, mert nem boldog. Az ember gazdag akar lenni, mert nem gazdag. Az ember jó akar lenni, mert nem jó. Az ember tudásra szomjazik, mert keveset tud. Az ember hinni akar, mert hitetlen. Az ember egészséges akar lenni, mert beteg. – Hirtelen a földre rogyott – Én nyomorult! – folytatta kétségbeesetten – Boldog, gazdag, jó, bölcs, egészséges és alázatos hívő akarok lenni, mikor boldogtalan, szegény, rossz, tudatlan, hitetlen és beteg ember vagyok. – sírva fakadt. Néhány perc eltelt, aztán lassan feltápászkodott és újra a virágokat kezdte szemlélni. Ugyanúgy álltak, és ugyanolyan büszkeséggel figyelték Jácintot, de olyan érzése volt, mintha most szólnának hozzá.
„Ó, Jácint. Virág vagy te? Folyton beszélsz és tanítasz. Letépsz és ültetsz. Szerzel és elveszítesz. Birtokolsz, aztán elengedsz. Hiszel és hitetlenkedsz. Jót akarsz és rosszat teszel. Rosszat akarsz és jót teszel. Teljességre vágyódsz, mert azt gondolod nem vagy teljes. Tudni akarsz, hogy taníts, de úgy tanítasz, hogy nem tudsz. Mikor leszel virág Jácint? Mikor leszel valódi virág?” – A hangok ugyan belülről jöttek, mégis a virágoknak tulajdonította őket. Könnycseppek gördültek le az arcán.
– Milyen igazuk van – mondta elérzékenyülve – Mit akar a virág? Mit akarhat egy virág? – rövid szünetet tartott – A virág nem akar a Mennybe jutni, mégis mennyei, nem akar jót tenni, mégis jót tesz, nem akar friss lenni, mégis friss, nem akar szép lenni, mégis szép, nem akar felnőni, mégis nő, nem akar tanítani, mégis tanít, nem akar beszélni, mégis beszédes. A virág nem ítél, nem ellenkezik, nem uralkodik, és nem tanít ezek ellenkezőjére sem. Az ember ítél, ellenkezik, uralkodik, aztán azt tanítja, hogy „ne ítélj! Ne ellenkezz! Ne uralkodj!”. Az ember nem virág, de talán az lehet egyszer. – Aztán hangosan nevetni kezdett. – Már megint kezded? – kérdezte magától tréfálkozva – Miért élünk mi folyton a jövőben? Miért törekszünk folyton az elérhetetlen felé? – aztán újra elkomolyodott – De, ha csak egy percre is virág lehetnék, többé már nem akarnék virág sem lenni…

 

A Mester tanítása

0

(…) Mikor már annyi kérdés járkált a fejében, gondolta elmegy ahhoz az emberhez, akiről sok jót hallott, kiről azt mondták „jó gyümölcsöt terem”, kinek élete példa, akivel szívesen cseveg az ember, szívesen felteszi kérdéseit, válaszra várván, vagy csak éppen azért, hogy valakinek már végre feltehesse. Úgy döntött hát, hogy meglátogatja, de mielőtt elment hozzá, körbekérdezősködött ismerőseinél. Elég kiábrándítóan hatott, mikor megtudta, hogy „a mester” sem beszélni nem tud, sem a hallása nem jó, egyszóval süketnéma. Ennek ellenére elment hozzá, hogy próbára tegye (…) mikor odaért, a mester habozás nélkül megkérdezte tőle: „mit akarsz tőlem?” „Hát mégis beszél, és a hallása is jó?” „Miért jöttél?” „Választ akarok a kérdéseimre” – csend – „választ, hogy megvilágosodjak!” – a mester szigorúan végigmérte, és csak hallgatott. „Rengeteg kérdésem van: például, hogy van-e a halál után élet? Létezik-e Mennyország? Létezhet-e, hogy a halál után visszatérünk a Földre? Jézus valóban Isten fia volt-e? Mária valóban szűz volt? Akik nem hisznek, valóban a pokolra kerülnek? (…) „Takarodj a szemem elől” – mondta neki a mester. Azzal ő sértettségében és kiábrándultságában távozott is tőle. „Ez a mester? Én előbb vagyok mester, mint ez…” (…) később, mégis adott még egy esélyt, most már sokkal alázatosabban és tisztelettudóbban közelített a házhoz, halkan kopogott, majd belépett. „Miért jöttél?” „Elnézést a zavarásért, bocsánat, hogy újra jöttem, csak beszélgetni szeretnék…” „Jöjj be!”. „Talán kérdéseim méltatlanok a válaszra, de sokat töröm a fejem rajtuk, te talán tudnál segíteni rajtam”. A mester így szólt hozzá: „múltkor azt kérdezted tőlem:

–          Hogy van-e a halál után élet? – válaszolj te magad.

–          Lehetséges.

–          Ha tudnád, változtatnál az életeden?

–          Nem tudom.

–          Azt kérdezted, létezik-e Mennyország? – válaszolj.

–          Ha a halál után van élet, akkor talán Mennyország is…

–          Ha úgy hiszed, hogy létezik, változtat ez bármit is az életviteleden?

–          Nem tudom.

–          Azt kérdezted, létezhet-e, hogy a halál után visszatérünk a földre? – válaszolj.

–          Nem hiszem.

–          Változtat-e bármit az életeden, hogy hitedet ebben gyökerezteted?

–          Nem tudom.

–          Aztán azt kérdezted, Jézus valóban Isten fia volt-e? – válaszolj.

–          Úgy hiszem igen.

–          Ha ezt hiszed, miért nem követed őt, miért nem tartod meg parancsait, miért nem viszed vele együtt a keresztet?

–          Nem tudom.

–          Ezt követően azt kérdezted, Mária valóban szűz volt-e? – válaszolj.

–          Nem tudom.

–          Ha tudnád a választ, milyen előnyeid származnának ennek ismeretéből?

–          Végül azt kérdezted, akik nem hisznek, valóban a pokolra kerülnek? – válaszolj.

–          Nem tudom.

–          Most menj, és fürödj meg az első pocsolyában, amit a ház előtt találsz, aztán gyere vissza hozzám.

(…)

Zen

Mikor visszatért, egy forró teával várta őt a mester, mosolyogva fogadta, és beszélni kezdett hozzá. „Az emberek, amikről beszélnek csupán üres szavak. Mikor azt mondják, ebben hiszek, figyeld meg, hogyan élnek, abból láthatod, hogy miben hisznek igazán. Mikor azt mondják, én nem hiszek semmi effélében. Kérdezd meg: miféle előnyöd származik a hitetlenségedből? Aztán kérdezd meg magad: az a hit, amiben élek, a sok tudás, amit felhalmoztam, mit ér? Mert nincs olyan hit, ami bármit is érne, anélkül, hogy gyümölcsöt nem terem. Megtudhatod az összes kérdésre a választ, de életed üres marad tettek nélkül. Aztán kérdezd meg: mit tettem eddig az életemmel? Majd talán azt mondod, én jó voltam, jó vagyok, és jó is leszek. De ne fogadd el ez a választ, kérdezd meg, miben nyilvánul meg az, hogy jó voltál? Máskor talán azt mondod, rossz voltam, rossz vagyok, és rossz is leszek. De ne fogadd el ezt a választ, kérdezd meg, miben nyilvánul meg az, hogy rossz voltál? Aztán menj egy hindu elé, kérdezd meg tőle, mennyivel lesz több, ha a keresztényekről rosszat mond, aztán menj egy keresztény elé, kérdezd meg mennyivel lesz több, ha rosszat mond a hindukról. Aztán menj az ateisták elé, kérdezd meg mi az a személyes nagy tudásuk, amire olyan büszkék? Mitől lesz több a világ, ha folyton be akarják bizonyítani valamiről, hogy nem igaz? Az emberekben nincs szeretet. Amit szeretetnek hívnak, az csak valami elkorcsosult sóvárgás az önimádásra. Az emberek a boldogságot keresik, te ne azt keresd. Mit ér a boldogság, ha az ember haszontalan? Dolgozz szüntelenül, és soha ne elégedj meg magaddal. Szolgálj az embereknek, és légy alázatos mindenkivel. De azt tudnod kell, hogy az alázat nem azt jelenti, hogy nincs véleményed semmiről és mindent elfogadsz, amit mások mondanak, hanem azt, hogy tiszteletben tartod mások véleményét (…) Az emberek szektákba verődnek az igazság zászlaját lengetve, módszereket tanítanak, hogyan legyél isteni személy, és még csak azt sem figyelik meg, hogy akik tanítják őket miféle emberek. Mert mi kell az embereknek? Kuruzslás, tömeg, cirkusz, olyan kell nekik, aki megtanítja őket széket táncoltatni. Mi hasznod belőle, még ha képes is vagy rá? – mutatványokat nézhetünk a cirkuszban is. Azt keresd, ami megváltoztatja az életed, amitől más emberré válsz, amitől hasznosabb lehetsz, és csak olyat fogadj el tanítódul, aki erre törekszik, és benned is a kiteljesedés magvát látja, aki nem irányítani, hanem szolgálni akar téged. Azt gondolod, hogy azért nem cselekedsz, mert nincsenek válaszok a kérdéseidre. Én azt mondom, azért nem cselekedsz, mert céltalanul élsz. Akinek célja van, az tart valamerre, aki tart valamerre, az tudja, hogy mit akar, aki tudja, hogy mit akar, az dolgozik is azért, hogy elérje a célját. Keress tehát célokat, de olyanokat keress, amitől több leszel te magad-, és az emberiség is. Egyeseknek az a célja, hogy építsen, másoknak az, hogy lerombolja az építményeket. Vizsgáld meg tetteidet, hogy te melyikhez tartozol, és azt is, hogy céljaidat a hiúság mennyire hatja át.– ezeket mondta neki, ő meg csak csendben hallgatott. Akkor rájött, hogy milyen felesleges kérdések után kutatott, legalábbis akkor olyan megvilágításba kerültek, melyek átformálták a kérdések fontosságát. Hazafelé sokat gondolkodott a mester tanításán.

(…)

Ez volt egyben az első és az utolsó alkalom, mikor találkozott a mesterrel, mert mint hallotta, másfél hónappal később agyvérzésben meghalt. „Mennyire múlandó” – gondolta. „A nagy emberek sorsa is ugyanaz, mint a kis embereké”. – a szavai azonban benne éltek továbbra is, és ez a kis szelet volt az, ami őt halhatatlanná tette számára. Aztán egyik nap, ahogy a piacon sétált, mindenki a mester haláláról beszélt, odament az egyik árushoz, és megkérdezte tőle: „miért tartották a mestert süketnémának?” – az meg azt válaszolta: „a mester úgy vallotta, hogy aki sokat beszél, az sokat hibázik; ezért ő megfontoltan beszélt, és csak arról, amit fontosnak tartott – egyesek ezért tartották némának. Máskor meg azt mondta: az üres fecsegésre nekem süket a fülem, inkább meg sem hallom – ezért tartották süketnek.”

A mester sírkövét azóta is utolsó szavai ékesítik: „élj, de ne önfeledten; szeress, de értelemmel; élvezz, de mértékkel”.

Az indigó gyerekek

1

Réges-régen, mikor még kevesebbet tudtak a világról, de többet értettek belőle, voltak olyan jelenségek, melyekről csak lopva mertek beszélni az emberek. Olyan dolgok ezek, melyek nyilvánvalóak voltak, mégis félelmetesek, ezért – úgy gondolták – jobb, ha véka alá rejtik, ha szót sem ejtenek az efféle misztikus dolgokról. Ma az ilyeneket már csak úgy hívják, hogy indigó-jelenség, vagy úgy nevezik őket, hogy „kristálygyermekek”. Vannak, akik vizsgálják ugyan, de nem a jelenségek lehetségességét, hanem annak következményeit. Ahogy gondolják: az átlag számára károsnak tűnő következmények rendszerint orvoslásra szorulnak. Orvosolni akarják az átlagon kívül esőt, hátha az orvoslás hatására átlagossá válik. Ez a zsenialitás megszüntetésére irányuló küzdelem első megfigyelhető lépése. De nincs ebben semmi különleges, mint ahogy – látszólag – az indigó gyerekekben sincs.

fantasy-1

Egy régi mese szerint a kristálygyermekeket a tenger vízéből halászták ki, megáldották őket és testük sugarait kék színűre festették. Azt mondták nekik: „kiválasztottak vagytok az emberek közt, viselkedjetek is hát úgy, mint kiválasztottak. Olyanok vagytok, mint a tenger, kék, csendes, békés, odaadó, komoly és igazságos. Vigyétek hírül a tenger üzenetét. Mondjátok meg az embereknek, hogy a szomjat nem tudják tűzzel oltani” Ez után a gyermekeket elengedték az erdőbe, egyedül, mindenkit a maga útján, az ismeretlenbe, a vadak közé, a harag és a gyűlölködés világába, ahol az emberek nem értették meg őket, mert az erdőben más törvények uralkodtak; náluk a szokás erősebb volt a józan belátásnál. S mint ahogy egyiküket sem értették meg, az indigógyermekek szótlanok lettek, bezárták a képzelet világát, rabjai lettek a démoni erőknek, szorongó, gátlásos és szomorú lett természetük. Olyanok lettek, mint az író, aki nem írhat, mint a túlbuzgó, aki nem mozoghat, mint a hírnök, aki nem beszélhet, vagy mint a zenész, aki nem adhatja elő alkotását. Ami küldetés és hivatás volt számukra, átalakult fojtogató kényszerré, melynek – gondolták – megfelelni aligha tudnak. Éjszakánként még visszajárnak a tengerhez, de csak sötétben, hogy meg ne lássák őket. Ha fényes nappal mennének, méltán neveznék őket bálványimádóknak, de ők lopva teszik, talán nem is tudnak róla mások. Mikor a parthoz érnek, kiengedik minden fájdalmukat, feloldják a szorongásokat, feltöltődnek, felüdülnek, beszippantják a friss levegőt. Friss ételt esznek, új, tiszta ruhát vesznek magukra, és így indulnak vissza – még hajnalban – az erdőbe. De még mielőtt visszaindulnának, megkérdezik segítőjüket: „miért ilyen a világ? Miért nem értik az emberek, amit beszélünk nekik?” És a válasz így szól: „miért kérded, hogy miért zöld a fű, és miért nem kék?” Akkor rendszerint a gyermek elszégyelli magát és visszaindul az erdőbe. Ahogy sétál visszafelé hangokat hall, így szólnak hozzá: „a világ két részre tagolódik: az egyik fele teremt, a másik fele ítél. Te azok közé tartozz, akik teremtenek. Mert kik ítélkeznek, azért ítélkeznek, mert teremteni képtelenek. Aki nem tud szeretni, az gyűlöl; aki nem tud védeni, az támad; aki nem tud sorsával megbékélni, az a világot fogja gyűlölni; aki nem tudja elfogadni saját sötét oldalát, az a világ sötét oldalát fogja elítélni. Ezért mondom, te ne ítélkezz, hanem légy tevékeny, ne mások dolgait bíráld, hanem tedd a saját dolgod.” Aztán továbbmegy a gyermek, a szép, friss, új ruhájában, és szembe jön vele egy ember, aki azt kérdi tőle miféle ruha ez? Azzal – mivel meg is tetszik neki – lerángatja róla, úgyhogy közben el is tépi, erőszakosan megráncigálja a gyermeket, még talán meg is veri, és magával viszi a ruháját. „Nyomorult!” – ordítja hangosan a gyermek, majd felcsendül egy égi dallam, mely így szól hozzá: „úgy szeresd felebarátod, mint önmagad, ne ítélj, hanem légy tevékeny, szeresd azokat, kik gyűlölnek téged”. A gyermek meg keserűen visszakérdez: „miért tegyek így?” – a segítője erre így válaszol: „sokan kik vakok, azt mondják másoknak: „rosszul láttok”; sokan, kik süketek ezt mondják: „nem hallotok jól”; sokan, kik némák, azt gondolják: „helytelen dolog a beszéd”. Te azért kaptál hallást, hogy hallj, azért kaptál látást, hogy láss, azért kaptál nyelvet, hogy beszélj. A tudatlanok gyűlölködnek csak. Te azért vagy itt, hogy annak simítsd meg az arcát, akinek arca eltorzult a nyomorúságtól. Ébreszd fel az alvót, és nyugtasd meg a nyugtalant.” Akkor megint elszégyelli magát a gyermek, hogy még mindig ennyire tudatlan, visszaindul az erdőbe, és reggelre újra az emberek közé megy. Hetekkel később lehet csak hallani, hogy mi történt. Mikor fölkelt a gyermek nagy tömeget hívott maga köré, és így szólt hozzájuk: „Nincs mit mondanom!” – azzal elsétált köztük, és keresett egy magányos helyet. Senki nem értette miért tette ezt. A furcsa eset után egy kíváncsiskodó ember, ki békés természetű volt, odament hozzá és megkérdezte tőle: „miért hívtad össze az embereket, ha utána azt mondtad nekik, hogy nincs mit mondanod?” A gyermek így felelt: „azért, hogy azok, akik engem gyűlölnek, ne tudják meg, hogy mennyire szeretem őket” – azzal a kíváncsiskodó elszégyellte magát, és visszamenekült az emberek közé.

Aznap esett először eső az erdőben.

Ezt a történetet mesélték, és még mesélik ma is; holott ma már nem léteznek indigó gyerekek, csak az emberek fantáziájában; ugyanis mindenkire, akire rámutattak, hogy „Ő az” – az nem az volt; és akire azt mondták, hogy „ő biztosan nem az” – Ő az volt. Így vesztette el a szó a jelentését, és így lett a valóságból legenda.

Bizalom

0

Azon gondolkodtam, hogy a bizalom vajon milyen összefüggésben van a hittel? A szeretet és a bizalom feltétlenül összekapcsolódik-e? És vajon, az engem is sokszor gyötrő bizalmatlanság, mennyire fakad saját jellememből, vagy mennyire egy intuitív rálátás egy hazugság-mentes valóságra? Talán közösen állíthatjuk, hogy a fenti kérdésekre nehéz választ adni, de valamiféle állandóságot azért megfigyelhetünk a bizalom és a bizalmatlanság állapotaiban. Először ahogy keresgélni kezdtem, azt vetettem górcső alá, hogy az a bizalmatlanság, mely függetlenségre törekszik, mennyiben tekinthető szeretet nélküli állapotnak. Leonardo da Vinci – már ha az idézet valóban tőle származik – azt mondja, hogy „a tapasztalat igazolja, hogy aki nem bízik semmiben, az nem csalatik meg soha.” Ennek igazságtartalmát nem érdemes firtatni, mégis felvet néhány további kérdést. Vegyünk egy olyan személyt, aki mindenfelé és mindenki felé végtelen bizalommal, és teljes nyitottsággal közelít. Nem nehéz kitalálni, hogy mi történik az ilyen emberrel. Tapasztalatai révén ráébred, hogy a bizalomnak és a vele (látszólag) párosuló hitnek külön kell válnia, ugyanis a világ nem csak igazságokból áll, és ha nem akarunk maradandó sérülések áldozatai lenni, akkor az igazságokat meg kell tudnunk különböztetni a hazugságoktól. Ebből kifolyólag felismerhetjük, hogy nem hihetünk mindenben, de azért bízhatunk mindenben. Talán paradoxonnak tűnhet, de menjünk tovább ezen a szálon, és kapcsoljuk be a szeretet kérdését is a témába.

Albert Einstein – de ezt végülis bárki mondhatta volna – azt mondja, hogy „ahol szeretet van, ott nincs átverés”. A szeretet egyik ismérve tehát a kölcsönös őszinteség, az igazság egymás felé történő megnyilatkozása. Itt viszont akárhogy is nézzük, megfordul a dolgok menete, ugyanis a szeretet azt jelenti, hogy feltétel nélkül megértjük a másik embert, és el is fogadjuk az ő megnyilvánulását. Ebben az esetben a szeretet előbb történik, mint a hazugság, és mivel a megértés előbb történik, mint a megnyilatkozás, így nincs szükség hazugságra sem. Mi szükség volna a hazugságra, ha biztosan tudnánk, hogy a másik ember képes elviselni (és megérteni) az igazságot is? A hazugság abból a félelemből ered, hogy azt gondoljuk, hogy a másik ember túlzottan gyenge. Ezt manapság egy olyan ömlengős mondatba burkolták, hogy„azért hazudtam, mert nem akartam fájdalmat okozni” – pedig az ilyen cselekedet vezet ahhoz a katasztrofális felfogáshoz, hogy a hit magasabb rendű, mint a bizalom, és ez által a (látszat) igazság magasabb rendű, mint a szeretet. Ebből kifolyólag mindenki jó embernek akar tűnni, és az kevésbé számít, hogy milyen is valójában, mert a „jó ember” lett az, aki szeretetre méltó, és nem az, aki minden körülmények között őszintén kinyilatkoztatja az igazságot. Lao-ce mondja, hogy „az igaz szavak nem kellemesek, a kellemes szavak nem igazak” – mert a látszat fontosabb, mint az igazság, és ha a látszat egy ideig kellemes érzéseket kelt, akkor az ember valamiért magasabb rendűnek véli az igazságnál, mely – kétség kívül – fájdalmat is okozhat. A szeretet próbája a fájdalom, és valójában csak az lehet képes valódi szeretetre, aki képes befogadni a fájdalmat is. A világ rendje felfordult, és ez a felfordult állapot lett az új rend. Szeretni, ma, azt jelenti, hogy elfogadom, hogy hazudsz, holott szeretni, azt kéne, hogy jelentse, hogy elfogadom, bármit is teszel. Da Vinci kiábrándultsága és pesszimizmusa ebből fakad: ha te magad sem vagy képes felismerni saját hazugságaidat, akkor hogyan lennénk képesek kölcsönös bizalomban élni? Nincsenek egy szinten. Hiszen az egyik azt akarja, hogy minden áron őszinte legyen hozzá, a másik meg azt, hogy elfogadja az ő hazugságait és azzal együtt az ő látszatvilágát. Da Vinci hátra lép kettőt, és elfordul – nem akarja a hazugságot. Nem hisz már neki, hiszen úgy lát át rajta, mintha kristálytiszta üvegen keresztül nézne, de azért bízik, mert bízni akar az őszinteségben, ugyanakkor tudja jól azt is, hogy ez már nem rajta múlik. A bizalom tehát nem hit, hanem annál több: szeretet, mert a szeretet átlát a hazugságon, mégis bízik benne, hogy egyszer még bizalommal felé fordul, és összes fájdalmát és nehézségét őszintén megosztja vele is, hogy letehesse azt a hatalmas terhet, melyet a hazugságokkal magára vett. Ez a Krisztusi megváltás kulcsa. Befejezésül egy szép idézet a Kishercegből (Antoine De Saint-Exupéry): „ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.”

Mágusok

0

Sosem rejtettem véka alá azon véleményemet, miszerint minden ember egyfajta mágus, aki saját sorsa felett rendelkezhet. Habár ahogy saját életünk felett végigtekintünk, azt gondolhatjuk, hogy vagy nem vagyunk elég jó mágusok, vagy, hogy vannak olyan mágusok, akik nálunk sokkal erőteljesebben érvényesítik „varázserejüket”. Aki elégedetlen saját mágiájával az rendszerint olyan emberek alá sorolja be magát, akit többre tart; akinek ha a nyomába szegődik, talán ő maga is olyanná válhat, mint mestere. Ha megtanulja a módszereit, talán ő is rendelkezhet azzal a varázserővel, ami neki megadatott. Korlátlanul rendelkezhet saját sorsa felett – ez a célja. Ezért könyveket kezd olvasni és gyakorlatokat végezni. Pozitív-pszichológia, agykontroll, meditáció és egyéb módszerek, és mikor meg van a tudás, akkor érzi, hogy „valóban”, kezdi irányítani a sorsát. A gondolat varázsereje ez. Megváltoztatni a gondolkodást, megszüntetni a negatív gondolatokat. Ez az aszketizmusnak egy szellemi síkon történő megnyilvánulása. A mágus, aki megtagadja önmagát azért, hogy sorsát jobbra fordítsa, és miután sorsát jobbra fordította, mint tanító elmondja másoknak is, hogy hogyan válhatnak olyanná, mint ő. Az ilyen félemberek ugyan sikeresek, de mivel saját lényük megtagadása által jutottak a végtelen pozitív gondolkodáshoz, minden sikertelenséghez kapcsolódó eseményt a negatív gondolatoknak, a sikertelen „gyakorlatnak” tulajdonítanak, és ez óhatatlan ellenségük. Olyan, mint aki birtokában van egyfajta tudásnak, de van egy másik tudás, amitől folyamatosan tartózkodik, mert tudja, hogy az is valóságteremtő erő. Ezt remekül szemlélteti a magyar nyelv: fél-elem, vagyis félelem. És ezt persze a tudással, melyet magukba szívtak könnyedén elkendőznek, mert – mint mondják – nem a félelem miatt kerülnek el valamely állapotokat, hanem azért, mert tudják, hogy mi a jó számukra. Az effajta módszerek fogalmi használata viszont kétségkívül összekapcsolódott a siker fogalmával. Mert – ha törvényszerűen gondolkodunk – akinek sikerült megszabadulnia a negatív gondolatoktól, az pozitív gondolatai révén meg „kell”, hogy teremtsen magának egy olyan valóságot, mely felidézi benne a rég elvesztett Paradicsomi állapotot – és ha ez a valóság valamiért nem teremtődik meg, akkor valamit rosszul csinál, akkor még mindig ott vannak azok a fránya negatív gondolatok, melyek továbbra is ellenségesek a kiteljesedésben. Persze ez inkább a nyugati ember problémája, mert a nyugati ember cselekvésre teremtetett, keleten viszont elég, ha egy fa tövében ülve töltöd el egész életedet. Ezért kapcsolja össze a nyugati elme a „megvilágosodást” a sikerrel, és ezért fontosabb neki a pozitív gondolat a „gondolat-nélküliség”-nél (bár valószínűleg ez utóbbit el sem tudja igazán képzelni). Vajon el tudunk-e képzelni egy olyan életet, mely tökéletes boldogságban telik, de folyamatos sikertelenség és szenvedés övezi? A boldogságot önmagában a szenvedés-mentességben keressük, és mint mondjuk a szenvedést a negatív gondolatok teremtik meg, továbbá azt, hogy a megvilágosodott élet egyenlő a boldog élettel, mely a pozitív gondolatokban nyilvánul meg. Ez a lét végtelenül leegyszerűsített megfogalmazása, mely persze az efféle európai embereknek, mint amilyenek mi vagyunk, elegendő ahhoz, hogy kérdések nélkül vonzalmat érezzünk az adott praktika iránt. Ezáltal a gyakorlatban történő kiteljesedés megalkotja azt a hierarchiát, mely úgymond megfellebbezhetetlen valóság: az a mester, aki sikeres, aki nem szenved, akit nem érnek sorscsapások, aki mindig mosolyog és nem gyötrik negatív gondolatok. Ha látod, hogy a mester szenved, akkor azt gondolod alacsonyabbrendű… szánalmat kelt. Hogyan lehetne ő a mester, ha ő szenved, én meg nem? Látom magam előtt a tanítványok értetlenségét, ahogy Jézus halálfélelemben imádkozik Istenhez a Getsemani-kertben, azt kéri, „ha lehet” ne kelljen beteljesítenie ezt a tragikus sorsot, de mégis mondja: „legyen úgy, ahogy Te akarod”. A mai ember talán azt kérdezné Jézustól: hát miért nem voltál olyan pozitív hatással a környezetedre, hogy tanításoddal az egész zsidóságot magaddal ragadod, hogy Pilátust is meggyőzöd saját igazságod és hatalmad felől? Azért kérdezné ezt, mert a mai ember a nagyságot összekapcsolja a pozitív erőkkel, így a sors lényege minden tekintetben leredukálódott a boldogság és szenvedés-mentesség fogalmára. A sors sokkal több, mint a boldogság. A sors a szeretet megnyilvánulásának kifejeződése, melyben, mint mágus: irányítóként és szereplőként is részt vehetsz. A sors lényege ez: nem megváltoztatni a körülményeket, hanem az adott körülmények közt kinyilatkoztatni a szeretetet. A szeretet kinyilatkoztatása mindig magával vonja a sors elkövetkezendő lépcsőfokait is, de vajon szükséges-e ennek elibe mennünk? Mi – nagy büszkeségünkben – a sorsunkat akarjuk megváltoztatni, holott még csak azt sem tudjuk igazán, hogy mi az a szeretet…

7-es számú kórterem

0

(Anton Pavlovics Csehov 6-os számú kórterem c. művének a továbbgondolása)

Miután Andrej Jefimics agyvérzésben meghalt, a kórházban pár napig gyászos hangulat uralkodott, nem mintha a hiány és a szeretet búskomor érzésével küzdöttek volna, sokkal inkább azon démoni erők érzékelése miatt, mely körülvette a termet, és még napokig nem hagyta el. Ivan Dmitricset áthelyezték a 7-es számú kórterembe, hogy ne zavarja a többiek nyugalmát, így ettől kezdve Nyikita két termet is vigyázott éjszakánként. Ivan Dmitrics az új teremben épp a sarokban mászó pókot figyelte – lassan már fél órája – mikor Hobotov doktor lépett be az ajtón kezében egy papírossal.

– Ez a magáé! – mondta neki szelíden és az ágyra dobta a papírost.

– Hagyjon békén! Menjen a pokolba! – mondta a doktornak Ivan, de közben szemével a papírost fürkészte. Az orvos kilépett az ajtón, Nyikita becsukta mögötte az ajtót, majd Ivan azonnal rávetette magát a kis papírosra. Egy levél volt. Andrej Jefimics utolsó levele, személyesen Ivan Dmitricsnek, melyet aznap írt, mikor agyvérzésben meghalt. Így hangzott:

„Drága barátom, Ivan Dmitrics!

Talán meggyűlölt engem, talán nem, de remélem megérti szavaimat, amit most írok Önnek. Mindig élveztem a beszélgetést Önnel, a filozófiáról, a szenvedésről, a halhatatlanságról, de úgy érzem, itt nem bírom sokáig, előbb-utóbb ennek vége kell, hogy legyen. Igaza volt! Magasröptű filozófiákról beszéltem, de mit sem tudtam a szenvedésről, és most mikor bekerültem ebbe a nyomorult terembe, ahol elvették mindenemet, és még csak egy sétára sem engednek ki, ütlegelnek, ordítanak velem, úgy érzem minden bölcsességem, minden nyugalmam és közömbösségem csődöt mondott. Igaza volt, Ivan Dmitrics. Ennek így semmi értelme. Milyen hazug dolog a napsütésben, finom ételek közt és nagy harmóniában filozofálgatni! Tegyék be ezeket a filozófusokat ebbe a terembe, zárják be őket a bűzbe, a nyomorúságba, verjék meg őket nap, mint nap, akkor majd kiderül milyen filozófusok. Micsoda nyomorúságos élet ez! Egyetlen barátom volt, Mihail Averjanics és mikor vele útra keltem, hogy világot lássunk és nyugalmat leljünk, nem találtam magamban mást csak haragot és türelmetlenséget… Mindig is gyűlöltem az üres beszédet, talán ez vezetett ide, hogy ebbe a terembe kerültem. Mit számít már ez? Nemsokára vége. És a halhatatlanság? Talán megtudom nemsokára. Én nem hiszek benne. Az ember leéli az életét, valahogy, talán az is mindegy, hogy hogyan, aztán meghal, nem marad belőle semmi. Mi értelme volna annak, ha magammal vinném a haragomat is abba a másik világba? Akárhogy is legyen, magával mindig jó volt beszélgetni, bár talán mire idejutottam már maga is meggyűlölt engem. Már úgysincs sok hátra… Most leteszem a tollat, mert még délelőtt jön Hobotov doktor és hoz brómot meg füstölőt.  Szóban már nem tudtam ezt elmondani, mert én rohannék, de a lábam halott, ordítanék, de a torkomon egy hang sem jön ki, azért ezt a pár sort még sikerült leírnom, míg maga aludt a másik ágyon. Remélem eljut Önhöz, mikor én már nem leszek… addig meg elteszem a párnám alá. Ott lesz az utolsó napig. Még egyszer mondom Ivan Dmitrics barátom: igaza volt! Az ember valódi jelleme csak szélsőséges esetekben mutatkozhat meg. Íme ez vagyok én! Viszlát Ivan Dmitrics!”

Ivan Dmitrics összehajtotta a papírost, betette a párnája alá és a plafonra meredve gondolkodni kezdett. „Szerencsétlen!” – mondta ki hangosan – „Az talán igaz, hogy az embertől elvehetnek bármit, ő megmaradhat nyugalomban és békében, de egy dolgot nem vehetnek el tőle, mert ha azt elveszik, akkor megbolondul, akármilyen bölcs és filozófus is legyen. Azt kérdezed, hogy mi az?” – folytatta magában a beszélgetést – „A szabadság. Ha elveszik az ember szabadságát, akkor már nem ér semmit. Semmit az égvilágon. Lehet boldog, boldogtalan, nyugodt, nyugtalan, lehet haragos, vagy szerető, semmit nem ér a szabadsága nélkül, mert pont a szabadsága ad értelmet ezeknek a tetteknek és ezeknek az életkörülményeknek. Az emberek nagy része rabszolga. Lehet, hogy kinn élnek a nagyvilágban, de rabszolgák, semmit nem tesznek szabad akaratukból. Még gyűlölni sem tudnak szabad akaratukból, mert azt is parancsra teszik. Nyomorultak ezek, mind!” Ivan felállt az ágyról és az ajtóhoz ment, megpróbálta kinyitni, de nem nyílt az ajtó…

– Nyikita! Nyikita! – suttogta.

A nagydarab őr, az ajtóhoz ment és visszakérdezett.

– Mi az?

– Kiengedsz egy kicsit az udvarra, sétálni?

– Nem lehet!

– De hát miért nem? Senkinek semmi baja nem történik attól, ha én egy kicsit kimegyek innen. – mondta szinte szóról-szóra Andrej Jefimics előző esti mondatát.

– Nem lehet! Meg van tiltva! – erre Ivan feldühödött és az ajtót csapkodni kezdte.

– Átkozott barom vagy! Egy rabszolga! Egy állat! Egy nyomorult barom! – ordította.

Aztán hamar le is csillapodott és visszaült az ágyára. Mit lehetett tenni, csak ült, aztán eszébe jutott újra a pók a sarokban. Az ágy szélére ült és figyelte a pókot. Órákon át figyelte. Aztán az asztalon talált egy tollat és Andrej Jefemics levelének a hátuljára kezdett írni.

„Kedves barátom, Andrej Jefemics!

Megkaptam levelét, remélem most Ön is olvassa az én soraimat, mint ahogy én csak hiszem a halhatatlanságot, maga viszont már tudja is. Áthelyeztek a 7-es számú kórterembe, egyedül vagyok itt, csak ez a nyomorult Nyikita áll az ajtóm előtt, aki – habár ő maga még csak nincs is tudatában, de – szabadságom útjában áll. Nyomorult féreg ez! Ha visszajövök halálom után, kísérteni fogom élete végéig. És most kérdi, hogy mi a szenvedés? Közömbösnek kell-e maradnunk a szenvedés iránt, vagy talán mindig mindenben csak a jót kell meglátnunk? Mondjanak bármit a görögök, ahol olyan szépen süt a nap és nem kell vérbe fagyva megdögleniük a jéghideg utcákon úgy, mint itt Oroszországban. Oh, de itt is vannak meleg szobák és langyos filozófusok. Mit érünk mi a filozófusokkal? Semmit. Halhatatlanság? Ha valami jó dolog van a halálban, az a szabadság visszaszerzése, de ebben sem vagyok biztos. Maga sem volt bolond, mégis megbolondult. Engem az őrületbe kergettek, de nem törhetnek meg! Néha úgy érzem, hogy a világ bolondult meg, mégis én vagyok ide a kórterembe bezárva. De ez már így is marad. Ez sem tarthat örökké…”

Ivan letette a tollat és a párnája alá tette a papírost. Hirtelen lépteket hallott és az ajtó kinyílt. Mojszejka volt az.

– Adj egy kopejkát, kérlek! – mondta Ivannak.

Nincs nekem sem!

Azzal Mojszejka, akinek elsőre sikerült megértenie a választ csendben kiment és visszament a 6-os számú kórterembe.

Ivan becsukta a szemeit és álomra hajtotta a fejét, de még mielőtt elaludt volna, két szót mondott ki hangosan.

„Nyomorult rabszolgák!”

Aznap este Nyikita haláláról álmodott.

Szavakon túl

0

A szavak mindig csak a felszínre mutatnak; legtöbbször nincs túl mély jelentőségük. A szavakkal azokat lehet megtéveszteni, akik azt gondolják, hogy a szavak önmagukban elegendők a mélységek feltárására. Soha nem volt így, és nem is lesz. A szó és az érzés eltéréséből keletkezett a hazugság és az igazság fogalma; később aztán évszázadokon keresztül már csak a fogalmakra építettek anélkül, hogy annak az érzésnek a tudatában lettek volna, melyre ráhúzták az igazság vagy a hazugság szót. Az érzés ad lehetőséget arra, hogy analógiákat alkossunk. A zen tanítók egyik módszere. A tanítvány megkérdezi: Mester, mond el, mi a végső igazság? Ő erre fog egy fűszálat és felmutatja. Mondhatna bármit – nincs rá szüksége, látszólag jelentéktelen dolgot tesz, mégis magában foglal mindent. A nyugati elme logikára, matematikára épít. Az érzés és a matematika a művészetben összpontosul. Egy arányos test a szépség érzetét kelti. A spontán bizalom is erre épül. Az arányos és szép küllemű ember megbízhatóbbnak tűnik. A hirtelen fellángoló szerelem az arányosság, a tökéletesség felsejlése; a test, a forma, a hang, az illat harmóniája, melyhez az elme további képzeteket társít. Az emberi elme analógiákban gondolkodik, de a szavak rendszerét használja. Aki túl sokat beszél, az elveszti szavainak jelentőségét, képtelen annyi érzést átélni, amennyit beszél, így a beszéd üres, semmitmondó. Ha a szavak érzésekkel társulnak, akkor erő rejlik bennük. Buddha kimondott egy szót, és mindenki elhallgatott körülötte. Mások órákon keresztül próbálják fegyelmezni a tömeget, hogy maradjanak csendben, mindhiába. Az érzés a jelenlét. Ha érzed a másik ember jelenlétét, akkor nem is kell semmit mondania, hogy tudjad mire gondol. Ha nem érzed a másik ember jelenlétét, akkor beszélhet hozzád, ordíthat is veled, nem fogod felfogni, hogy mit akar, mert egész máshol jársz. Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. (Jn 14,23-24). A tanítás maga a figyelem; a jelenlét. Ha jelen vagy, ha figyelsz, meghallod a tanítást, ha nem figyelsz, nem hallod meg. Azt írja, aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Ez nem azt jelenti, hogy aki nem szereti Jézust, azt az Atya sem szereti. Hanem azt, hogy ha nincs jelenlét, nincs figyelem, akkor nem jutnak el a szavak sem, nem jut el a szeretet egyik irányba sem. A figyelem már önmagában a szeretet egy formája. Aki figyel, az szeret; ha valaki meghallgat, az jó érzéssel tölt el, és aki meghallgat, azt én is meghallgatom. Aki nem hallgat meg, azt nem tudom én sem meghallgatni, mert nem rám összpontosít, nem nekem beszél. Amiről Jézus beszél az a figyelem, az érzés maga, amit úgy hív, hogy szeretet. Azt mondja, ezt a figyelmet gyakoroljuk egymás közt. A figyelem a másik ember megértése, ha a megértés eltűnik, megszűnik a szeretet is.

Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: – És most? Akarsz még mondani valamit? A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: “És most?” Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: “És most?” És más nem történt. Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: – Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni. Buddha ezt felelte: – Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy “ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember”, és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott – hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem? Ha mélyebben belegondolsz – mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja – a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan – a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: “És most?” A férfi még inkább összezavarodott. Buddha, pedig azt mondta a tanítványainak: – Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok. A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: – És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük. Aztán így folytatta: – Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak. A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: – Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem! Buddha így felelt: – Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az, az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt – milyen dühös volt! Ő köpött, te, pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!

„Vannak pillanatok, amikor azt érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan” – írja. A szavak a felszínre mutatnak, így ha valamit nem tudunk igazán elmondani, akkor tettekkel próbáljuk a bennünk bujkáló érzést kifejezni. Ha mérgesek vagyunk, az asztalra csapunk, ha jókedvünk van, szinte szárnyalunk az örömtől. Buddha az érzések felett áll. Nem érzéketlen, csak felettük áll, figyeli őket, ahogy áramlanak, mint a Gangesz. Azt írja: „Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött”. Melyik ember lehetett valójában ez a férfi? Melyik közelíti meg inkább jellemét? Az, aki leköpte Buddhát vagy az, aki másnap a lába elé borult hódolatával? A jelenlét a kulcs. Sosem számít mi történt a múltban, sem hogy mi fog a jövőben. A jelen érzésével kell foglalkoznunk. Ez a keresztény bűnbocsánat jelentősége is: elfeledni a múltat. Nem vagy ugyanaz. Te az vagy, aki most vagy, senki más. Ezért csak azt kell szemügyre venned, hogy a jelenben mit teszel, és úgy figyelni érzéseidet, mint aki tudatában van, hogy ez az egyetlen pillanat, amivel kifejezheted önmagad. Pont ezért kell jól megfigyelned a pillanatot, nehogy becsapd önmagad. Egyszer ilyen vagy, egyszer olyan. Közben azt gondolod minden jogos, amit teszel, mert a körülmények megkövetelik. Meddig akarod játszani a szerepeket? A szavak mögött rejlő érzések lényünkből kell, hogy táplálkozzanak nem a körülményekből. Ha a körülmények határozzák meg az érzéseinket, akkor mi a jelentősége a létnek? A körülmények vannak, ha jó, ha nem jó – az érzéseknek ezektől függetlennek kell maradniuk, csak így közelíthetjük meg igazán azt, akik valójában vagyunk. Ha nem így teszünk, akkor csak bábuk maradunk, melyet össze-vissza sodornak a különböző helyzetek. Jézus azt mondja: “Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.”(Mt 7, 23-27) Mindegy mit csinálsz, kétféle módon cselekedhetsz. Az egyik az a tett, mely mögött valódi szándék rejlik, a másik meg az a tett, mely mögött nem rejlik valódi szándék. Az első tudja mit tesz, a második csak sodródik. Saját lényünk valódi természetének felfedezése mutat rá arra, hogy az erkölcsi törvények mélyen a szívünkbe vannak írva. A hibákat csak a tudatlanság okozza, nem az emberi természetből fakadó szándék. Ezért bocsátott meg Jézus a rátámadóknak, és ezért nem gerjedt haragra Buddha sem, mikor leköpte az a férfi. Aki „kősziklára építette a házát”, annak valódi szándék van a tettei mögött, aki „homokra építette a házát”, annak nincs valódi szándék a tettei mögött, sodródik a körülményekkel, nem tudja, mit csinál. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) Megostoroztattak, megaláztak és keresztre feszítettek egy embert. Meggyilkolták. Ez az eredmény. Közben saját elméjük gyilkosává váltak. Harcoltak valami ellen, ami bennük zajlott, az elméjükben, és mivel ellenkező volt a természetükkel, azt gondolták, hogy a zavart el tudják távolítani belőle, ha meggyilkolják azt az embert, aki miatt a zavar keletkezett. Tévedtek. A valós szándék a megszabadulás volt az elme homályától, a végeredmény egy gyilkosság. Később mikor látták, hogy továbbra sem szabadultak meg saját zavarodottságuktól – holott Jézust már meggyilkolták – elkezdték a többi keresztényt is meggyilkolni, hiszen miattuk van még mindig ez a zavarodottság – gondolták. Meggyilkolták őket is, de maradt a zavarodottság. Az elme zavara mindig ellenségeket keres, mindegy hogy ki és milyen jellegű. Ellenség kell. Mert ha nincs ellenség, akkor rá kell, hogy jöjjek, hogy én vagyok megzavarodva. De hát az nem lehet! Én nem lehetek megzavarodva, nekem mindenképp ellenség kell, akin kitöltöm a zavarodottság dühét. Hitler ellenségei a zsidók voltak – ugyanez az eset. De mondhatnánk bármit, a kapitalizmust, a bűnözést, a pedofíliát. Ellenséget keresünk, és azt mondjuk: ez csak igazságszolgáltatás, így helyes. Választanom kell, azt mondom: az ellenség a rossz, mert én jó vagyok, saját rosszaságomat meg kivetítem a világra és elítélem. Érdekes, hogy az ember mindig saját hiányosságát ítéli el leginkább a világban, mintha ezzel teremtene rendet saját zavarodottságában. Mondhatnánk ez megalkuvás, és ez azt jelentené, hogy mindent fogadjunk el a világban úgy, ahogy történik. A világért sem! Buddha talán azt mondja, hogy „helyes az, hogy leköptél”? Nem, de ismeri az ember állapotát, és tudja mi a legmegfelelőbb mód arra, hogy felnyissa a szemeit: ha nem a jól berögzült szerepek szerint reagál – még csak sérelmet sem érzett a történtek miatt, ahogy valószínűleg Jézus sem. Nem könnyű eszerint élni, az ember indulatai folyton felszólalnak, ha az ego igazságtalanságot érez. De igazságtalanságot nem törhetsz ketté igazságtalansággal. Haragot nem csillapíthatsz haraggal. Gyűlöletet nem szüntethetsz meg gyűlölettel. Békét nem teremthetsz, azzal, ha visszaütsz. Az egyetlen út, ha igaz maradsz saját természetedhez, és az elme felháborodását saját magad kezeled, anélkül, hogy ellenségeket keresnél. Épp elég szomorú, ami a világban történik, nem kell hozzá még több ellenség! Így jutunk el oda, ahova a szavak már nem törnek át, ahol az érzéseken keresztül vándorolhatunk az elme homályán át a békesség állapotába. A szavak csak a felszínre mutatnak, azt keresd, ami mögöttük van.

A tudás három lépcsőfoka

0

A 15. század táján egy fiatalember reggeli sétája során egy nagy építkezés közepén találta magát, és gondolta megkérdezi a munkásokat, mi is lesz pontosan ez az előre láthatólag is hatalmasnak tűnő építmény. Az egyik munkás nagy téglákat cipelt a vállán, szája lefelé konyult, arca kifejezéstelen-, tekintete nem volt túl barátságos. A látogató szép lassú léptekkel odasétált, hogy tájékozódjon az építmény felől: „mit csináltok itt?” – kérdezte tőle tiszteletteljesen, mire a munkás feldühödve, gorombán odavágta: „nem látod? Keményen dolgozunk!”. A fiatalembert (meghökkenése ellenére) nem hagyta nyugodni, hogy nem tudja mi készül a város fő terén, így odament egy másik munkáshoz is, és neki is feltette ugyanezt a kérdést. Lényegesen nyugodtabbnak tűnt ez az ember, tekintete kiegyensúlyozottságról árulkodott, ő így válaszolt neki: „falat építünk”. Nem érte be ennyivel sem a kérdezősködő, meglátott egy harmadik munkást, aki mosolygósnak és vidámnak tűnt.„Tőle biztosan megtudom, mi épül itt” – gondolta magában. Ahogy közeledett hozzá, a munkás lerakta a téglát, látta ugyanis, hogy hozzá érkezik a fiatalember, és tekintetével az érkezőt fürkészte, miközben tiszteletteljesen meghajolt előtte. Feltette neki is a már kétszer elhangzott kérdést; mire ő így válaszolt: „Templomot építünk!”

A száraz felhő

Ez a templom, mely a város főterén épül, a lélek temploma. A tudás három lépcsőfoka, a lélek látóterével határozható meg. A tudás legalsó fokán a tudatlanok helyezkednek el, ahol elsősorban a társadalmi kötelezettségekből fakadó külső elvárásoknak való megfelelés vágya jelenik meg, mivel az egyén – aki rendületlenül, de tudatlanul munkálkodik – nem látja a végső célt (ilyen a történetben szereplő első – megkérdezett – munkás). Pesszimista, goromba, mivel csak bolyong; sodródik, nincs kapaszkodója. Aki nem látja a munkafolyamat végét, hogyan is örülhetne igazán, hogy részt vehet az alkotásban? Egyetlen dolog zökkenti csak ki a pesszimizmusból, mikor hónap lejárta után megkapja bérét, és kicsinyes dolgokra, szórakozásra, élvezetekre elköltheti az egészet. „Ha már oly’ szenvedés az élet, hát legalább egy kis örömünket hadd leljünk benne” – mondja. Hasonlatos az ilyen ember a száraz felhőhöz.

 

A helyi záport adó felhő

A második lépcsőfok a tudomány szintje. A második munkás így felelt:„falat építünk!” – átlátta, tehát a folyamatot. Nem csak a kínkeserves munkát látta, hanem azt is, hogy a fal megépítéséhez szükséges előfeltétel a téglák odahordása. A fal megtervezése egyfajta profizmustigényel; a második munkás szemléletét a történetben szereplő válasza jól tükrözi. Aki a tudományok útján jár, kiszélesíti a lélek látóterét, mert nem csak külső elvárásoknak szeretne megfelelni, hanem belső késztetést is érez. Ez a belső késztetés a tudományokban (vagy szakmában) való elmélyülést jelenti, mely „kiegyensúlyozottságot” és belső nyugalmat eredményezhet. De vajon mire irányul a tudás ezen foka? Sokszor versengést és gőgöt rejt magában, megbecsültségre vágyik, elvárja, hogy jobban tiszteljék, mint a többi munkást, előfordulhat, hogy lenézi azokat, akik kevésbé jártasak a „szakmában”. A munkáért járó jutalom itt is központi szerepet kap. Hónap végén pénzét vagy szórakozásra költi, vagy vagyonát elkezdi felhalmozni. Néha ugyan adakozik, hogy a jóindulat látszatát fenntartsa, azonban csak keveseknek ad, ugyanis így gondolkodik: „Én megdolgoztam érte! Akinek pénzre van szüksége dolgozzon meg érte, úgy mint én!” – barátaival és érdektársaival nagylelkű, de ha valaki útjába áll, azt hamar félrelöki. Az ilyen ember hasonlatos a helyi záport adó felhőhöz.

 

A mindenhová esőt juttató felhő

A tudás legmagasabb szintje a bölcsesség. A bölcs ember tetteit nem a versengés és nem is a nagyravágyás irányítja, nem vágyik nyereségre, sem veszteségre. Gondolatai és cselekedetei meggondoltak, látja a végső célt – mely már a misztikum fogalmi körébe tartozik. Mert egyesek, akik a falat építik, és látják épülésének feltételeit, nem azért dolgoznak, hogy megbecsülést, tiszteletet, jutalmat, pénzt kapjanak cserébe? A bölcs ember tetteit nem a nyereség vagy a haszonszerzés irányítja, hanem: „a templom” – a cél beteljesítése. A bölcs keveset beszél, de sokat tesz, tudja jól, hogy nem lehet hinni azoknak a szavaknak, melyek mögött nincsenek valódi tettek. Jézus, Buddha, Konfuciusz, Lao-ce, Zarathusztra (és még sok más ember) élete olyan volt, mint amindenhová esőt juttató felhő, bölcsesség járta át szellemüket, és nem csak szavak, hanem valódi tettvágy vezérelte életüket. De vajon mi tesz igazán különbséget a tudomány és a bölcsesség között? A válasz egészen egyszerű: a tudomány ugyan megtanítja, hogy a fal építéséhez mely eszközöket kell használnod, milyen módszerekkel lesz sikeres az építkezésed, arról azonban egy szót sem szól, hogy hogyan válhatsz jobb emberré; a bölcsek viszont pont erre tanítanak meg minket.

 

„Bhikkhuk, három fajta ember található a világban. Mely ez a három? Az egyik, aki olyan, akár a száraz felhő, a másik olyan, akár a helyi záport adó felhő, a harmadik olyan, akár amindenhová esőt juttató felhő. Milyen a száraz felhőhöz hasonlatos ember? Ő senkinek sem ad se ételt, se innivalót, se ruhát, se illatszert, se virágfüzért… semmit. Olyan akár a száraz felhő. Milyen a helyi záport adó felhőhöz hasonlatos ember? Ő ad némelyeknek, de másoknak nem ad. S milyen a mindenhová esőt juttató felhőhöz hasonlatos ember? Ő mindent ad mindenkinek, aki rászorul, ad ételt, innivalót, ruhát, illatszert… Ez a három fajta ember található a világban, bhikkhuk.” (idézet az Itivuttaka-ból – théraváda kánon egyik legősibb szövegéből)

Fauna ládája

0

Fauna ládája az emberállatok világa, a tudattal rendelkező tudatlanoké. Azoké, akik felismerték, hogy boldogok lehetnének, de annak módját nem ismerték fel, hogy ez a létállapot hogyan érhető el. Megtettek ugyanis mindent, hogy egyfajta csalóka boldogság illúziójába csöppenhessenek, de ez mind tovaröppent, és ahogy haladt az idő, vágyódásuk kielégítetlenségének áldozataivá váltak, a sikertelenség és boldogtalanság mártírjaivá; hasonlatosak lettek azokkal, akik katonaként túléltek egy bukott háborút; küzdöttek, mégis vesztettek…

Aznap sokan gyűltek össze a gödröknél; ahogy haladt az idő egyre mélyebben túrták a talajt, a kiásott földet a felszínre hajították, mivel tudták, a föld mélyén van a kincs, melyet nemes egyszerűséggel úgy hívtak: siker. A siker volt a legnagyobb ajándék a gödrök világában: az esély, a továbblépés, az arany, a nyár, a dúr skála. Minden, amit a képzelet a boldogság fogalomkörébe sorolhat. Éppen ezért fejükkel úgy túrták érte a földet, hogy egymást már nem is látták. Az első, aki leért a föld mélyére elnyerte a siker bódító élvezetét, majd felordított a többieknek: „Megvan!”. Többi meg erre irigykedve eszeveszett rohanás közepette még gyorsabban kezdte túrni a földet, s nem sokkal később ők is leértek és megfürödhettek a siker mámorában. „Megvan!” – ordította valamennyi.

Az egyik meg csak fent várt. Odamentek hozzá és kérdezték: „te miért nem mégy le?” „Óh” – kezdte nevetve – „Kevesen tudják, hogy Fauna kincse mindig egyre mélyebben van! Ahogy leér az egyik és megszerzi, már áshat is tovább, hogy újra az övé lehessen. A győzelemért küzdeni kell, aki győz annak meg újabb kihívója akad, akit le kell győznie, hogy megmártózhasson újra a siker tengerében.” Nem értették, úgyhogy tovább kérdezősködtek, mire ő így folytatta: „Akik Fauna kincsét keresik, mindannyian küzdenek az idővel. Olyanok, mint akik egy kör alakú pályán üldözik az előttük rohanó embert ahelyett, hogy megállnának és megvárnák, míg újra odaér, ahol ők vannak. Fauna kincse nem a föld mélyén van, hanem itt kint, mindenütt, mert betölti az egész teret!” – erre nevetni kezdtek, majd visszamentek saját kis gödrükbe. Egy volt csak, aki ott maradt mellette. Tőle megkérdezte: „Te miért nem mégy vissza a gödörbe?” Ő így válaszolt: „mert azt mondtad, Fauna kincse itt kinn van, mindenütt!”. Mikor ezt mondta valami megmozdult a levegőben és egy különös érzés töltötte el, majd valami ragyogó fény hirtelen magába szippantotta. A következő pillanatban egy láda előtt állt, melynek kulcsa a kezében volt. „Mi történt?” – kérdezte. Körbe nézett, de sehol nem látott senkit. Rövid csend után egy nyugodt hang szólt hozzá: „Ne félj! Nézd meg a láda feliratát!” – most jobban szemügyre vette a ládát, vizsgálni kezdte. Először idegennek tűntek a betűk, de aztán valahogy mégis felismerte azokat. Ez állt rajta: „Fauna ládája – az idő világa”. Értetlenül ácsorgott felette, mígnem újra a hang szólt hozzá: „Abban a dobozban élsz, de szemeid most úgy tekintenek Faunára, mint időtlen az időre, mint bölcs a tudatlanra, mint anya a gyermekre, mint szeretet a nyomorúságra. Fauna az emberállatok világa, mert a föld mélyén keresik a kincset, holott bárhol is légy, egyetlen kincs létezik csak számodra az időtlenség! Ennek kulcsa mostantól a kezedben van, mindörökké!”

Másnap – a gödrök világában – megint találkozott azzal, aki a körről és az időről beszélt neki. Egymásra mosolyogtak. „Tegnap megtanultam tőled valami fontosat!” – mondta neki a fiatalabb – „Méghozzá azt, hogy minél jobban beleássuk magunkat az idő gödrébe, annál nehezebb lesz kimásznunk a boldogtalanságból!” – majd így folytatta – „Vágyódás a siker és a boldogság után! Ezeket mindenki csak a jövőben vagy a múltban keresi, ahelyett hogy kizárná az időt és megragadná a jelent, az időtlenség állapotát. Értem már, hogy az ember, akit azon a bizonyos körpályán üldözök én magam vagyok. Elmémben rohanok a jövőbe, mert egy szebb élet után vágyódom, aztán megfordulok, és önmagammal szembe indulok a múltba, ahol egy kis vigaszt találhatok. Mégsem vagyok soha önmagam, mert magamat üldözöm, hol a jövőbe előre, hol a múltba visszafelé. Csak akkor lehetek igazán önmagam, ha megállok és kilépek a körforgásból, ha nem túrok tovább a gödrök mélyén saját boldogságomat keresvén, hanem a felszínen maradok, a jelenben! Mert mikor a boldogságot keresem, kívül állok a boldogság fogalmán; mikor önmagamat üldözöm, kívül állok annak, ami én vagyok, csak akkor lehetek önmagam és akkor lehetek a boldogság állapotában, ha nem üldözöm, hanem eggyé válok önmagammal. Ez a küzdelem nélküli győzelem kulcsa.

Fauna lakói mégis a gödrökben keresték a sikert és a boldogságot, mert nem ismerték fel, hogy a gödör alján önmaguk után rohannak. Mikor sikerült utolérniük magukat, lényük beteljesedése által jutottak a pillanatnyi öröm állapotába; ezt nevezték sikernek. Akik azonban Fauna ládájának kulcsát már megszerezték tudták, hogy az idő csak a boldogtalanok számára létezik, mert a legnagyobb ajándék az időtlenség, melyben eggyé válhatunk önmagunkkal.

Homokszemek

0

Vajon ha a porszem a sivatagban felismerné magát, hogyan tekintene magára? – kérdezné – Ki vagyok én? – és talán már mondaná is – Senki vagyok. Úgy járok, ahogy a szél fúj, ott vagyok, ahova ledob, úgy éget a nap, ahogy kívánja, azok vannak mellettem, akiket a sors rendelt mellém. Mit gondolna a porszem? Itt vagyok – gondolná – és még millióan körülöttem. Létem merő véletlen, életem céltalanság. Vagyunk, ameddig vagyunk, de értelmet nem találhatunk benne. Aztán híre kelne, hogy az a sok porszem, az a sok millió, sok milliárd, azok is kik már nem tudnak egymásról, valójában egy egészet alkotnak, híre kelne, hogy ez az egész egy gyönyörű szép alkotás része, amit úgy hívnak, hogy sivatag. Mit sem tudna a porszem, hogy miféle dolog az a sivatag, de tudná, hogy része, és ha ő maga nem lenne, akkor a sivatag sem lenne olyan, mint amilyen. Milyen szép – gondolná. – Része vagyok ennek – de nem tudná igazán, hogy mi is ez; ezért napról napra el is felejtené. Minden nap eszébe kellene juttatni, hogy „te bizony a sivatag része vagy!”. És mikor eszébe jutna, akkor érezné, hogy fontos és örülne, hogy része lehet ennek a szépségnek. Aztán másnap megint elfelejtené, elfáradna, és kilátástalan lenne – így menne ez napról napra.

homokszemek

Egyik nap aztán új híreket hozna a szél, azt dúdolná nekik, hogy nem csak ők vannak, hanem emberek járkálnak köztük, akik hatalmasak, egy lépéssel ezreket taposhatnak el, de ha úgy kívánják fel is emelhetik és megszentelhetik őket. Nevetne a porszem, mit sem tudna róla, hogy mik azok az emberek, de érezné, hogy lénye egészen megváltozik. Hol a félelem, hol a reménység lenne úrrá rajta. Ó emberek – mondaná, habár mit sem tudna róluk – kérlek, emeljetek fel engem, ne tapossatok el; máskor meg átkozná őket, hogy miért tapossa el azt a sok szép porszemet, mely annak a nagy egésznek, a sivatagnak a része. Átkozott az ember, gonosz, gyilkos nemzedék! Aztán híre kelne, hogy az ember, aki a sivatagban él, ő maga is szomjazik, éhes, és küzd az őrült forrósággal. Kérdezné a porszem: hogyan lehet ez? Az ember, aki felettünk rendelkezik, aki minket felemelhet vagy eltaposhat, hát ő maga is szomjazik? – és megint lágy hangon szólna a szél hozzájuk. Balgák vagytok! – mondaná nevetve – Az ember a Földre született, hogy teremtsen és alkosson, és hogy örüljön, hogy része lehet annak a szépségnek, amit úgy hívnak, hogy Föld. Akkor aztán a porszemek igazán összezavarodnának. Mi az, hogy Föld? Hát nem csak a sivatag van? Megőrült ez a szél, hogy ilyeneket beszél? Mi itt szenvedünk kétségek közt, hogy eltaposnak-e vagy felemelnek minket, erre aztán kiderül, hogy nem csak az a szép sivatag létezik, amit mi porszemek alkotunk? Aztán híre kelne egyes porszemek közt, hogy az emberek is ugyanúgy a kételkedés és a reménység között hánykolódnak. Ők is keresik lényük értelmét, egyesek isteni legendákban hisznek, mások meg kusza össze-visszaságnak és véletlennek gondolják az emberi létet. Mégis tudják, egyben mindannyian közösek: ugyanúgy alárendeltjei annak, amit egyesek úgy mondanak, hogy Természet. Miféle dolog ez? – gondolná a porszem – „Sivatag”, „Ember”, „Föld”, most meg a „Természet” – őrültség! – de aztán megrökönyödve ismerné fel újra: mégis itt vagyok valamiért! Én a porszem! – akkor aztán ismételhetné magában: senki vagyok! – de a szél békésen újra hozzá szólna: kedvesem, neked ez a rendeltetésed, itt kell helytállnod. Az ember nem eltapos téged, hanem te adsz neki talajt; az ember felemel, mert szeret téged. – De miért olyan tanácstalanok az emberek? Miért kételkednek és miért félnek? Miért kell reménykedniük nekik is? – kérdezné a porszem. A szél meg így válaszolna: Ó, az ember is olyan, mint amilyenek ti vagytok. Mikor csapások érik, átkozzák az istenüket, mikor elfelejtik életük lényegét, céltalanul és értelmetlenül cselekednek. Őket is mindennap fel kell ébreszteni, hogy felismerjék, hogy egy gyönyörű szép alkotás részei, de mikor felismerik örömükben ők is táncot járnak és szeretettel fordulnak egymás felé, mert tudják mindannyian ugyanúgy részei ennek a hatalmas alkotásnak. – akkor aztán a porszem igazán megörülne, mert felismerné, hogy akit ellenségének gondolt, ő is ugyanúgy örömtáncot jár, mikor felismeri, hogy az alkotás része, és ennek az örömtáncnak ő maga ad talajt. – Talán nincs is mit tennünk, csak hogy minden nap reggel felébresszük egymást és emlékeztessük magunkat, hogy az alkotás részei vagyunk. Nem lehet ez túl kevés nekünk, hogyha ettől minden ember táncra perdül! Akkor a szél utoljára szólna: kedves kis porszem, örülj hát, hogy itt vagy és örömödet meghallják messzi-vidéken, akkor majd nem feledkeznek el rólad sem. Felemel téged az ember, az embert meg felemeli az Isten, és így örülnek együtt majd az alkotás és az alkotó. Minden, amit tudsz az neked csak legenda, de ez épp elegendő ahhoz, hogy örömödben táncra perdülj. Örülj hát! Még ha csak porszem is vagy!