Az individualizmusról

0

Ahhoz, hogy az embereknek mély tartalmú üzeneteket átadhassunk, démoni erők szükségesek, mivel az ember legmélyebb gondolatai démoni szinteken vannak. Épp azért félnek a legtöbben feltárni valódi gondolataikat, mert feltárniuk veszedelmes lehet saját kialakított én-képükre nézve. Amint valósággá próbálná tenni, szétzúzná azt a kispolgári létállapotot, amiben élni szeretne, önmagával hasonlana meg, mind morálisan, mind eszmeileg. A tagadás lényege az, amit pszichológiában tudatalattinak neveznek. Az én-képünk úgy alakul ki, hogy bizonyos tartalmakat letagadunk vagy egyszerűen nem létezőnek vélünk, nem érezzük sajátunknak, ellenben más tartalmakkal, melyeket teljes meggyőződéssel – büszkeséggel – személyiségünkhöz kapcsolunk. Amint létrejön az én, aki “ilyen” vagy “olyan” “vallásos” vagy “ateista”, “erkölcsös” vagy “erkölcstelen”, “jóakaratú” vagy “gyűlölködő”, “sikeres” vagy “szerencsétlen”, letagad minden más tartalmat, ami ezekkel az azonosulásokkal ellentétes lehet. Az európai ember önmagában aszkéta, anélkül, hogy valaha is eltöltött volna néhány napot magányban. Aszkéta, mert jellemképe tagadások útján jött létre. Beállt valamely ideológia, vallás vagy eszmeiség mögé, jellemét olyanra formálta, és azt mondta, hogy az ember jelleme saját akaratának függvénye. Nem csoda, hogy a XIX-XX. század nyugati filozófiája az akarat kérdése köré csoportosult. Az akarat, ami Európában az egyéni üdvözülés lehetőségét tárta fel, egyúttal az individualizmus egy olyan ágát formálta, amit ma “önmegvalósítás”-nak nevezünk. Az önmegvalósítás mindig túlmutat a morálon. Az európai kereszténység morálja egyfelől azt mondja, egyéni üdvözülés lehetséges, másrészt hogy, minden tettünk kollektív, így személyiségünket alá kell rendelnünk egy kollektív szeretet-törvénynek, még akár önmagunk feláldozása árán is. Az akarat tehát, ami jellemünket európaivá tette, megtört az erkölcsiségben. Ezt elsőként Nietzsche ismerte fel, és ő tett kísérletet arra, hogy az akarat és a kollektív tudat újra egyesüljön, hogy az akarat ne lehessen a morál rabszolgája, mert az üdvözülésben sokkal fontosabb az egyéni akarat, mint az, hogy erkölcsösnek tűnünk-e vagy sem.

Tomb of Inherkhau showing him kneeling before the lion of Akheru, Deir el-Medina, West Bank, Luxor, Egypt

Ha azt mondjuk, e nemzedék a valóság letagadása árán lett erkölcsös, akkor most a valóság feltárása a feladat. A valóság feltárása viszont démoni folyamat, és aki ezzel nincs tisztában az még mindig a középkori aszketizmus leszármazottja. A XXI. századi szorongásos-, lelki-, pszichoszomatikus betegségek gyökere ennek a változásnak az észlelése. Amikor a valóság lassan eléri a felszínt, és a meghasonlottság az ítélkezés középpontjába áll. Hogy mely ponton tör a felszínre valójában lényegtelen. Ismérve minden esetben a megbotránkoztatás, mert csak a megbotránkoztatás árán adhatja tovább azt az üzenetet, amit az európai kispolgár díszdobozban vár. (És ő ugyan) erkölcsiségére hivatkozva azt mondja, hogy elfogad bármiféle embert, de mikor közvetlen környezetében kell szembesülnie a valósággal, nem bírja el a terhet. Az individualizmus lehetősége tehát önmagunk feltárása egy élettapasztalaton keresztül. Felismerni, hogy a már sokszor emlegetett “egységbe” nem csak azok tartoznak bele, akiket mi szeretünk vagy tisztelünk, és az egység nem az erkölcs függvénye, hanem egy olyan tér, melyben az egyén akarata – akár szenvedése árán is – feloldódhat. Aki szenvedését teszi meg üdvözülésének mozgatórugójaként, érzi, hogy a tudatosodásnak démoninak kell lennie, de nem képes realizálni még e tudást. Keresi a szenvedést, de nem fejlődik semmit. Az individualizmus másik ága a felszínen maradt. Törekvése ugyanis arra irányul, hogy megkülönböztessék. Azt keresi, hogyan nézhet ki másként, hogyan tűnhet ki a tömegből, hogyan figyelhetnének fel rá, hiszen az üdvözülés immár a világi siker, nem saját lényének megváltása. Ha ezt a sikert viszont nem éri el, saját identitását kérdőjelezi meg. A valóság démonizálása alapvetően nem cél, csupán eszköz. Aki saját lényét összekapcsolja ezen erőkkel, de benne ragad az érzésben és nem lát semmilyen kiutat, az csak magában okoz kárt, és megbotránkoztatása semmilyen célt nem szolgál. Még a kispolgár is csak nevetni fog rajta, holott pont ezen emberek megbotránkoztatása a célja. Az üzenet a mélyben van, de csak akkor és annak adható át, aki hajlandó érte elég mélyre lemenni. A többieknek nem szól és nem is fogják megérteni. Tudja jól ezt minden olyan ember, aki már végigjárta ezt az utat, és maga mögött is hagyta. Mindenki más úton jár, de a különböző utak azért vannak, hogy végül ugyanarra a szűk kis ösvényre vezessenek mindannyiunkat. Az egység csak akkor lesz valódi egység, ha minden egyes részecskéje tudatossá válik abban, hogy valami nagyobbnak a része. Ez egyéni feladat. Felismerni magunkat és utána feloldódni az egészben. A feloldódás a morál azon része, ami már az egyéni akarattal egyezik, és teljességgel valóságos. A démonitól a legmagasabb állapotokig mindent megtapasztalt, a tapasztalásban tudatos volt, de tapasztalásainak semmilyen minőséget nem tulajdonít. Amíg ez nem történik meg, addig az individualizmus a felszínen marad, a versengés világában, ahol a különbözőség a cél, és nem az önmagunkon történő felülemelkedés…

A tánc

0

Jöjj velem, megtanítalak érezni…

Megfogta a kezem és egy rét felé kezdett vonszolni, kissé vonakodtam, de aztán megadtam magam, és együtt mentünk tovább, ő elől, én mögötte, közben meg lelkesen beszélt hozzám.

– Kőből van a szívetek, de én hús szívet adok nektek, hús szívet! Meglátod!

Nem nagyon értettem miről beszél, csak mentem utána. A tisztás szép volt, de én a gondolataimba merülve ballagtam, mígnem egy székhez érkeztünk, ahol – kísérőm – mondta, hogy üljek le. Engedtem a parancsnak, majd ő egy kendővel bekötötte a szemem.

– Mi a legfontosabb számodra a világon? – kérdezte tőlem.

– A szeretet – mondtam. Erre ő hangosan felnevetett.

– Hogyan lehetne a szeretet a legfontosabb számodra, mikor kőből van a szíved?

– De hát…

Akkor hirtelen finom női ajkak tapadtak a számhoz, egy pillanat volt csupán az egész, aztán el is tűnt.

– Ki volt ez? – kérdeztem, mivel nem láttam semmit.

– Miért kérded, ki volt ez?

– Ez az, amit keresek – mondtam még az érzés hatása alatt.

Levette a kendőt a szememről.

– Menj hát, keresd meg ezt az érzést, és írd fel a nevét, ha megtaláltad! – egy noteszt adott a kezembe.

Körbenéztem és emberek százai, ezrei jelentek meg előttem. Tanácstalan lettem. Elindultam, és egy szép arcú fiatal lány karolt belém elsőként, majd mélyen a szemembe nézett. Biztosan ő az – gondoltam. Megcsókoltam, és azonnal felismertem az érzést.

– Te voltál – mondtam neki, és mosolyogtam – de a lány nem válaszolt, megfordult és továbbállt.

Miféle dolog ez? – kérdeztem. Nyugtáztam a helyzetet, aztán én is továbbmentem. Figyelni kezdtem a tömeget, ahogy egymásba karolnak férfiak és nők, máskor meg csókot lopnak egymás szájáról, és mennek tovább anélkül, hogy feljegyezték volna partnerük nevét a noteszükbe. Ők is ugyanazt keresik vajon, amit én? – kérdeztem magamtól. Egy társasághoz csatlakoztam most, akik egy pavilon alatt beszélgettek. Kezet nyújtottam nekik egyesével, és jobban szemügyre vettem őket. Nagy részük korosodó férfi volt, negyvenes-ötvenes éveikben járhattak.

– Hát ti is ugyanazt keresitek, amit én? – kérdeztem a dolgok közepébe vágva.

– Azt keressük mi is! – mondta egy testesebb férfi.

– Akkor miért álltok itt? Tán megtaláltátok már? Csak én vagyok az, aki még mindig keresi?

Lenézően méregettek egy darabig, mint aki még nem tud valami nagyon fontosat.

– Fiam, amit keresel, nem találhatod sehol, jobban teszed, ha fogsz valakit, aki egy kicsit legalább hasonlít ahhoz, amit keresel, és érd be vele addig, míg véget nem ér a tánc.

a tanc

Nem igazán értettem milyen táncról beszél, és azt sem, hogy hogy értette azt, hogy „fogj valakit”, hiszen nekem csak meg kellett találnom ezt az érzést, és felírnom a nevét. Miért adnám hát fel a keresést? Még gondolataimba merülve sétáltam, mikor egy mosolygós szőke lány jött szembe velem.

– Te is azt keresed, amit én? – kérdeztem tőle.

– Igen! – mondta bájosan. Könnyeden megcsókolt, aztán láttam, hogy el akar illanni.

– Hová mész? – De ő csak ment tovább és már egy másik férfi arcán láttam ajkait. Kísérőm lépett elő a tömegből és néhány nőhöz fordult – többek közt, ahhoz is, aki előbb még engem ölelt.

– Mondom nektek: ahány férfi jön szembe veletek, mindegyiknek adjatok csókot. Ez a ti feladatotok!

Megrökönyödtem, és kísérőmhöz szaladtam!

– Átvertél! – dühöngtem – Hogy tehetted ezt?

– Megtaláltad már, amit keresel? – kérdezte lágyan.

– Hogyan találhatnám meg, mikor te mindenkinek más feladatot adsz? Az egyik sátornál emberekkel találkoztam, akik azt mondták, sehol nem találhatom azt, amit keresek, és hogy „fogjak valakit” inkább, míg a tánc véget nem ér. Miért vertél át?

– Ó, kedvesem – mondta – kőből van az emberek szíve! Nem mernek érezni, és nem mernek keresni sem! Aki nem keres, az nem is talál semmit. Csak az talál, aki keres.

Akkor értettem meg, hogy azok az emberek törvényeket hoztak, olyanokat, melyek megkönnyítik az életüket. Hiszen ha nem találhatod azt, amit keresel, akkor a legjobb, ha olyat keresel, ami legalább hasonlít ahhoz, máskülönben beleőrülsz a keresésbe. Még nem értem a gondolatmenet végére, mikor észrevettem, hogy két nő csimpaszkodik a lábamba, és visszahúz lépéseim során.

– Mit kerestek itt? Kik vagytok ti?

– Te vagy az, akit keresünk! Maradj velünk! – rimánkodtak.

– Takarodjatok innen! – üvöltöttem és kihúztam lábaimat a kezek szorításából.

– De hát ha velünk maradsz, mi megadjuk neked azt, amit a sátorban mondtak neked az emberek. Mi szolgálunk téged, és olykor emlékeztetünk téged az érzésre is!

– Nem titeket kereslek, hagyjatok békén! – mondtam és továbbálltam. Magam sem tudom, mi okozta dühömet. Hiszen beállhattam volna a sátorba a tánc végéig. Megkeményíthettem volna szívemet és elfogadhattam volna, hogy nem találhatom meg azt, amit keresek. Hagyhattam volna, hogy elhitessék velem, hogy ők azok valójában, még ha belül tudtam is volna jól, hogy ez hazugság. Továbbmentem, és újabb nő jött szembe, ajkaival közelített felém, de hirtelen felindulásomból félrelöktem.

– Te is azt a parancsot kaptad, hogy csókolj meg minden férfit? Te átkozott ribanc!

Sírva fakadt és elszaladt. Nem értettem mi hozta elő belőlem ezt a heves viselkedést, de éreztem, hogy nagyon megbántottam a lányt. Mi van, ha mégis ő volt? Elszomorodtam, és utána szaladtam. Egy magányos helyen értem utol. Mikor odaértem át akartam ölelni, de elhúzódzkodott, arcát nem mutatta többé.

– Ne haragudj! – mondtam neki – Talán te vagy az, akit keresek!

– Nem hinném! – válaszolta sírva – Én ugyanis azt a feladatot kaptam, hogy azt keressem meg, akinek a szeretet a legfontosabb dolog a világon. Úgy hiszem, te nem az vagy…

Nagy fájdalom kerített hatalmába. Hogyan tehetném jóvá? Hiszen ő engem keres.

– Kőből van a szíved kedvesem… – lépett elő kísérőm hirtelen az egyik fa mögül. – Még azt is elüldözöd magadtól, akivel egymást keresitek, csak azért, mert eddig olyanokkal találkoztál, akik nem téged keresnek, vagy akit nem te keresel. Láthatod azt is, ahogy az emberek szabályokat alkotnak, hogy távol tartsák maguktól a többi embert, és erre azt mondják, hogy erkölcsös. Ó, gyermekeim, nincs olyan erkölcs, ami arra tanítaná az embert, hogy kőből legyen a szíve! Tanuljatok meg érezni, csak így lehet hús szívetek! Azt, hogy mi a szeretet, csak így tudhatjátok meg…

– De hát hogyan tanuljunk meg érezni, mikor mindenkinek más a feladata, és egyeseket tehernek érzünk, mások után meg mámorosan futunk, és ő érez minket tehernek? Így soha nem érhet véget keresésünk…

– Amit kerestek nem emberi, és nem embernek való. Ebben a világban csak azokra találhattok rá, akikkel közös feladatokat kaptatok. De ha ezeket az embereket is kizárjátok életetekből, félelmeitekre, ítélkezéseitekre, erkölcseitekre hivatkozva, akkor még csak a közelébe sem férkőzhettek annak, amit igazán kerestek. Tanuljatok meg érezni kedveskéim, ne féljetek érezni, és megérteni. Táncoljatok! Nyissátok meg a szíveteket a többi ember felé, mert csak így kaphattok hús szívet, így kaphatjátok meg azt, amire igazán vágytok…

Ezután kísérőm visszatért a tömegbe, én meg ott maradtam társammal, magányosan, tanácstalanul, a szerelem és a bűnbánat kételyei közt…