Fontos vagy!

1

Kinn ült a kertben és a faleveleket nézte. Néha ugyan észrevette, hogy a kerítés előtt elhaladó emberek bekukkantanak, de egyikük sem szólította meg, gondolván nincs kedve beszélgetni. Ő viszont mélységes bánatában ült ott és csak arra várt, hogy végre valaki felfigyeljen rá, hogy valaki megszólítsa, hogy valaki megkérdezze tőle, hogy hogy van. Később néhány ismerős is elment az utca kövezetén, fagyos tekintettel nézték, aztán továbbálltak, boldog szerelmes párok lépdeltek, benéztek és mentek tovább, idős emberek, akik talán már megtapasztalhatták milyen fájdalmas tud lenni a magány, de senki nem szólt hozzá, és ez a felismerés csak továbbtaszította az önsajnálat borús ködébe. „Lám, mindenkinek meg van az élete – mondta magában –. Mindenki megtalálta a boldogság valamely forrását, és mindenki fontosnak érezheti magát valamilyen módon. Mindenkit szeret valaki. Mert hogyan másképpen nyilvánulhatna meg a szeretet, ha nem úgy, hogy tudatjuk valakivel, hogy fontos számunkra? Ha érdeklődünk felőle, hogy hogy van? Én meg itt ülök, értelmetlenül, szeretet nélkül, magányosan. Senkinek nem vagyok fontos és már nekem sem fontos semmi.” Még ha érezte is belül, hogy nem segít rajta, ha realizálja a valóságot, hagyta, hogy eluralkodjon felette ez az érzés. „Biztosan az én hibám – folytatta –, mindig magammal foglalkoztam. – csendben nézte a faleveleket, majd egy gondolat suhant át az agyán. – De talán ha megpróbálnám megtenni én az első lépést!” Mérhetetlenül gyengének érezte magát, de lassú mozdulatokkal a kerítéshez sétált. Látta, hogy érkezik valaki az utca felől, elhatározta, hogy megkérdezi tőle, hogy hogy van, bárki is legyen az. Néhány másodperc múlva odaérkezett az idegen, ő meg leszólította.

– Elnézést, uram! – szavai erőtlenül csengtek – Hogy van ma? Szeretném tudni, hogy hogy van!

Az idegen meg értetlenül nézett, majd szó nélkül továbbállt.

Leült és sírva fakadt. Már szeretni sem tud – gondolta. Nincs benne semmi őszinteség, nincs benne erő, sem olyan tulajdonság, ami az embereket érdekelhetné. „Hiszen azért nem érdeklődik senki felőlem, mert nevetséges és értelmetlen az életem. Ha nem így volna, biztosan szeretnének és keresnének is…” Szeretetre vágyott. Érezte, hogy a szeretet meggyógyíthatná.

Újabb ember érkezett az utca túloldaláról, ismerte őt. Gondolta megpróbálja újra, tisztábban, őszintébben.

– Szia! – kezdte – Örülök, hogy látlak, hogy vagy ma?

– Jaj, bocsánat – de rohanok – Fontos találkozóm van, és nem akarom a buszt lekésni. – majd ahogy érkezett, úgy tovább is rohant.

Visszaült a padra és újra a faleveleket nézte.

634730596069492423-loneliness

„Ha fontos vagyok – kezdte elölről a gondolatmenetet – akkor másoknak is fontos lehetek. De hogyan lehetnék fontos? Hiszen segítettem már embereken, és csak addig szerettek, míg segítettem. Csak addig érdeklődtek, míg javakban dúskáltam, csak addig tartottak fontosnak, amíg látták, hogy más emberek fontosnak tartanak engem. Micsoda egy hazug világ ez!” Egy gyenge szellő felkapott néhány falevelet. Érezte, hogy valamiféle tűz járja most át a testét. Az iménti önsajnálat kezdett erővé formálódni, de ez az erő még a gyűlölet hevében lángolt. „Átkozott egy világ ez, de én nem leszek a világ áldozata!” Szemébe is visszatért az élet. „Nem hagyhatom, hogy a közöny tegye tönkre az életem! De mit tehetnek erről az emberek? – kérdezte most lágyabban –. Hiszen mindenki csak rohan a vágyai után, és mindenki arra vágyik, hogy szeressék, és ha valaki révbe ér, hát nemde első dolga, hogy megnyugodjon és többet ne törődjön azokkal, akik magányosak? Mert a magányos ember a világ átka. A szerencsétlen lelkek megtestesítője. Hogyne kerülnék az ilyet az emberek?” Fejét megtornáztatta és hátát kiegyenesítette. „Ez így nem maradhat tovább! Az emberek empátiáról beszélnek, de az ő empátiájuk csak addig ér, amíg érzelmeiket nem befolyásolja senki. Én hagytam, hogy fájjon. Hagytam, de még mennyire, pedig tudtam, hogy nem ez az utam.” Felállt, most egész más elhatározással, mint ahogy először tette. Megint jött valaki az utcán. A kerítéshez sétált, de hirtelen valamiféle szeretet árasztotta el szívét. Fontosnak érezte magát. Nem azért, mert bármit is kapott volna, hanem azért, mert leválasztotta magáról téves elméleteit. Egy fiatal lány jött arrafelé, nem ismerte, de érezte, hogy most máshogy fog alakulni. Nem szólt egy szót sem, csak egy gyengéd mosoly ült az arcán, és figyelte, ahogy a lány lépdel a betonon. Szőke haja eltakarta arcát, de ahogy megfújta a szél, lehetett látni mérhetetlenül szomorú ábrázatát. Ő összehúzta szemöldökeit és gyorsan megszólította:

– Mi a baj kislány? Miért vagy ilyen szomorú? – zavartan nézett vissza rá.

– Semmit nem ér az életem. Mindenki csak kihasznál, aztán félredob, mint valami szemetet. – fakadt ki – Átkozott vagyok, és átkozott a szépség is, amit kaptam.

Látta, hogy a szőke hajfürt mögött gyönyörű ámde szomorú arc lakozik. Megsajnálta.

– Gyermekem! – gyengéden megsimította a vállát a kerítésen keresztül – Még ha mindenki el is hagy, tudd, hogy fontos vagy! Még ha az egész világ ellened is szegül, tudd, hogy fontos vagy! A szépséged áldás, de használd bölcsen és okosan!

Egy pillanatra felderült a lány arca.

– Köszönöm! – mondta kedvesen, maga is meglepődött ezen – Most viszont megyek, ha nem haragszik. Szép napot kívánok! – majd továbblépdelt.

Ő meg visszaült a padra és csak mosolygott. „Nem is olyan nehéz ez – gondolta – talán csak én láttam rosszul a dolgokat.” – Majd gondolt egyet, egy éles követ vett fel a földről és a következőket karcolta a pad ülésére:

„Ha fel akarsz ébreszteni egy alvót, először magadat ébreszd fel! Ha fontos akarsz lenni a többi ember szemében, először légy fontos önmagad számára!”

Majd letette a követ és visszabandukolt a házba…

 

 

 

Az új tanítvány (tanmese)

0

A mester, mielőtt valakit beengedett volna közösségébe, összehívta tanítványait és megkérdezte tőlük mi a véleményük az adott személyről, aki csatlakozni szeretne hozzájuk. Aznap egy olyan ember kopogtatott ajtaján, akit az összes tanítvány ismert, kivéve a mestert, így a kertben egy fa alatt gyűltek össze, hogy megvitassák beléphet-e hozzájuk vagy sem. A mester megkérdezte tőlük:

– Mondjatok valamit, milyen ez az ember, aki csatlakozni akar hozzánk?

Ők meg hevesen beszélni kezdtek.

– Jó ember, nyugodt szívvel ide engedhetjük – mondta az egyik.

– Tévedsz barátom! – kezdte egy másik – Én régebbről ismerem, annak idején nagy balhékat csinált, és mint tudjuk, az ember nem változik egykönnyen…

– Szerintem kedves ember – mondta egy harmadik.

– Egy szerencsétlen félnótás, álszent és hazug… – szólt közbe valaki.

És így tovább, a többiek is elmondták véleményüket, ki-ki saját rálátása szerint. Végül a mester szakította félbe őket.

– Elég lesz! Még mindig nem tanultatok semmit! – kezdte – Egy embert akartam csupán megismerni, de megismertem helyette tíz másikat. Ti ugyanis mikor véleményt alkottok, magatokról árultok el dolgokat, és amit észrevesztek a másik emberben, úgy szemlélitek a világot is. Miért csodálkoztok, hogy ilyen ez a világ, ha ti magatok járultok hozzá, hogy ilyen legyen? Ha jó emberek közt akartok élni, vegyétek észre a körülöttetek élő emberek jó tulajdonságait. Ha jobb világban akartok létezni, szemléljétek a világ jóságát. Amilyen dolgokra fókuszáltok, olyan világot teremtetek magatoknak. Aki mindenben a rosszat látja, nem járul hozzá ahhoz, hogy jobb világban éljünk. Aki mindenkiben a hazugságot és a gyengeséget keresi, azt hazug és gyenge emberek fogják körbe venni.

Rövid szünetet tartott, majd hozzátette:

– Engedjétek be ezt az embert, mától ő is tanítványom. Ti meg jegyezzétek fel elmétekben: ha szép világban akartok élni, szemléljétek a világ szépségeit, és ha így tesztek, meglátjátok, a világ széppé is fog változni!

guru

Mantra (tanmese)

0

A tanítvány odament a mesterhez, és szorongva ecsetleni kezdte.

– Mester, elsajátítottam egy technikát, melyben pozitív szavakat mantrázok, azt mondták biztosan használni fog, de úgy érzem, mintha rajtam nem segítene. Mond meg, én csinálok valamit rosszul vagy a technikával van a baj?

A mester csak csendben figyelt, majd egy virágra mutatott.

– Látod azt a virágot? – kérdezte.

– Látom.

– Szépnek látod?

Erre ő bólintott.

– Van valami szándékod azzal a virággal?

Nem értette a kérdést.

– Nincs, de miért kérded, én csak arra vagyok kíváncsi, miért nem működik a módszer, amit elsajátítottam.

– Ha szavaid és érzéseid között nincs kapcsolat, mindegy milyen szavakat használsz, hazugság lesz mind. Ha azért gyönyörködsz a virágban, hogy birtokba vedd, nem gyönyörködsz benne igazán, figyelmed másra irányul. Amíg szavaid és érzéseid nincsenek összhangban, addig erőtlenek és hatástalanok maradnak, bármi is legyen a szavak eredeti jelentése. Mit gondolsz miért van az, hogy ha ugyanazt a bölcs mondatot mondja két különböző ember, az egyiktől elfordulunk, a másikhoz meg túlcsorduló bizalommal odafutunk és igazat adunk neki? Ezutóbbi megéli, amit mond, a másik csak beszél valamit, amivel magára vonhatja a figyelmet. Amikor pozitív szavakat mondogatsz magadban, felejtsd el, hogy azért teszed, hogy jobban legyél. Fordulj bizalommal az élethez, hálád jeleként mond a mantra szavait, és ha ez nem megy, mond ezt: „sajnos most képtelen vagyok erre”. Az élet meghálálja az őszinteséget, és érzéseidet gondolataiddal összhangba állítja. Ha vágyaid és tetteid nincsenek összhangban, nem érsz célt. Ha gondolataid és érzéseid nincsenek összhangban, nem érsz célt. Ezért mondom, először légy őszinte és csak utána tulajdoníts jelentőséget a tapasztalataidnak…

Buddha

A hit energiái

0

A hit egy olyan mágikus eszköz, melynek minden ember birtokában van. Némelyek talán azt gondolják, hogy a vallásos emberek privilégiuma, de bármely vallásról is legyen szó, azok mind a hit valamely manifesztációja után nyertek csak jogosultságot. A hit lényegi ismérve, hogy megelőz minden tapasztalást, „a priori” módon a képzeletből formál fogalmakat és a fogalmak útján nyer tapasztalást. Az, hogy egy ember hite mennyire determinált, nehéz megválaszolni. A hit ismérveit tekintve azt mondhatnánk, hogy a személyiség nem más, mint egy adott ember hitének megtestesülése, de helytelenül járnánk el, ha nem vennénk figyelembe azon kívülről ható tényezőket, melyek a múltban befolyásolták egy ember hitét, és ez által személyiségét. A mágia mégis ott lép életbe, ahol az ember felismeri, hogy saját hite összefüggésben van a dolgok létrejöttével, méghozzá olyan módon, ahogy a jelen összefüggésben lehet a jövővel. A determináció ott végződik, ahol az ember tudatára ébred a hit konstruktív voltának. A tudatosodás legfontosabb lépcsőfoka ez az ismeret. A hit tudatlan megélése ugyanis nem konstruktív, sőt általában dogmatikus, naiv és korlátozott. A hitetlenség abból a tapasztalásból fakad, hogy az embernek nem sikerül megélnie a hit konstruktív voltát. Minden sikertelen manifesztáció elemészti azt az energiát, amivel neki próbálna rugaszkodni a következő lépcsőfoknak.

hit

A hit konstruktív voltának felismeréséhez tudatosságra van szükség. Hogy ezt jobban megértsük, el kell oszlatnunk azt a tévhitet, miszerint az elme önmagában képes lehet tudatosnak lenni. Az elme külső dolgokra fókuszáló intenzív megfigyelése sem eredményezhet tudatosságot. Minden tudatosodási folyamat lényege az, hogy a figyelem az elme működésére irányul és nem a külső dolgokra, mert aki tudatosságát összetéveszti jó megfigyelő készségével, abból tudós ugyan lehet, de a lényegi dolgokat nem érintheti. Jelleme és annak minden vonatkozása érintetlenül marad. Energiáit felemészti, sorsát érintetlenül hagyja és a világban a befolyásolhatatlanság megdöbbentő káoszát látja, melyben minden determinisztikus vagy önmagában rossz. A tudatosodás legfontosabb tényezője a hit mágikus rendeltetésének felismerése. Ennek dogmatikus megközelítése teljességgel lehetetlen, ugyanis a hit elmén keresztül történő vizsgálata önmagában kizárja a tudatosság azon kritériumát, miszerint az elme megfigyelése vezethet bennünket a hit konstruktív voltának megismeréséhez. Az elme működésének megfigyeléséhez viszont ideiglenesen ki kell zárnunk a külső hatásokat, meg kell szüntetnünk azt a tévhitet, hogy a valóság önmagában megváltoztathatatlan, és azt is, hogy esetlegesen megváltoztatható. Épp azt a folyamatot figyeljük, ahogy az elme a dolgokhoz kapcsolódik. Ez a folyamat az, amire szükségünk van. A figyelem az elme és a külvilág kapcsolatára irányul, anélkül, hogy azt bármi módon befolyásolni próbálnánk. Leleplezi játékát, feleslegessé teszi mindazt, amit előbb még oly’ fontosnak vélt, meglazítja az elme dolgokhoz való ragaszkodását, feloldja korlátait, felfrissíti, majd szabadon engedi. Ezt követően a figyelem újra külső dolgokra irányul, de már máshogy nézi azokat, annak tudatában szemléli őket, hogy egyidejűleg képes lehet megfigyelni az elme és a dolgok kapcsolatát is. Ez az a pont, ahol a hit konstruktív vonala megjelenik. Nem azért, mert pozitív áramlat indul ki az elméből, és hirtelen minden gondolat mérhetetlenül optimistává-, és boldoggá válik, hanem azért, mert a figyelem leleplezi az elme negatív hullámait, és nem engedi, hogy azonosulás történjen az esemény és a személyiség közt. A tudatosodás a hit konstruktív irányába billenti a személyiséget, ennek minden pozitív tartalmával együtt, és a hit konstruktív létének megtapasztalása további tudatosodásra ösztökéli az embert, melynek következtében kezd egyre kevésbé ragaszkodni ahhoz az elképzeléséhez is, hogy a külső világot valamilyen irányba mindenképp manipulálnia kell. Sorsát épp azzal teszi teljessé, hogy elengedi annak minden apró részletét – és nevetséges módon épp így teljesíti be mindazt, amit kezdettől fogva megvalósítani szándékozott…

Törékeny

0

Mindenki gondosan lezárta, hátára rögzítette a csomagot, és úgy indult útnak. Táskába tették-, lecsatolták és a táska fülére nagybetűkkel odaírták: TÖRÉKENY. Sokan meg voltak hívva az útra, fiatalok, öregek, házasok, gyerekek, egyedülállók, és mielőtt elindultak volna kíváncsian vizsgálgatták egymás csomagjait. Néhol kicsiny emberkék nagy csomagokkal-, másutt termetes, erős testalkatúak kis táskával várakoztak. Végül megszólalt a sípszó és mindannyian szaladni kezdtek, mindenki a maga tempójában. Megindult a verseny. Egy hang kezdett a hangosbemondóba beszélni:

„Köszöntünk mindenkit az Élet Versenyén,

Fussatok, szaladjatok, mert ki előbb célba ér,

Annak jutalma önmaga sikere lesz.

Ki ne akarná hát, győztesként tekinteni magát,

A versenyből kizártként, megtapasztalni a halált,

Én mondom, átkozott, ki így tesz.”

Adamma, egy kongói kislány, olyan csomagot kapott, amit aligha bírhatott sokáig szaladva, habár a játék lényegét sem igazán értette, azért minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le, tudta ugyanis, ha lemarad, kizárják a játékból. A szabály szerint, akinek összetört a csomagja, az kaphatott újat, de csak akkor, ha azonnal tovább rohan, és nem nézi meg, mi volt benne. Adamma-t azonban jobban érdekelte, mi a csomag tartalma, amit cipelnie kell, és mikor már nem bírta tovább szusszal, leült az egyik út menti fa tövébe. Ügyelt rá, hogy ne lássák a vizsgálóbírók, akik – eközben – a pálya széléről figyelték a versenyzőket. A csomagot levette a hátáról, és először csak a földre tette, majd csendben figyelni kezdte a tömeget. Látta, ahogy lökdösik egymást, szaladnak, hogy megelőzzék társaikat. Összetört csomagok hevertek a földön, kettétört feliratok mindenütt.

– Miért van ez az egész? – kérdezte bágyadtan.

Egy öregember ült a fa egyik ágán, ő válaszolt neki.

– Miért nem szaladsz kislány? Hol van a csomagod?

– Itt van mellettem, de nem bírom, olyan nagy. Mások sokkal kisebb csomagot kaptak, ez így nem igazságos.

– Ó, kis szívem. Én is azt gondoltam, hogy nem igazságos, míg meg nem néztem mi van benne.

Adamma akkor nézett fel először a faágon ülő idős emberre.

– Te megnézted? Nem félsz, hogy kizárnak a játékból?

– Engem már kizártak, és igazán nem bánom.

– De hát, te is tudod: „ki előbb célba ér, annak jutalma önmaga sikere lesz”.

– Így van, ahogy mondják.

– Akkor miért nézted meg?

Az öreg lemászott a faágról és leült Adamma mellé. Jobban szemügyre vette a táskáját.

– No csak, te aztán tényleg nagy csomagot kaptál – mondta nevetve –, vigyázz rá az úton!

– De hát mi van benne? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

– Nézd csak meg, addig itt maradok veled.

Adamma óvatosan levette a táskán található címkét, kibontotta a fűzőt, és belenézett a csomagba. Aztán gyorsan visszazárta és az öregre nézett, közben meg patakokban folyni kezdtek a könnyei. A férfi rezzenéstelen arccal figyelte, majd gyengéden megsimította az arcát.

– Most már tudod, mi van a csomagban. Menj tovább, én maradok itt a fánál.

– Nem maradhatnék én is itt veled?

– Kicsinyem, neked még menned kell, meglásd! Ez a feladatod!

00000955

Adamma erőt vett magán és a csomaggal a hátán továbbindult, de már nem szaladt, csak óvatosan lépdelt, és vigyázott rá, hogy másokat ne lökjön fel. Ahogy így haladt, látta, ahogy az út szélén siránkoznak egyesek.

– Miért sírtok ti itt az útszélen? – kérdezte tőlük.

– Túl nagy a csomag, nem bírjuk a versenyt így… – jött az elkeseredett válasz.

– Ne bánkódjatok, nagy a ti jutalmatok – mondta nekik. Ők meg nem értették, honnan ez a kitartás és bölcsesség, amit a kislány szájából hallanak. Adamma leült melléjük, és csak nézte az utcát.

– Nézzétek ezt a sok csomagot a földön. Összetört mind, ki a felelős ezekért?

– Miért kérded, ki a felelős? Hiszen kaptak újat és már szaladtak is tovább. Így van a játékszabályban megírva.

– Azt mondják – szólt Adamma – akit a versenyből kizárnak, az megtapasztalja a halált.

– Így mondják, valóban.

– De ez csak azokra vonatkozik – folytatta –, akiket kizárnak, és soha nem tudják meg mi volt a csomagjukban.

Az útszélen ülők igencsak elcsodálkoztak ezen.

– Te talán meg merted nézni mi van a csomagodban?

Adamma bólintott és maga elé meredt.

– Kedveskéim, ti azt gondoljátok, hogy igazságtalan a verseny, mert ti nagy csomagot kaptatok. Én mondom, ebben a csomagban a szíveteket hordozzátok, és minél nagyobb csomagotok van, annál nagyobb áldásban van részetek. Ne búsuljatok hát, mert nehéz. Nehéz akkor, ha versenyezni akartok vele, de könnyű és gyönyörűséges, ha feltárjátok magatoknak, és annak tudatában viszitek tovább hátatokon. Az Élet Versenye félrevezet titeket. Ti azért szenvedtek, mert lemaradtatok. De ha tudjátok, mit cipeltek, többé már nem gyötör szenvedés. Nézzétek meg a csomagot, menjetek tovább és ne féljetek a kizárástól sem. – Aztán újra a földön heverő összetört csomagokat szemlélte, és kicsordult a könnye.

– Ó, ki a felelős ezekért az összetört szívekért? Ki a felelős?

Azok megértették, hogy miért kérdezte ezt előbb is. Most csak csendben néztek maguk elé, és egy szót nem szóltak.

– Törékeny az ember szíve. Jobban oda kéne figyelnünk egymásra!

Azzal fogta a táskáját és továbbsétált. Az útszélen ülők döbbenten néztek utána, de nem merték megnézni, hogy igazat mondott-e a kislány…

Csend

0

Mi lelkesít téged, fiam? – kérdezte.

Én meg, ahogy az aranysárga levelek közt,

Sétámban szünetet tartottam,

Éreztem valamelyest, az űrt, mely

Ugyan nem szólt, mégis hallottam.

A természet rendületlen csendje volt,

Halhatatlan elmúlásé, a káosz és zűr

Nesztelen kísérője, ki minden lépést figyel,

De nem beszél, csak jegyzetel.

A szeretet tán segít a magányon – mondtam,

Ő meg csak nevetett, mert tudta, hogy

Üres a szívem és nem ezt gondoltam.

Nézd-e sárga leveleket – szólt újra ő.

A természet is tán oly’ makacsul törekvő?

Vagy az ember az, ki folyton keres,

És hiába sikeres, soha meg nem áll,

Mert azt gondolja, szebbet is talál.

Nézd-e fákat, mit akarhatnak?

Betelnek maguktól, vidámságot áraszt.

De ő csak továbbkérdezett:

Mi lelkesít téged, fiam? – kántálta újra.

Én meg leültem fáradtan, a levelek közé,

Hátha attól lényemet átitatja az erő,

Amit nem hoztam magammal az útra.

Ha tudnám, nem volnék itt – válaszoltam.

De éreztem, a válaszom is csak megkeményít.

Ő szelíden átkarolt, és így szólt:

Szívedbe van írva, amit keresel,

De te a fák közt csörtetsz, és kutatsz,

Közben meg azt hiszed,

A magánnyal mennyekbe juthatsz.

Csak egy percre… – mondta.

Ha már itt vagy, ajándékot adok.

Én meg hallgattam szavait,

Effélét dalolt:

Ha megállsz és figyelsz, tán megérzed,

A csend a legjobb társad és testvéred.

De hagyd el a törekvést, mely nyugtalanságot szül,

Elvezetlek oda, hol szíved felfrissül.

Karon ragadott és egy tóhoz vezetett,

Vígan szólt a fáknak: Isten veletek!

A tó vizéből nagy pohárral mert,

Én mohón ittam, szívem új erőre lelt.

De megint szólt most, hirtelen.

Mennem kell – súgta ijedten.

Jön az elme, a híres halász,

Ha keresel, a szívedben megtalálsz.

20151103_090135