7-es számú kórterem

(Anton Pavlovics Csehov 6-os számú kórterem c. művének a továbbgondolása)

Miután Andrej Jefimics agyvérzésben meghalt, a kórházban pár napig gyászos hangulat uralkodott, nem mintha a hiány és a szeretet búskomor érzésével küzdöttek volna, sokkal inkább azon démoni erők érzékelése miatt, mely körülvette a termet, és még napokig nem hagyta el. Ivan Dmitricset áthelyezték a 7-es számú kórterembe, hogy ne zavarja a többiek nyugalmát, így ettől kezdve Nyikita két termet is vigyázott éjszakánként. Ivan Dmitrics az új teremben épp a sarokban mászó pókot figyelte – lassan már fél órája – mikor Hobotov doktor lépett be az ajtón kezében egy papírossal.

– Ez a magáé! – mondta neki szelíden és az ágyra dobta a papírost.

– Hagyjon békén! Menjen a pokolba! – mondta a doktornak Ivan, de közben szemével a papírost fürkészte. Az orvos kilépett az ajtón, Nyikita becsukta mögötte az ajtót, majd Ivan azonnal rávetette magát a kis papírosra. Egy levél volt. Andrej Jefimics utolsó levele, személyesen Ivan Dmitricsnek, melyet aznap írt, mikor agyvérzésben meghalt. Így hangzott:

„Drága barátom, Ivan Dmitrics!

Talán meggyűlölt engem, talán nem, de remélem megérti szavaimat, amit most írok Önnek. Mindig élveztem a beszélgetést Önnel, a filozófiáról, a szenvedésről, a halhatatlanságról, de úgy érzem, itt nem bírom sokáig, előbb-utóbb ennek vége kell, hogy legyen. Igaza volt! Magasröptű filozófiákról beszéltem, de mit sem tudtam a szenvedésről, és most mikor bekerültem ebbe a nyomorult terembe, ahol elvették mindenemet, és még csak egy sétára sem engednek ki, ütlegelnek, ordítanak velem, úgy érzem minden bölcsességem, minden nyugalmam és közömbösségem csődöt mondott. Igaza volt, Ivan Dmitrics. Ennek így semmi értelme. Milyen hazug dolog a napsütésben, finom ételek közt és nagy harmóniában filozofálgatni! Tegyék be ezeket a filozófusokat ebbe a terembe, zárják be őket a bűzbe, a nyomorúságba, verjék meg őket nap, mint nap, akkor majd kiderül milyen filozófusok. Micsoda nyomorúságos élet ez! Egyetlen barátom volt, Mihail Averjanics és mikor vele útra keltem, hogy világot lássunk és nyugalmat leljünk, nem találtam magamban mást csak haragot és türelmetlenséget… Mindig is gyűlöltem az üres beszédet, talán ez vezetett ide, hogy ebbe a terembe kerültem. Mit számít már ez? Nemsokára vége. És a halhatatlanság? Talán megtudom nemsokára. Én nem hiszek benne. Az ember leéli az életét, valahogy, talán az is mindegy, hogy hogyan, aztán meghal, nem marad belőle semmi. Mi értelme volna annak, ha magammal vinném a haragomat is abba a másik világba? Akárhogy is legyen, magával mindig jó volt beszélgetni, bár talán mire idejutottam már maga is meggyűlölt engem. Már úgysincs sok hátra… Most leteszem a tollat, mert még délelőtt jön Hobotov doktor és hoz brómot meg füstölőt.  Szóban már nem tudtam ezt elmondani, mert én rohannék, de a lábam halott, ordítanék, de a torkomon egy hang sem jön ki, azért ezt a pár sort még sikerült leírnom, míg maga aludt a másik ágyon. Remélem eljut Önhöz, mikor én már nem leszek… addig meg elteszem a párnám alá. Ott lesz az utolsó napig. Még egyszer mondom Ivan Dmitrics barátom: igaza volt! Az ember valódi jelleme csak szélsőséges esetekben mutatkozhat meg. Íme ez vagyok én! Viszlát Ivan Dmitrics!”

Ivan Dmitrics összehajtotta a papírost, betette a párnája alá és a plafonra meredve gondolkodni kezdett. „Szerencsétlen!” – mondta ki hangosan – „Az talán igaz, hogy az embertől elvehetnek bármit, ő megmaradhat nyugalomban és békében, de egy dolgot nem vehetnek el tőle, mert ha azt elveszik, akkor megbolondul, akármilyen bölcs és filozófus is legyen. Azt kérdezed, hogy mi az?” – folytatta magában a beszélgetést – „A szabadság. Ha elveszik az ember szabadságát, akkor már nem ér semmit. Semmit az égvilágon. Lehet boldog, boldogtalan, nyugodt, nyugtalan, lehet haragos, vagy szerető, semmit nem ér a szabadsága nélkül, mert pont a szabadsága ad értelmet ezeknek a tetteknek és ezeknek az életkörülményeknek. Az emberek nagy része rabszolga. Lehet, hogy kinn élnek a nagyvilágban, de rabszolgák, semmit nem tesznek szabad akaratukból. Még gyűlölni sem tudnak szabad akaratukból, mert azt is parancsra teszik. Nyomorultak ezek, mind!” Ivan felállt az ágyról és az ajtóhoz ment, megpróbálta kinyitni, de nem nyílt az ajtó…

– Nyikita! Nyikita! – suttogta.

A nagydarab őr, az ajtóhoz ment és visszakérdezett.

– Mi az?

– Kiengedsz egy kicsit az udvarra, sétálni?

– Nem lehet!

– De hát miért nem? Senkinek semmi baja nem történik attól, ha én egy kicsit kimegyek innen. – mondta szinte szóról-szóra Andrej Jefimics előző esti mondatát.

– Nem lehet! Meg van tiltva! – erre Ivan feldühödött és az ajtót csapkodni kezdte.

– Átkozott barom vagy! Egy rabszolga! Egy állat! Egy nyomorult barom! – ordította.

Aztán hamar le is csillapodott és visszaült az ágyára. Mit lehetett tenni, csak ült, aztán eszébe jutott újra a pók a sarokban. Az ágy szélére ült és figyelte a pókot. Órákon át figyelte. Aztán az asztalon talált egy tollat és Andrej Jefemics levelének a hátuljára kezdett írni.

„Kedves barátom, Andrej Jefemics!

Megkaptam levelét, remélem most Ön is olvassa az én soraimat, mint ahogy én csak hiszem a halhatatlanságot, maga viszont már tudja is. Áthelyeztek a 7-es számú kórterembe, egyedül vagyok itt, csak ez a nyomorult Nyikita áll az ajtóm előtt, aki – habár ő maga még csak nincs is tudatában, de – szabadságom útjában áll. Nyomorult féreg ez! Ha visszajövök halálom után, kísérteni fogom élete végéig. És most kérdi, hogy mi a szenvedés? Közömbösnek kell-e maradnunk a szenvedés iránt, vagy talán mindig mindenben csak a jót kell meglátnunk? Mondjanak bármit a görögök, ahol olyan szépen süt a nap és nem kell vérbe fagyva megdögleniük a jéghideg utcákon úgy, mint itt Oroszországban. Oh, de itt is vannak meleg szobák és langyos filozófusok. Mit érünk mi a filozófusokkal? Semmit. Halhatatlanság? Ha valami jó dolog van a halálban, az a szabadság visszaszerzése, de ebben sem vagyok biztos. Maga sem volt bolond, mégis megbolondult. Engem az őrületbe kergettek, de nem törhetnek meg! Néha úgy érzem, hogy a világ bolondult meg, mégis én vagyok ide a kórterembe bezárva. De ez már így is marad. Ez sem tarthat örökké…”

Ivan letette a tollat és a párnája alá tette a papírost. Hirtelen lépteket hallott és az ajtó kinyílt. Mojszejka volt az.

– Adj egy kopejkát, kérlek! – mondta Ivannak.

Nincs nekem sem!

Azzal Mojszejka, akinek elsőre sikerült megértenie a választ csendben kiment és visszament a 6-os számú kórterembe.

Ivan becsukta a szemeit és álomra hajtotta a fejét, de még mielőtt elaludt volna, két szót mondott ki hangosan.

„Nyomorult rabszolgák!”

Aznap este Nyikita haláláról álmodott.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s