Az indigó gyerekek

Réges-régen, mikor még kevesebbet tudtak a világról, de többet értettek belőle, voltak olyan jelenségek, melyekről csak lopva mertek beszélni az emberek. Olyan dolgok ezek, melyek nyilvánvalóak voltak, mégis félelmetesek, ezért – úgy gondolták – jobb, ha véka alá rejtik, ha szót sem ejtenek az efféle misztikus dolgokról. Ma az ilyeneket már csak úgy hívják, hogy indigó-jelenség, vagy úgy nevezik őket, hogy „kristálygyermekek”. Vannak, akik vizsgálják ugyan, de nem a jelenségek lehetségességét, hanem annak következményeit. Ahogy gondolják: az átlag számára károsnak tűnő következmények rendszerint orvoslásra szorulnak. Orvosolni akarják az átlagon kívül esőt, hátha az orvoslás hatására átlagossá válik. Ez a zsenialitás megszüntetésére irányuló küzdelem első megfigyelhető lépése. De nincs ebben semmi különleges, mint ahogy – látszólag – az indigó gyerekekben sincs.

fantasy-1

Egy régi mese szerint a kristálygyermekeket a tenger vízéből halászták ki, megáldották őket és testük sugarait kék színűre festették. Azt mondták nekik: „kiválasztottak vagytok az emberek közt, viselkedjetek is hát úgy, mint kiválasztottak. Olyanok vagytok, mint a tenger, kék, csendes, békés, odaadó, komoly és igazságos. Vigyétek hírül a tenger üzenetét. Mondjátok meg az embereknek, hogy a szomjat nem tudják tűzzel oltani” Ez után a gyermekeket elengedték az erdőbe, egyedül, mindenkit a maga útján, az ismeretlenbe, a vadak közé, a harag és a gyűlölködés világába, ahol az emberek nem értették meg őket, mert az erdőben más törvények uralkodtak; náluk a szokás erősebb volt a józan belátásnál. S mint ahogy egyiküket sem értették meg, az indigógyermekek szótlanok lettek, bezárták a képzelet világát, rabjai lettek a démoni erőknek, szorongó, gátlásos és szomorú lett természetük. Olyanok lettek, mint az író, aki nem írhat, mint a túlbuzgó, aki nem mozoghat, mint a hírnök, aki nem beszélhet, vagy mint a zenész, aki nem adhatja elő alkotását. Ami küldetés és hivatás volt számukra, átalakult fojtogató kényszerré, melynek – gondolták – megfelelni aligha tudnak. Éjszakánként még visszajárnak a tengerhez, de csak sötétben, hogy meg ne lássák őket. Ha fényes nappal mennének, méltán neveznék őket bálványimádóknak, de ők lopva teszik, talán nem is tudnak róla mások. Mikor a parthoz érnek, kiengedik minden fájdalmukat, feloldják a szorongásokat, feltöltődnek, felüdülnek, beszippantják a friss levegőt. Friss ételt esznek, új, tiszta ruhát vesznek magukra, és így indulnak vissza – még hajnalban – az erdőbe. De még mielőtt visszaindulnának, megkérdezik segítőjüket: „miért ilyen a világ? Miért nem értik az emberek, amit beszélünk nekik?” És a válasz így szól: „miért kérded, hogy miért zöld a fű, és miért nem kék?” Akkor rendszerint a gyermek elszégyelli magát és visszaindul az erdőbe. Ahogy sétál visszafelé hangokat hall, így szólnak hozzá: „a világ két részre tagolódik: az egyik fele teremt, a másik fele ítél. Te azok közé tartozz, akik teremtenek. Mert kik ítélkeznek, azért ítélkeznek, mert teremteni képtelenek. Aki nem tud szeretni, az gyűlöl; aki nem tud védeni, az támad; aki nem tud sorsával megbékélni, az a világot fogja gyűlölni; aki nem tudja elfogadni saját sötét oldalát, az a világ sötét oldalát fogja elítélni. Ezért mondom, te ne ítélkezz, hanem légy tevékeny, ne mások dolgait bíráld, hanem tedd a saját dolgod.” Aztán továbbmegy a gyermek, a szép, friss, új ruhájában, és szembe jön vele egy ember, aki azt kérdi tőle miféle ruha ez? Azzal – mivel meg is tetszik neki – lerángatja róla, úgyhogy közben el is tépi, erőszakosan megráncigálja a gyermeket, még talán meg is veri, és magával viszi a ruháját. „Nyomorult!” – ordítja hangosan a gyermek, majd felcsendül egy égi dallam, mely így szól hozzá: „úgy szeresd felebarátod, mint önmagad, ne ítélj, hanem légy tevékeny, szeresd azokat, kik gyűlölnek téged”. A gyermek meg keserűen visszakérdez: „miért tegyek így?” – a segítője erre így válaszol: „sokan kik vakok, azt mondják másoknak: „rosszul láttok”; sokan, kik süketek ezt mondják: „nem hallotok jól”; sokan, kik némák, azt gondolják: „helytelen dolog a beszéd”. Te azért kaptál hallást, hogy hallj, azért kaptál látást, hogy láss, azért kaptál nyelvet, hogy beszélj. A tudatlanok gyűlölködnek csak. Te azért vagy itt, hogy annak simítsd meg az arcát, akinek arca eltorzult a nyomorúságtól. Ébreszd fel az alvót, és nyugtasd meg a nyugtalant.” Akkor megint elszégyelli magát a gyermek, hogy még mindig ennyire tudatlan, visszaindul az erdőbe, és reggelre újra az emberek közé megy. Hetekkel később lehet csak hallani, hogy mi történt. Mikor fölkelt a gyermek nagy tömeget hívott maga köré, és így szólt hozzájuk: „Nincs mit mondanom!” – azzal elsétált köztük, és keresett egy magányos helyet. Senki nem értette miért tette ezt. A furcsa eset után egy kíváncsiskodó ember, ki békés természetű volt, odament hozzá és megkérdezte tőle: „miért hívtad össze az embereket, ha utána azt mondtad nekik, hogy nincs mit mondanod?” A gyermek így felelt: „azért, hogy azok, akik engem gyűlölnek, ne tudják meg, hogy mennyire szeretem őket” – azzal a kíváncsiskodó elszégyellte magát, és visszamenekült az emberek közé.

Aznap esett először eső az erdőben.

Ezt a történetet mesélték, és még mesélik ma is; holott ma már nem léteznek indigó gyerekek, csak az emberek fantáziájában; ugyanis mindenkire, akire rámutattak, hogy „Ő az” – az nem az volt; és akire azt mondták, hogy „ő biztosan nem az” – Ő az volt. Így vesztette el a szó a jelentését, és így lett a valóságból legenda.

One thought on “Az indigó gyerekek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s