Az individualizmusról

Ahhoz, hogy az embereknek mély tartalmú üzeneteket átadhassunk, démoni erők szükségesek, mivel az ember legmélyebb gondolatai démoni szinteken vannak. Épp azért félnek a legtöbben feltárni valódi gondolataikat, mert feltárniuk veszedelmes lehet saját kialakított én-képükre nézve. Amint valósággá próbálná tenni, szétzúzná azt a kispolgári létállapotot, amiben élni szeretne, önmagával hasonlana meg, mind morálisan, mind eszmeileg. A tagadás lényege az, amit pszichológiában tudatalattinak neveznek. Az én-képünk úgy alakul ki, hogy bizonyos tartalmakat letagadunk vagy egyszerűen nem létezőnek vélünk, nem érezzük sajátunknak, ellenben más tartalmakkal, melyeket teljes meggyőződéssel – büszkeséggel – személyiségünkhöz kapcsolunk. Amint létrejön az én, aki “ilyen” vagy “olyan” “vallásos” vagy “ateista”, “erkölcsös” vagy “erkölcstelen”, “jóakaratú” vagy “gyűlölködő”, “sikeres” vagy “szerencsétlen”, letagad minden más tartalmat, ami ezekkel az azonosulásokkal ellentétes lehet. Az európai ember önmagában aszkéta, anélkül, hogy valaha is eltöltött volna néhány napot magányban. Aszkéta, mert jellemképe tagadások útján jött létre. Beállt valamely ideológia, vallás vagy eszmeiség mögé, jellemét olyanra formálta, és azt mondta, hogy az ember jelleme saját akaratának függvénye. Nem csoda, hogy a XIX-XX. század nyugati filozófiája az akarat kérdése köré csoportosult. Az akarat, ami Európában az egyéni üdvözülés lehetőségét tárta fel, egyúttal az individualizmus egy olyan ágát formálta, amit ma “önmegvalósítás”-nak nevezünk. Az önmegvalósítás mindig túlmutat a morálon. Az európai kereszténység morálja egyfelől azt mondja, egyéni üdvözülés lehetséges, másrészt hogy, minden tettünk kollektív, így személyiségünket alá kell rendelnünk egy kollektív szeretet-törvénynek, még akár önmagunk feláldozása árán is. Az akarat tehát, ami jellemünket európaivá tette, megtört az erkölcsiségben. Ezt elsőként Nietzsche ismerte fel, és ő tett kísérletet arra, hogy az akarat és a kollektív tudat újra egyesüljön, hogy az akarat ne lehessen a morál rabszolgája, mert az üdvözülésben sokkal fontosabb az egyéni akarat, mint az, hogy erkölcsösnek tűnünk-e vagy sem.

Tomb of Inherkhau showing him kneeling before the lion of Akheru, Deir el-Medina, West Bank, Luxor, Egypt

Ha azt mondjuk, e nemzedék a valóság letagadása árán lett erkölcsös, akkor most a valóság feltárása a feladat. A valóság feltárása viszont démoni folyamat, és aki ezzel nincs tisztában az még mindig a középkori aszketizmus leszármazottja. A XXI. századi szorongásos-, lelki-, pszichoszomatikus betegségek gyökere ennek a változásnak az észlelése. Amikor a valóság lassan eléri a felszínt, és a meghasonlottság az ítélkezés középpontjába áll. Hogy mely ponton tör a felszínre valójában lényegtelen. Ismérve minden esetben a megbotránkoztatás, mert csak a megbotránkoztatás árán adhatja tovább azt az üzenetet, amit az európai kispolgár díszdobozban vár. (És ő ugyan) erkölcsiségére hivatkozva azt mondja, hogy elfogad bármiféle embert, de mikor közvetlen környezetében kell szembesülnie a valósággal, nem bírja el a terhet. Az individualizmus lehetősége tehát önmagunk feltárása egy élettapasztalaton keresztül. Felismerni, hogy a már sokszor emlegetett “egységbe” nem csak azok tartoznak bele, akiket mi szeretünk vagy tisztelünk, és az egység nem az erkölcs függvénye, hanem egy olyan tér, melyben az egyén akarata – akár szenvedése árán is – feloldódhat. Aki szenvedését teszi meg üdvözülésének mozgatórugójaként, érzi, hogy a tudatosodásnak démoninak kell lennie, de nem képes realizálni még e tudást. Keresi a szenvedést, de nem fejlődik semmit. Az individualizmus másik ága a felszínen maradt. Törekvése ugyanis arra irányul, hogy megkülönböztessék. Azt keresi, hogyan nézhet ki másként, hogyan tűnhet ki a tömegből, hogyan figyelhetnének fel rá, hiszen az üdvözülés immár a világi siker, nem saját lényének megváltása. Ha ezt a sikert viszont nem éri el, saját identitását kérdőjelezi meg. A valóság démonizálása alapvetően nem cél, csupán eszköz. Aki saját lényét összekapcsolja ezen erőkkel, de benne ragad az érzésben és nem lát semmilyen kiutat, az csak magában okoz kárt, és megbotránkoztatása semmilyen célt nem szolgál. Még a kispolgár is csak nevetni fog rajta, holott pont ezen emberek megbotránkoztatása a célja. Az üzenet a mélyben van, de csak akkor és annak adható át, aki hajlandó érte elég mélyre lemenni. A többieknek nem szól és nem is fogják megérteni. Tudja jól ezt minden olyan ember, aki már végigjárta ezt az utat, és maga mögött is hagyta. Mindenki más úton jár, de a különböző utak azért vannak, hogy végül ugyanarra a szűk kis ösvényre vezessenek mindannyiunkat. Az egység csak akkor lesz valódi egység, ha minden egyes részecskéje tudatossá válik abban, hogy valami nagyobbnak a része. Ez egyéni feladat. Felismerni magunkat és utána feloldódni az egészben. A feloldódás a morál azon része, ami már az egyéni akarattal egyezik, és teljességgel valóságos. A démonitól a legmagasabb állapotokig mindent megtapasztalt, a tapasztalásban tudatos volt, de tapasztalásainak semmilyen minőséget nem tulajdonít. Amíg ez nem történik meg, addig az individualizmus a felszínen marad, a versengés világában, ahol a különbözőség a cél, és nem az önmagunkon történő felülemelkedés…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s