Mária Magdolna Evangéliuma

0
  1. Fejezet

(A kézirat első hat oldala – az első három fejezetet tartalmazza – elveszett. A meglévő szövegek a 7. oldalon kezdődnek.)

…  El fog pusztulni majd az anyag, vagy sem?

22.) A Megváltó azt mondta: „Az egész természet, minden forma és valamennyi teremtmény egymásban és együtt létezik, és ismét feloldódik majd saját gyökereiben.

23.) Az anyag egyedül a puszta természete miatt oldódik fel a saját gyökerekben

24.) Akinek füle van, hallja meg, had hallja.

25.) Péter azt mondta neki: „Mivel mindent elmagyaráztál már nekünk, mondd el még azt is: mi a világ bűne?”

26.) A Megváltó így szólt: „Nem létezik bűn, azonban ti vagytok azok, akik a bűnt megteremtik, amikor olyan dolgokat tesztek, mint a házasságtörés, melyet bűnnek neveznek.

  1. Ez az amiért a Jóságos eljött közétek, minden természet esszenciájaként, azért, hogy visszaadja azt saját gyökereinek.

28.) Ezután folytatta és azt mondta, Ezért betegedtek meg és haltok meg, mivel megfosztattatok attól, aki képes meggyógyítani benneteket.

29.) Akinek értelme van a megértésre, értse meg.

30.) Az anyag szüli a szenvedélyt, mely nem egyenrangú, valami olyasmiből ered, ami a természet ellentéte.  Ezután zavar támad az egész testében.

31.) Ezért mondtam azt nektek, hogy Legyetek igen bátrak, és ha elbátortalanodnátok, legyetek mégis bátrak a természet különféle formáinak jelenlétében.

  1. Akinek füle van a hallásra, hallja meg.

33.) Amikor az Áldott ezt mondta, mindannyiukat köszöntötte, mondván, Béke legyen veletek. Fogadjátok magatokba az én békémet.

34.) Óvakodjatok attól, hogy bárki is félre vezessen benneteket azt mondván, hogy íme itt vagyok, vagy ott vagyok! Mivel az Emberfia bennetek van.

35.) Kövessétek őt!

36.) Azok, akik keresik, megtalálják őt.

37.) Menjetek és hirdessétek a Királyság evangéliumát.

  1. Ne fektessetek le semmiféle törvényt azon kívül, melyre én mutattam rá számotokra, és ne adjatok törvényeket, miként a törvényhozók, nehogy rátok erőltessék azokat.

39.) Amikor ezeket mondta, eltávozott.

 kma_maria_magdala_prado_jose_de_ribera_359_20101231175929_339

  1. fejezet

1.) ők azonban bánkódtak. Mélyen zokogtak, mondván: Hogyan menjünk a gójok közé és hirdessük az Emberfia Királyságának evangéliumát? Ha nem kímélték őt, hogy kímélnek majd minket?

2.) Akkor Mária felállt, köszöntötte valamennyiüket, és azt mondta testvérének, Ne sírj és ne bánkódj, ne is tétovázz, mivel az Ő kegyelme teljességében veled lesz és megvéd téged.

3.) Inkább, hirdessük az Ő nagyságát, mivel felkészített bennünket, és tegyük önmagunkat Férfiakká.

4.) Amikor Mária ezt mondta, szívüket az Jóságos felé fordította, és elkezdték megvitatni a Megváltó szavait.

5.) Péter azt mondta Máriának, Nővér, tudjuk, hogy a Megváltó jobban szeretett téged, mint a többi nőt.

6.) Mondd el a Megváltó szavait, melyekre emlékszel, melyeket ismersz, ám mi nem, vagy pedig nem hallottuk azokat.

7.) Mária válaszolt, mondván, Ami rejtett előttetek, kinyilvánítom számotokra.

8.) És elkezdett beszélni hozzájuk, ezekkel a szavakkal: Én, mondta, láttam az Urat egy látomásban és azt mondtam Neki, Uram, láttalak ma egy látomásban. Ő válaszolt és azt mondta nekem,

9.) Áldott vagy, mert nem remegtél meg a látványom miatt. Mivel ahol az ész, ott van a kincs.

10.) Azt mondtam Neki, Uram, hogy van az, aki nézi hogyan látja valaki látomást,, a lélek vagy a szellem által?

11.) A Megváltó válaszolt, mondván, Nem a lélek által látja és nem is a szellem által, hanem a tudat az, a kettő között, amely látja a látomást és ez […]

(a kézirat 11-14. oldala hiányzik)

  1. Fejezet

… ezt.

  1. ) És a vágy mondta, nem láttam alászállásodat, de most látom felemelkedésedet. Miért hazudsz, hiszen hozzám tartozol?

11.) A lélek válaszolt, mondván, Láttalak téged. Te nem láttál engem és nem is ismertél fel engem. Szolgáltalak téged mint egy öltözet ruha és nem ismertél fel engem.


12.) Amikor ezt mondta, a (lélek) eltávozott nagy vidáman.

13.) Azután ismét eljött a harmadik erő, melyet tudatlanságnak hívnak.

14.) Az erő megkérdezte a lelket, mondván, Hová mész? Meg vagy kötve a bűnben. Meg vagy kötve; ne ítélj!

15.) És a lélek azt mondta, Miért ítélsz te engem, habár én nem ítéltem?

16.) Meg vagyok kötve, habár én nem kötöttem.

  1. Nem ismertek fel. Ám én felismertem, hogy a Mindenség feloldódik, a földi és a mennyei dolgok egyaránt.

18.) Amikor a lélek a harmadik erő fölé került, felment és látta a negyedik erőt, mely hét alakot öltött.

19.) Az első a sötétség, a második a vágy, a harmadik a tudatlanság, a negyedik a halálos izgalom, az ötödik a test királysága, a hatodik a test esztelen bölcsessége, a  hetedik a haragos bölcsesség. Ez a harag hét ereje.

20.) Megkérdezték a lelket, Ahonnan jössz emberek gyilkosa, vagy hová mész, tér meghódítója?

21.) A lélek válaszolt, mondván, Ami elvakított engem, elpusztíttatott, ami félrevezetett engem, legyőzettetett,

22.) És a vágyam megszűnt, és a tudatlanságom meghalt.

23.) Egy eónban egy világból bocsátottak szabadon, és egy Típus a típusból, és a felejtés béklyójából, mely múlandó.

24.) Mostantól kezdve eljutok az idő, az évszak, az eón többi részéhez, csendben.

  1. fejezet

1.) Amikor Mária ezeket mondta, hallgatásba merült, mivel elérkezett az idő, amikor a Megváltó szólt hozzá.

2.) Ám András válaszolt és azt mondta fivérének, Mondd el, amit mondani szeretnél azzal kapcsolatban, amit ő mondott. Ami engem illet, nem hiszem, hogy a Megváltó ezt mondta volna. Bizony, ezek a tanítások furcsa gondolatok.

3.) Péter válaszolt és ugyanezekkel a dolgokkal kapcsolatban beszélt.

4.) A Megváltóról kérdezte őket. Valóban bizalmasan beszélt egy nőhöz és nem nyíltan hozzánk? Hozzá kellene fordulnunk és őrá figyelnünk? Jobban szerette őt, mint minket?

5.) Akkor Mária felzokogott és azt mondta Péternek, testvérem, Péter, mit gondolsz? Azt hiszed, mindezt én magam találtam ki a szívemből, vagy netán hazudok a Megváltóval kapcsolatban?

6.) Lévi válaszolt és Péternek mondta, Péter, mindig is forróvérű voltál.

7.) Látom, úgy küzdesz a nővel, mintha az ellenfeled lenne.

8.) Ha azonban a Megváltó méltónak találta, akkor valójában miért utasítod vissza őt? Bizonyára a Megváltó nagyon jól ismeri.

9.) Ez az amiért jobban szerette őt, mint minket. Inkább szégyelljük el magunkat és hirdessük a tökéletes Embert, és legyünk önállóak, miként Ő parancsolta nekünk és hirdessük az evangéliumot, semmilyen más szabályt ne fektessünk le azon kívül, amit a Megváltó mondott.

10.) És amikor meghallották ezt, elindultak, hogy hirdessenek és prédikáljanak.

(Aranyi László fordítása) 

Forrás: http://www.thenazareneway.com/the_gospel_of_mary_magdalene.htm

Vízpart

0

Valahol délen volt egy hatalmas tó, úgy hívták a Szabadság tava. Sok mindent hallottam már felőle azelőtt is, de kevesen voltak, akik ne csak hallomásból beszéltek volna róla. Köztudott volt, hogy vize kellemes és frissítő, de – mint mondták – azok, akik beljebb merészkedtek többé soha nem tértek vissza. Hogy legenda-e vagy valóság, én magam jártam utána. Elutaztam a tóhoz, de mielőtt közelebbről megvizsgáltam volna, gondosan körbeérdeklődtem. Ki-ki mást mondott, de egy dologban mindannyian egyetértettek: a szabadság vize oly’ frissítő, hogy ember nincs, aki annál szebbet megtapasztalhat. Kíváncsiságom csak fokozódott. „Ha tehát ennyire frissítő és szép – kérdeztem tőlük –, miért nem mentek be ti magatok is, és élvezitek éltető hatását?” Erre tágra nyílt szemekkel néztek rám. „Meg vagy őrülve – mondták –, a tó veszélyes, és aki eddig bement, azt mindet magával ragadta az ár. Megegyeztünk hát – folytatták –, hogy kinyilvánítjuk: a tóba belépni tilos!” Otthon egész nap gondolkodtam. Van valami, ami frissítő és szép, de egyúttal veszélyes az életre. Amit megtapasztalhatsz általa, az épp arra veszélyes, amivel egyáltalán lehetőséged van tapasztalni. Ki van ez találva – mondtam magamban –, én akkor is bemegyek! Másnap újra találkoztam az emberekkel. Meg akarom élni azt a szabadságot, amit ez a tó nyújthat! – mondtam nekik. „Bolond vagy! – felelték – El fogsz pusztulni! Miért nem mégy inkább a partra és csak nézed a hullámokat? Az nem veszélyes. Különben is a tó már körbe van zárva. Ha odamerészkedsz, az emberek gyűlöletét vonod magadra. Átkozni fognak, és remélik, hogy bele is pusztulsz vakmerőségedbe!”. „Ti tehát – vágtam vissza – azért neveztétek el ezt a tavat a Szabadság tavának, mert szabadságotok nem önmagatokban van, hanem rajtatok kívül. Csak az nevezi a tavat a Szabadság tavának, aki rabszolga, mert aki szabad, annak ez is csak egy tó a sok közül.” Láttam, hogy szavaim nem értek célt, átkozni kezdtek és mondták, hogy menjek be nyugodtan, ha jónak látom, aztán vigyen magával az ár. Erre így feleltem: “a vakmerő és a bátor egy ideig egy úton jár, de van egy fontos különbség köztük: a bátor visszatér, a vakmerő elpusztul”. Hangosan nevettek, de nem jókedvükben. Ott hagytam őket, mert láttam, hogy utunk nem egy irányba halad. Ha valaki szabad akar lenni, azt nem irányíthatják rabszolgák.

11693972_1594074667522347_6679688501344670926_n

Másnap a tóhoz mentem, és egy ideig csak néztem a hullámokat, aztán levetkőztem, így álltam ott meztelenül, félelem nélkül. Aztán szép lassan lépdelni kezdtem a köveken keresztül a víz felé. Átmásztam a kerítésen, amit a város lakói építettek, majd lábaimat megérintette egy lágy hullám. Éreztem, hogy lényem eggyé válik a természettel. Igen! Ezt akartam! – mondtam magamban. Aztán észrevettem, hogy az emberek, akikkel előző nap beszélgettem, követtek az úton és a kerítésen túlról figyelik, mi történik velem. Továbbhaladtam. Egyre mélyebbre mentem a vízben, mígnem lábaim már nem értek le, akkor úszni kezdtem. Közben vissza-visszanéztem. Néhány ember arcán félelmet láttam, másokén gyűlöletet, ítélkezést, de bátorítást senkitől sem várhattam. Ahogy úsztam a tó közepe felé, észrevettem, hogy a távolból hatalmas hullámok érkeznek. Megijedtem. Mi van, ha nekik volt igazuk? – kérdeztem. Mi van, ha ez valóban csupán vakmerőség? Mi van, ha tévedtem és most tényleg elpusztulok? A kételyek hullámai voltak ezek. Elsodortak, de én tartottam magam. A víz alá löktek, de újra feltörtem. Nem! – ordítottam. Az ember szabadságát nem áshatja alá a félelem! Újra kinéztem a partra, látszólag csodálkoztak, hogy még életben vagyok! Vizet nyeltem, amit hirtelen ki is öklendeztem. „Segítsetek!” – kiáltottam nekik, és közben azon gondolkodtam, hogy ha ez a szabadság, akkor miért van, hogy efféle gyötrelmekkel jár? „Mi megmondtuk Neked! Mondtuk, hogy veszélyes! Nemde figyelmeztettünk? Nem fogunk elpusztulni a vakmerőséged miatt! Magadra vess! – felelték. Elszomorodtam. A hullámok elmentek, de körülöttem valamiféle undorító ürülék jelent meg a vízben. Ocsmány szaga volt, újra gondolkodóba estem. Ez tehát a szabadság! – mondtam, de miért van itt ez az ürülék? Potyogni kezdtek a könnyeim, aztán elhatároztam, hogy nem figyelek az emberek szavára többé, erőt vettem magamon és továbbúsztam. Felszabadító élmény volt, megcsapott a szabadság boldogító érzése, de aztán, ahogy megálltam, valamiért mégis kinéztem a partra. „Mi van, még mindig élsz?” – kérdezték. Erre olyan fáradtság fogott el, hogy azt hittem nyomban elsüllyedek. Lábaim egyre mélyebbre húztak, de erőt vettem magamon és a felszínre törtem. „Segítsetek!” – ordítottam nekik. „A te utad, te választottad!” – felelték. Erre újra megjelent az ürülék. Elvárásaim bűzlöttek ilyen ocsmányul. Ahogy ezt felismertem, megint úszni kezdtem inkább, de lábaim egyre fáradtabbak voltak, és újabb veszélyes hullámok érkeztek, úgy éreztem nem fogom bírni. A víz alá merültem. A partról annyi látszott, hogy eltűnök a víz felszínéről, így néhány perc múlva nyugtázták, hogy vakmerőségem engem is a pusztulásba sodort.  Ellenben, ahogy merülni kezdtem – magam sem tudom hogyan –, egy hatalmas hal gyomrában találtam magam. Mit keresek itt? – kérdeztem, majd körbenéztem. Az hogy valóság volt-e vagy a félelem láttatta velem, nem tudom, de egy fényszerű lény jelent meg előttem. „Helyes-e, hogy itt vagy?” – kérdezte tőlem. Azt feleltem: nem tudom, a szabadság nem lehet helyes, sem helytelen, az csupán van vagy nincs. Erre lágyan megérintette az arcomat és ezt válaszolta: „téged más dolgok sodortak ide, mint a többi embert, a te szabadságvágyad más, a te vakmerőséged más célt szolgál, mint a többieké, térj vissza az emberekhez, és mond el nekik, hogy a szabadság megélését mások gyűlölete teszi gyötrelemmé, a gyötrelem teszi kielégíthetetlenné, és a kielégíthetetlenség vezeti pusztulásba. Aki tehát szabad akar lenni, az előbb győzze le kielégíthetetlenségét, így legyőzi gyötrelmeit és felülkerekedik a gyűlöleten is. Szabad csak az lehet – folytatta – aki ki tud jutni onnan, ahova belépett, aki visszatalál oda, ahonnan elindult. Akkor hirtelen újra a víz felszínén találtam magam, és minden erőmmel úszni kezdtem a part felé. Egy órába is beletelt, míg kijutottam, gyötrelmes erőfeszítések árán. Már senki nem volt ott. Azon nyomban elaludtam. Másnap kora reggel, ahogy kinyitottam a szemem, emberek csodálkozó tekintete vett körbe, és azonnal odahívták azokat is, akik előző nap a vesztemet akarták. Feltápászkodtam és valamiféle frissesség lett úrrá rajtam. „Bontsátok le a kerítéseket!” – mondtam nekik, és ők szó nélkül el is kezdték bontani. „Mesélj, mi történt veled?” – kérdezték nagy tisztelettel. Erre így válaszoltam: „Ti most tiszteltek engem, de tegnap még vesztemet akartátok. A vakmerő bátorrá-, a holt élettelivé, a meggondolatlan hőssé vált. Az elmétek vezet félre titeket. Én ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam, de a szabadság keresése közben valamit felismertem. A kerítés nektek csupán arra ad okot, hogy ne kelljen segítenetek azokon, akik bemerészkedtek a tóba és segítségért kiáltoznak. Akik bementek nem azért pusztultak el, mert a tó veszélyes, hanem mert gyűlölitek a törvényszegőket. A ti gyűlöletetek pusztította el őket.” Nem tetszettek nekik ezek a szavak, így jobbnak láttam továbbállni. Később már csak hallomásból értesültem a dolgokról. A kerítést néha elkezdték bontani, mégis mindig újra felépítették, sokszor még magasabbra, mint azelőtt volt. A vízpart, ami egykor a természet tökéletes egységének harmóniáját tükrözte, ma már egy mesterségesen kiépített, elhatárolt, stranddá épült át. A tóban ugyan lehet fürdeni, de csak a kijelölt helyen és módon, és aki ezen korlátokat átlépi, azt nem szabadnak, hanem őrültnek nevezik. Én már távol vagyok e vidéktől, de – ha használhatom az ő szavuk járását – egy dolgot azért megtanultam: az őrület tesz némelyeket átkozottá, másokat meg hőssé… az egyiket gyűlölni, a másikat imádni fogják, de bármelyik is legyen rájuk hatással, példaképük lényét nem közelíthetik meg addig, míg le nem bontják a kerítéseket és utánuk nem erednek az ismeretlenbe…

Az ellenségről

0

Egy elhagyatott helyre hívta őket, majd egy nagy fa tövébe ültek le mindahányan.

– Tudjátok-e miért jöttünk ide?

Ők tanácstalanul kérdezgették.

– Talán valami titkot akarsz elárulni?

– Veszély fenyeget minket?

– Ajándékot adsz nekünk? – kérdezték.

– Nem! – válaszolta határozottan – Azért jöttünk, hogy legyőzzük az ellenséget!

Hangosan nevetni kezdtek.

– De hát az ellenség nincs is itt – méltatlankodtak – Hogyan győzhetnénk le, itt az erdő közepén?

Ő mosolygott, felemelte mutatóujját, majd megkérdezte:

– Hol az ellenség?

– Ha ide tudnánk hozni őket, megmutatnánk! De messze vannak, és talán rájuk sem találnánk. – szólt az egyik.

– Azok az emberek az ellenségeink – kezdte egy másik –, akik tönkre teszik a világot. Akik háborúznak, akik gyűlölködnek, akik szándékosan félrevezetnek minket és ezzel kárt okoznak nekünk és a világnak is.

– Hol vannak ők? – kérdezte újra.

Tanakodni kezdtek.

– Messze, ahol háború folyik.

– A templomban – mondta egy másik.

– Nem hely ez, hanem embertípus! – szólt egy harmadik indulatosan – terroristák, gyilkosok, pénzéhes zsiványok, mocskosszájú emberek, akikben nincs tisztesség és soha nem is volt!

Erre ő is ökölbe szorította kezét!

– Le kell győznünk őket! – mondta, a többiek meg ujjongva hagyták jóvá a kijelentést – de hogyan tegyük ezt? – kérdezte hirtelen.

Megint tanakodni kezdtek.

– Csináljunk katonaságot!

– Építsünk várakat!

– Gyártsunk elméleteket!

Ő meg csóválta a fejét.

– Nekünk most kell legyőznünk őket nem holnap. A jelenben kell győznünk, nem a jövőben. Milyen győztes az, aki csak holnap nyer?

Nem értették.

– De hát hogy győznénk le őket most, mikor ide hívtál minket az erdő közepére, ahol semmit sem tehetünk ellenük?

Becsukta szemeit és így ült néhány másodpercig, majd mikor kinyitotta, újra feltette a kérdést.

– Hol az ellenség most?

– Nem tudjuk! – jött a válasz.

– Már mondtam, hogy embertípus – szólt az előbbi – de holnap mutatok párat a városban!

– Én most akarom legyőzni őket, nem holnap! – válaszolta – Nekem nincs időm várakozni a győzelemre! Aki a győzelemre várakozik az a jelenben vesztes. Aki a békére várakozik, az félelemben él. Aki jobb világra várakozik az nyomorúságban van. Ezért mondom, én most akarok győzni, itt és most, az erdő közepén. Hol van tehát az ellenség? – kérdezte harmadszorra is.

Néhányan dühödten felálltak.

– Te elmebeteg vagy! Ezeket csak háborúval tudjuk visszaszorítani, és ahhoz össze kell gyűjtenünk az embereket és a fegyvereket.

– Aki egy fa tövében ül az nem járul hozzá semmivel sem a békéhez. – szólt egy másik – Mennünk kell, és meg kell változtatnunk a világot, ha kell erővel! Meg kell védenünk szeretteinket!

Ő mélyen a szemükbe nézett, majd így szólt.

– Menjetek hát! Tegyetek békét! Holnap meglátjuk mire jutottatok.

Hárman-négyen felálltak a csoportból és dühösen távoztak. Akik ott maradtak, csendben figyeltek.

Fist_by_Nicholas_Neruda

– Én most akarom legyőzni az ellenséget – szólt újra –, mert bizony az ellenség itt van köztünk.

Ijedten körbenéztek.

– Csak nem én vagyok? – kérdezgették egymástól.

Lassan megint felemelte mutatóujját, és beszélni kezdett.

– Milyen ellenség az, akit nem lehet most legyőzni?

– Legyőzhetetlen! – válaszolták tanácstalanul és egyben szomorúan.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte.

Senki nem tudott válaszolni.

– Mit tegyek most, hogy legyőzzem az ellenséget?

Lesütötték szemeiket.

– Az ellenség mibennünk van! – mondta határozottan.

Erre néhányan megint felálltak.

– Talán azt akarod mondani, hogy ha valaki megöli a feleségem, az csupán az én fejemben játszódik, és inkább veled kellene üldögélnem az erdő közepén, míg lehet, hogy ők bajban vannak? Én ebből nem kérek. Meg kell védenem őket, bármi áron, és gyáva az, aki nem így tesz.

– Egyet értek – szólt egy másik – Ennek semmi értelme. Mosolyogva nézzem végig, ahogy legyilkolják körülöttem az embereket, aztán lépdeljek tovább és mondjam, hogy “a gyűlölet csak bennem játszódik, és valójában senki nem hibás?” – Fogták magukat és átkozódva elhagyták a társaságot.

Már csak néhányan maradtak.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte azoktól, akik még ott maradtak – Én most akarok győzni!

Néhány percig csak ültek és néztek maguk elé.

– Én nem látom az ellenséget. – szólt az egyik hirtelen.

– Én sem – mondta egy másik.

Ő lassan odament hozzájuk és kedvesen megsimította arcukat egyenként.

– Mi java származhat az embernek a félelemből? – kezdte – Ha azt mondjuk, hogy a világot a gyűlölet tette tönkre, én azt mondom, a világot a félelem tette tönkre. A gyűlöletet nem tudod legyőzni, amíg félsz. Épp addig győztes, amíg félelemben tart. Aki nem fél, annak viszont nincs oka gyűlöletre. Gondoljátok meg e szavakat! Azt kérdeztem: hol van az ellenség most? Ezek az emberek, elrohantak. Még a legcsendesebb helyen sem hagyta őket nyugton a félelem. A félelem a jövőbe visz, a félelem más helyekre vezet, a félelem azt akarja, hogy mindenkiben ellenséget láss, és mikor beigazolódik saját félelmed, ökölbe szorítod a kezed és megtorlásra készülsz. Körbe-körbe rohannak az ilyen emberek, és nem értik miért ilyen ez a világ. Mit vár a világtól az, aki fél? Nemde azt támadja meg először az ellenség, amelyik a legjobban remeg? Amelyiket könnyű elejteni? Aztán csodálkoznak, hogy a félelem saját vesztüket okozta. “Megmondtam!” – ordítják, és ők is fegyvert ragadnak, hogy bosszút álljanak. Mondjanak bármit, hogy ők kit és hogyan fognak megvédeni, hogyan győzik le az ellenséget. A félelem nem a szavaikban van, hanem a szívükben. Minél jobban félnek, annál nagyobb szavakat használnak, hogy meggyőzzenek saját erőnlétükről. Aki belül fél, annak kívül kell erősnek mutatkoznia. Aki belül erős, az viszont kívül gyengéd marad. Ha tehát győzni akartok, nem kell holnapig várnotok. Még most győzhettek, ha legyőzitek félelmeiteket. Sérthetetlenek lesztek és nem láttok többé ellenséget magatok körül.

A körülötte ülők csak ámultan néztek. Egy kis mosoly jelent meg a szája szögletében.

– Kevés az, ki érti-e szavakat. Még kevesebb az, ki eszerint is él…

Vallomás

1

Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár nem nagyon volt mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.
– Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.
A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.
– Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermek eljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…
Kopogtattak.
– Ki az? – kérdezte.
Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.
– Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.
Ő meg csak nézett maga elé.
– Indulnunk kell – mondta lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.
Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján…

advent

A vita

0

A szervező lépett be először az ajtón. Mögötte hosszas menet érkezett, mindenki saját vallásának, ideájának öltözékében. Húsz-harminc ember ülhetett le egy nagy körben, majd a szervező ragadta magához a szót.

– Tisztelt egybegyűltek! Tudjuk, miért vagyunk itt. Meg kell vitatnunk az igazságot. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy képviselje saját identitását, és megvédje azt érvekkel. A vitát ezennel megnyitom.

– Nos, barátaim – szólt a keresztény – én hiszek Isten létezésében, és tapasztalásaim mindezt alátámasztják. Közelinek érzem lényét és érzem, hogy nap, mint nap velem van és támogat.

– Szép ideát dédelgetsz a szívedben – szólt a tudomány embere – de Isten léte nem bizonyítható. És nem csak ezzel van itt probléma. Elég, ha megnézzük a Biblia teremtéstörténetét, és összevetjük a valósággal. Én, mint a tudomány embere, nem hiszek semmiben, amíg nem találok rá ellenőrizhető bizonyítékot. Azt meg, hogy hét nap alatt teremtették a világot igazán nevetségesnek tartom…

– A Bibliában minden benne van, amire szükségünk van… a többit meg nem tudhatjuk – szólt vissza a keresztény.

– Ó igen? És mi az a minden?

– Szeresd felebarátodat, kerüld a bűnöket…

– Felettébb szerencsétlennek tartalak titeket! – szólt közbe az ateista – Álszentek vagytok és nyomorultak. Minden vallás álszent, ti csak egy képzelt Isten nevében akartok önigazolást nyerni tetteiteknek. Közben azt hiszitek, jók vagytok, pedig csak szerencsétlen hazugságokkal tömködik a fejeteket, miközben birka módjára mindent elhisztek. Én nem fogok beállni a sorba, nem hagyom, hogy baromságokkal manipuláljanak. És ettől leszek szabad.

– A szabadság igazán nehéz kérdés – vetette közbe a filozófus – mert míg szabadságunkat azáltal próbáljuk megélni, hogy bizonyos dolgokat távol tartunk magunktól, pont annak a szabadságát veszítjük el, hogy egyáltalán dönthetünk azon dolgok mellett is.

– A filozófia az elme játéka csupán – szólalt meg a buddhista is – és míg az ember saját elméjének rabja, addig a szabadság is csupán egy fogalom marad ugyanabban a gépezetben, mely a fogalmakat gyártja.

pic_csendben

– Jól beszélsz – tért vissza a keresztény – A buddhizmusban vannak jó gondolatok, de szomorúsággal tölt el, hogy a buddhisták nem hisznek Istenben.

– Csak az elmédben létezik Isten – jött a válasz –. Én oda vezetlek, ahol már nem tévesztenek meg az elme játékai…

– Allah a legnagyobb! – mondta a mohamedán – Nincs nála nagyobb. Meg kell tartani a szokásokat, és Allah felmagasztal, de ne engedjétek, hogy olyanok uralkodjanak felettetek, akik nem tisztelik Allahot! Meg kell büntetni az ilyet!

– Majd Isten ítélkezik az utolsó napon – szólt a keresztény.

Az ateista csak nevetett. (Nagyot koppannak majd ezek a haláluk napján – mondta magában)

– A buddhizmusban van talán még a legtöbb elfogadható dolog – szólt most hangosan is – de attól még én nem fogom egy fa tövében eltölteni az életemet. Az a legfontosabb, hogy élvezzük az életet!

– A túlvilágra sincs bizonyíték – állt fel újra a tudomány embere – véleményem szerint a vallások legnagyobb problémája, hogy a túlvilági létre helyezik a hangsúlyt és közben elfelejtenek élni.

– Brávó! Brávó! Végre kimondta valaki, amit gondolok! – mondta az ateista.

Sokan mondtak sokfélét még ezután. Mindenki védte saját elképzeléseit, és egyre mélyebbre jutottak a beszélgetésben. Néhol találtak közös pontokat, máskor szöges ellentétbe kerültek nézeteik, de meggyőzni nem tudták egymást saját igazukról. Csak egyetlen ember maradt a körben, aki nem szólalt meg. Mikor már mindenki elmondott mindent, amit tudott, hirtelen őt kezdték el figyelni.

– És te? – kérdezte a szervező – Te miért nem szólalsz meg? Te mit képviselsz?

Egy kopaszodó öreges, mosolygós kis emberke nézett fel a szemüvege mögül, de nem szólalt meg.

– Mondd, hogy te mit gondolsz! Mond el, hogy mit képviselsz, hogyan látod a világot!

Egy papirosra felírt valamit, majd szó nélkül felmutatta:

„Én nem képviselek semmit! Engem nem küldött senki és nem is képviselek semmit.”

– Az nem lehet! – szólt az ateista – Akkor biztosan keresztény vagy!

– Mi hát az értékrended? – kérdezte a filozófus.

– Meditálni szoktál? – jött a buddhista.

– Milyen tudásra támaszkodsz? – szólalt fel a tudomány embere.

– Hiszel Istenben? – kérdezte a keresztény.

– Allah-ra mondom, ne hagyd magad befolyásolni ezek által, térj át a mi hitünkre!

Ő meg csak csendben ült és mosolygott.

– Szólalj már meg! Miben hiszel! Ki küldött téged?

Nem szólt egy szót sem.

– Ha nem képviselsz semmit, akkor azt képviseled, hogy nem képviselsz semmit – háborgott a filozófus.

– Ha nem mondod, hogy nem hiszel Istenben, ő nem is hallja meg hívásodat. – vicsorgott a keresztény.

– Ha nem meditálsz, az elme rabjává válsz! – szólt a buddhista.

– Ha nem szólsz egy szót sem, azzal elfogadod ezeknek a beteges nézeteit! – üvöltötte az ateista.

– Ha nem teszel semmit, nem is járulsz hozzá semmivel ehhez a világhoz! – mondta a tudomány embere.

Ő viszont nem szólalt meg. Csak mosolygott és nézett maga elé.

– Az ember, aki nem képvisel semmit! – mondta örvendezve a szervező. Ő értette meg egyedül, hogy kivel is van dolga – Micsoda egy tanító! Micsoda egy tanító!

A többiek viszont értetlenül néztek.

– Miféle tanításról beszélsz? Hiszen meg sem szólalt!

– Igen! Igen! Meg sem szólalt! Micsoda egy tanítás! – mondta újra szinte már táncolva!

– Megbolondult ez a szervező! – mondta az ateista.

– Hagyjátok figyelmen kívül a bolondot! – szólt a tudomány embere.

– Szeressétek azért, ahogy a mi Urunk parancsolta. – jött a keresztény.

– Elmezavarodott – mondta a buddhista.

– Szerencsétlen! – váltott a mohamedán.

De ő csak örvendezett és nevetve rohangált körbe-körbe a teremben. Az emberek zavarodottságukban szép lassan össze is szedték csomagjaikat és elhagyták az épületet. Csak a kopaszodó kis emberke maradt ott egyedül meg a szervező. Mikor már mindenki kiment, mosolyogva átölelte az öregembert.

– Micsoda egy tanítás! – szólalt meg újra, ő meg csak mosolygott és újabb mondatot firkantott a papirosra.

„Egyedül Te ismertél fel!”

– Igen! Igen! – örvendett a szervező! – Sokat szeretnék még tanulni tőled! – mondta lelkesen.

Csak mosolygott, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Ő volt az egyetlen igaz ember aznap… A csend.

 

A tűzről

0

Miután Prométheusz ellopta a tüzet az istenektől, Zeusz hatalmas haragra gerjedt, és megfogadta, hogy bosszút áll mind az emberiségen, mind a hűtlen titánon. Prométheusz testvérével, Epimétheusszal együtt kapta azt a feladatot, hogy teremtsenek embert és állatot, de testvére annyit foglalkozott az állatokkal, hogy mire az ember megformálására került a sor, már az összes jó tulajdonságot felhasználták. Prométheusznak megesett a szíve az embereken, nem találta ugyanis helyénvalónak, hogy az állat magasabbrendű legyen, így cselvetéssel ellopta a tüzet az Olümposzról. A tűz által az ember öntudatra ébredt, megtudta figyelni az évszakokat, a természet rendjét, a csillagokat, a növényeket, megismerte a költészetet, szerszámokat készített, mely megkönnyítette mindennapjait. Zeusz azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A többi isten segítségét kérte, hogy teremtsenek egy lényt, aki által bosszút állhat az emberiségen. Héphaisztosz formálta a lény testét, Aphrodité adott neki gyönyörű küllemet, Apollón zenei tehetséget és a gyógyítás mesterségét, Hermész pedig egy szelencét ajándékozott neki, habár megjegyezte, hogy semmiképp ne nyissa azt fel. Pandorának nevezték el, jelentése: „csupa ajándék”, ő volt az első nő a Földön.   Epimétheusz azonnal bele is szeretett gyönyörűségébe és jó tulajdonságaiba. Azon a napon egymás mellett feküdtek egy fa árnyékában. Pandora a szelencét nézegette, közben meg a férfi testén pihentek kezei.

– Vajon mi lehet benne? – kérdezte Epimétheuszt.

Őt nem érdekelte különösebben.

– Tudod, mielőtt ideérkeztél – kezdte –, Prométheusz azt mondta nekem, hogy ne fogadjak el ajándékot az istenektől.

Pandora kezével könnyeden végigsimította a férfi testét, de nem szólt egy szót sem. Epimétheusz rövid szünetet tartott.

– A minap viszont Hermész azt mondta, hogy te Zeusz ajándéka vagy.

Még mindig nem szólt a nő, csak nézett a távolba.

– De azt hiszem – folytatta a férfi – felesleges volt a félelem, mert ahogy itt mellettem fekszel minden olyan csodálatos. Gyönyörű vagy és mióta velem élsz, azóta tudom, hogy eddig nem volt tökéletes az ember élete.

Pandora megint a szelencét kezdte nézni.

– Vajon mi lehet benne? – kérdezte újra.

– Miért olyan fontos a szelence? Hiszen minden olyan szép.

A nő azonban nem tudta levenni a szemét róla.

– Ajándékba kaptam, és úgy szokás, hogy az ajándékot felnyitják! – mondta határozottan.

– Semmiben nincs hiányunk Pandora! Hagyd a szelencét!

Aznap este Pandora mégis kimerészkedett a lakhelyről és felkereste a szelencét, míg Epimétheusz aludt. Végigsimította fedelét majd gondolkodóba esett.

„Mi van, ha valami szörnyű dolog van benne? Ha valami átok száll reánk emiatt? Talán nem kellene megnéznem… – mély dilemmába esett – aztán hirtelen erős vágy kerítette hatalmába. Kezei remegni kezdtek, egész teste görcsbe rándult. – Ó, Zeusz, te mindenek ereje, miért gyötörsz a kíváncsisággal? – Olyan erővel nehezedett rá az érzés, hogy nem bírt ellenállni, felnyitotta a szelencét. Ahogy fedelét felemelte, látta, hogy Epimétheusz érkezik szaladva.

– Pandora! Azt álmodtam, hogy felnyitottad a szelencét! – üvöltötte a távolból.

Ő visszanézett rá és szemeiben tűz égett. Csak mikor odaért, akkor válaszolt neki.

– Nem csak álmodtad Epimétheusz! Felnyitottam a szelencét.

– De hisz te meztelen vagy! – akadtak el a férfi szavai, és közben érezte, hogy a tűz elönti testét.

– Jöjj ide, kérlek! – szólt a nő – Arra kérlek, hogy fektess a sárba, és mosd meg vele a testem! Zeusz ugyanis átkot küldött az emberiségnek, és az átok a szelencében volt. – úgy beszélt, mint akit valamilyen felsőbb hatalom irányít. – Mosd tisztára a sárral a testem, és közben ölelj erősen!

Erika

A férfi érezte, hogy a tűz, ami korábban a szíve körül forrt, ránehezedett ágyékára. Olyan erő lett úrrá rajta, melyet nem tudott már irányítani. Kéjvágy volt ez, mérhetetlen szenvedély, a tűz, ami a szellemből az anyagot formálja, mely a kiteljesedés magvát hordozza magában. De ez a tűz már nem az övé volt, hanem Pandora rendelkezett felette. Ő volt a tűz őrzője. Ő volt a szenvedély tárgya, az elérhetetlen, aki felmerte nyitni a szelencét, annak ellenére, hogy megtiltották neki. Epimétheusz odaszaladt a nőhöz és átölelte meztelen testét. Érezte, hogy Pandorában is forr a tűz.

– Csókolj meg! Ölelj! És váljunk eggyé! – mondta a férfinak, és ő is átadta magát a szenvedélynek. Testük összefonódott…

Abban a pillanatban megjelent Zeusz a felhők fölött. Ők ugyan nem figyeltek rá a szenvedély bódultságában, de hallották szavait.

„Lám-lám! – kezdte – A tűz, amit kaptatok mostantól átkotok is lesz, nem csak javatok. Mert ahol a nő tüze kezdődik, ott ér véget a férfié, így soha nem lehetnek teljesen eggyé, csak addig a pillanatig, amíg mindketten egymást akarják. És mikor a férfit már elhagyja a tűz, a nő akkor szeretné azt lángra gyújtani. Ezentúl a férfi tüzét az ágyékába helyezem, a nő tüzét meg a szívébe, így örökké egymást fogják keresni, de örökké elégedetlenkedni is fognak, mert nem tudnak beteljesedni egymás által. A tűz ugyanis mostantól az idő birtokában lesz, és akiben lángra kap, arra ránehezedik az idő súlya. A férfiban hiányt formál, a nőben meg kíváncsiságot, és csak akkor válhatnak eggyé a szerelemben, ha a férfi fel tudja kelteni a nő kíváncsiságát, a nő meg átadja magát neki. Ha bármelyikük tüze is hiányzik az együttlétből, átkozottak lesznek, és csak saját magukat kötik rabláncra nyomorult tetteikkel. Az idő lesz a tanú rá, mert én már nem térek vissza. Amit elloptak az istenektől, most önként is átadom: áldás és átok formájában… A tűz, ami eddig az isteneké volt, már az embereké is, de – midőn én már nem leszek itt – csak rajtuk múlik, hogy mire használják…

(A kép Nagy Erika festménye)