Töredékek

0

Vajon egy ember szeretetreméltóságát tettei határozzák-e meg vagy sem?

Ha valakit azért szeretünk, mert valamilyen, akkor csupán addig szeretjük, amíg olyan, amit szeretünk benne.

Ha valaki máshogy cselekszik, mint ami miatt szeretjük, az megbotránkoztat minket, de a megbotránkozás önmagunknak szól: még mindig nem ismerjük eléggé a világot.

Csak olyan emberen tudunk igazán megbotránkozni, akin látjuk, hogy ő maga is megbotránkozik saját magán.

Hazugság addig lesz, amíg ítélkezés van. Ha megszűnik az ítélkezés, elpárolog a hazugság is.

Néha ilyenek vagyunk, néha olyanok. Ezért nem mondhatjuk soha senkire, hogy „jó” vagy „rossz”.

Ha szokásaink nem igazodnak a társadalmi elvárásokhoz, két dolgot tehetünk: vagy magunknak kezdünk el hazudni, vagy a világnak mondjuk el az igazságot.

Töredékek - jane dessa

A szeretet akkor valódi, ha áthidalja a fájdalmakat, minden szeretetből fakadó fájdalommal magunkat ismerjük meg jobban, és egyúttal megtanuljuk tisztábban szeretni a másikat.

Nem az a baj, ha téved az ember, hanem ha nem látja be, hogy tévedett.

Vannak homályos szándékok, és vannak tisztábbak. A homályosak azok, melyek önmagunkra vonatkoznak, a tiszták azok, melyek a többi emberre.

Azt, hogy mennyire ragaszkodik az ember valamihez, csak akkor tudjuk meg, ha elvesszük tőle azt, amihez szerinte nem ragaszkodik.

Az ember valódi jelleme csak szélsőséges esetekben mutatkozik meg.

Mindent megteszünk azért, hogy fenntartsuk azt a látszatot, hogy „velünk minden rendben”, és csodálkozunk, ha valaki megosztja velünk fájdalmait… Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy tényleg nincs is semmi problémánk.

Nehéz a szemébe néznünk annak, akinek hazudtunk, mert belül érezzük, hogy ő tudja az igazságot.

Ha a hibáink miatt sokáig azt érezzük, hogy a világ elítél minket, akkor idővel azon kapjuk magunkat, hogy mi ítéljük el a világot.

Tedd azt, amit szeretnél, másként úgy sem tehetsz.

Ha fontosabb neked, hogy mit gondolnak rólad, mint az, hogy te mit gondolsz magadról, akkor életed örökké a felszínen marad.

Ha olyan dolog bánt, ami téged is és környezetedet is bántja, változtatnod kell.

A kétely még annál is emésztőbb, mintha bizonyosak lennénk afelől, hogy valami rossz fog történni.

Meg kell tanulnunk reménykedni, elsősorban abban, hogy egykor majd tudunk olyan életet élni, amivel elégedettek lehetünk.

Az embernek szeretetre van szüksége. Ha ezt megkapná minden más feleslegessé válna számára.

Kép (forrás): JANE DESSA (Geiszelhardt Júlia)

www.facebook.com/JaneDessa

KOLLÁZS

0

Minden rész és egész, apró és nagy, távoli és közeli. A dolgok mértéke mindig az, ahogy szemléljük őket. Bergson azt mondja: „a szem csakis azt látja, amit az elme képes megérteni”. Így lehetünk valahogy a kubizmus egyes alkotásaival is. Ha megnézzük Georges Braque és Picasso műveit, nem igazán tudunk velük mit kezdeni. Elsőre talán nem jelent semmit. Például képzeljük el „a férfi gitárral” című alkotást. Ha erre kér valaki minket, elképzelünk egy férfit és egy gitárt. Ehelyett – a művet szemlélve – egy olyan összetettségű, bonyolultságú képet találunk, ahol első ránézésre sem férfit sem gitárt nem látunk a képen. A kollázsok fontos tulajdonsága a térbeli felosztottság. A részletek kiragadása, és a részletek különböző nézőpontból történő megközelítése. A színek és a formák játéka. Kettős megközelítés. A formák és ábrák egybeolvadása a szemet kápráztatja el, a jelentésbeli keresgélés az elmét készteti tornára. Talán nem jutunk közelebb ezzel, hiszen a művészet egyik legalapvetőbb tulajdonsága a szubjektivitás, és minden, ami szubjektív csak úgy kerülhet közel hozzánk, ha valamilyen azonosulást vélünk felfedezni az alkotás üzenete és saját életünk között. Az ragad meg, amiben felismerem önmagam. Felismerem a részleteket, és felismerem az egészet. Beszél hozzám. Elkápráztat. A jól sikerült kollázsok általában harmóniát teremtenek az elmében. Aki szemlélni akarja, nem fogja megérteni, de aki megérteni akarja, nem fogja látni. Ez a rész és az egész paradoxona. A kollázs pszichológiája.

11998057_10205201289337095_766130675_n

Ha valaki szeretné élőben is átélni ezen hatásokat, különböző nézőpontokból megközelített alkotásokat megnézni, netán a művészekkel beszélgetni az alkotói folyamatról, szeretettel ajánlom az alábbi kiállításmegnyitót, ahol három fiatal művész kollázsait, képeit nézhetitek meg a Bakelit Multi Art Centerben.

Minden információ a kiállításmegnyitóról megtalálható az alábbi linken:

www.facebook.com/events/409597249236915/410142059182434/

Kép (forrás): JANE DESSA (Geiszelhardt Júlia)

www.facebook.com/JaneDessa

A fátyol

0

Nem hittem az ufók létezésében egészen addig, míg tegnap este el nem vittek engem is. Elmesélem, hogyan történt, de előbb hadd tegyek egy rövid kitérőt. A napokban Laár András egy interjúját olvastam, ahol pythagoreusi módon beszélt a napról mint „Napisten”, aki önzetlenül küldi az energiát a Földnek, és aki nélkül – beláthatjuk –, nem lehetne élet sem a Földön. A nap ilyen jellegű megszemélyesítése nem mai találmány, engem viszont egy másik ezzel kapcsolatos kérdés foglalkoztatott. Nemrégiben Maharishi egy előadását hallgattam, melyben arról beszélt, hogy az emberek különböző tudatállapotokban élnek, és amely tudatállapotban vannak, az nekik a valóság. Ha tehát valaki azt mondja, hogy az élet gyönyörű, a másik azt, hogy minden botrányos, akkor valójában mindkettőnek igaza van saját tudatállapotában.  Ezen két töredék összekapcsolásából kezdtem el azon gondolkodni, hogy miért van az, hogy az általunk eddig ismert Univerzumban, csak ezen a parányi, Földnek nevezett ponton van élet és sehol máshol. Így folytattam: a Föld pont olyan távolságra van a Naptól, melyben az ember tudatosságának (és egyáltalán az életnek) kialakulásához lehetségesek a feltételek, és azért nem érzékelünk más valóságot, mert az emberi tudatosság a Naptól való távolság függvényében ezen korlátok közé van szorítva. Ha mondjuk létezik olyan univerzum, ahol a Naphoz (vagy csillaghoz) közelebbi állapotban is kialakulhat élet, azt azért nem érzékeljük, mert a mi világunkban a meglévő törvényszerűségek értelmében ez lehetetlen. Ezzel persze nem mondtam túl nagy dolgot, sőt még talán igazat sem. De az az elméletem, ha valaki téved, akkor legalább legyen magabiztos.

Legyez__ f__tyol t__z 3

Elmesélem mi történt: összegyűltünk páran nálunk a lakáson, és este a csillagokat kezdtük el nézni. Akkor lettem figyelmes három érdekes járműre az égen, kérdeztem a többieket: „ti is látjátok?” „ugye ti is látjátok!”. Aztán az udvar közepére szaladtam, hogy jobban lássam őket. Egész közel voltak, és „tudtam”, hogy idegen lények. Utána többször is kimondtam, hogy „teljes tudatommal figyelek, és látom őket” – mindezt azért tettem, hogy magamat is meggyőzzem afelől, amit amúgy másként nem hinnék el. Így szemléltem az eget, aztán néhány pillanat múlva az udvar közepén a földön találtam magam, a többiek meg eltűntek. Egy kis szerkentyű volt a kezemben, ami nem tudtam mire jó. Bizonyítékot akartam. Elindultam a lakásba és közben azon gondolkodtam, hogy „ami alulról nem ismerhető meg felfelé, az felülről megismerhető lefelé” – mondtam ezt azért, mert meggyőződésem volt, hogy aki a naphoz közelebbi létállapotot ismeri, az ismeri a távolabbit is, de aki távolabb van, az nem ismerheti a közelebbit. Ahogy az előszobába értem, egy kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, mintha az agyamat szipolyozná valami. Megértettem, hogy „ők” azok, és most viszik el az agyamban áramló információkat. Megijedtem, mert rossz érzés volt, így könyörgő mantrába kezdtem: „a kurva életbe, a kurva életbe, a kurva életbe…”, ez körülbelül fél percig tartott, aztán felébredtem az ágyamban. Lassan körbenéztem, de a mantra még mindig tartott. Lassan feleszméltem. „Mi ütött beléd a kurva életbe? Ez csak egy álom volt!”. Kissé megnyugodtam, de nem tartott sokáig. Azonnal visszaemlékeztem arra, amit álmomban mondtam: „teljes tudatommal figyelek, és látom őket”, és ezt abban az állapotban valóságként éltem meg. Ahogy felkeltem, gyakorlatilag az elme tevékenysége teljes folytonosságában átjött az éber állapotba. Így arra a – már-már közhelyszerű – megállapításra jutottam, hogy a két állapot között valójában annyi a különbség, hogy éber állapotban az akarat és az értelem is rendelkezésre áll, míg álomban csupán megfigyelünk. Ha tehát így fel lehet ébredni egyik állapotból a másikba, akkor miért ne lehetne felébredni ebből a „valóságos” állapotból egy másik valóságba? Egy magasabb tudatállapotba, ahol megint más dolgok lesznek igazak, és más dolgokat tartunk valóságosnak? És ahogy az álomban az elme önmagára nem ismerő része áll a felébredés útjában, úgy az ébrenléti állapotban a tudatosult elme örökös racionalizációja lehet mélyebb tudatállapotok feltérképezésének akadálya. A buddhisták ezt nevezik Maja-nak. A világ, ami csak káprázat, melyből a megvilágosodás útján ismerhetjük meg a mélyebb dimenziókat. Az emberek nagy része azt mondja, ehhez hit kell, és vallások mögé bújnak, hogy racionalizálhassák kispolgári ténykedésüket. A hit sokélű kard, mert a hit szót az emberi nem összes tudatállapotának szintjén használjuk. Aki „hisz” az ufókban, és ezt teljes valóságként éli meg, az az elme kreativitásával és ténykedésével azonosul. Aki nem hisz bennük, az racionalizálta életét, élete során nem látott egyet sem, nem is léteznek – mondja. A hit mélyebb dimenziójában arra juthatunk, hogy az ufók egyesek számára léteznek, mások számára nem, de ezen megállapításnak nincs szüksége objektív vizsgálódásra. Az értelem diktálja azt, hogy mindennek logikusnak, tapasztalhatónak, visszavezethetőnek kell lennie. A tudat viszont épp azáltal tágul, hogy egyre több dolgot képes befogadni. Aki mindent a hitre vezet vissza (racionális gondolkodás nélkül), az szűk látókörű, de a racionális ember is bizonyos értelemben szűk látókörű. A kettő szintézise vezet olyan hitre, mely mindent megvizsgál, és utána csak hagyja, hogy a dolgok létezzenek azon a szinten, ahol emberek még valóságként élik azt meg, anélkül, hogy osztályozni vagy befolyásolni akarná. Hogy léteznek-e ufók? Nem tudom. Álmomban úgy tapasztaltam, hogy igen; éberen azt mondom, hogy nem. Hogy melyik valóságosabb, tudjuk jól. Egy dolog viszont egészen bizonyos: „ami alulról nem ismerhető meg felfelé, az felülről megismerhető lefelé”, és ahol szándék van az átjárásra, ott előbb-utóbb eltűnik a fátyol is. És ahogy a mennyasszony félrehúzza szemfedőjét, meglátja a vőlegényt, és tudja jól: végre hazatalált…