Paraklétosz

0

„Jöjjetek hozzám, ti, akik szomjaztok, mert amit kinn kerestek, csak nálam találhatjátok”.

Egy asztal köré ültetett minket és hangosan beszélni kezdett.

– Vigaszt kerestek, látom és szomorkodtok, mert nem találjátok helyeteket a világban. Gyertek most hozzám, hogy szavaimmal megerősítselek benneteket. Látom elgyötört arcotokat, és tudom, hogy az emberek megértésére vágytok, de szomorúságotokban minél több ajtót nyitnátok meg feléjük, annál inkább elfordulnak majd tőletek. Ezért mondom, hozzám gyertek, mert én frissességet adok, és nem ítélkezem felettetek.

Az egyik ember, aki magas, fekete hajú volt, felállt az asztalnál és megszólította.

– Ki vagy te, hogy ilyeneket mondasz, és honnan tudjuk egyáltalán, hogy igazat beszélsz-e? Hiszen a mi fájdalmunk épp az, hogy már nem bízhatunk senkiben. Ahányszor bizalommal fordultunk valaki felé, újra és újra csak félrevezetett bennünket, és mindannyian kik itt vagyunk, kiszolgáltatottá váltunk körülményeinknek. Akárhova is fordultunk, csak üres fecsegést hallottunk. Hogyan hihetnénk ezután bármiben is?

A fekete hajú férfi közben visszaült az asztalhoz, ő meg magasra emelte tekintetét, és olyan hangosan beszélt, hogy hangjával megtelt az egész terem.

– Mit akarsz te az emberektől? Mijük van az embereknek, amivel te nem rendelkezel? Hiszen az embert a lélek itatja át, és amivel a másik rendelkezhet, azzal te is rendelkezel. Ne tévesszen meg a sok álszent és álokoskodó, se a hízelgők, se azok, akik nevetséges tanácsaikkal saját életüket próbálják igazolni. Nincs olyan ember, aki magasabb rendű lenne egy másiknál. Ha a másik ember szava nem épülésedre van, zárd ki és ne hallgasd többet. A lélek természete, hogy szolgálja a másikat, de nem az, hogy szolgája legyen a másiknak, ezért mondom, te csak azt szolgáld, aki téged is szolgál, a többit meg égesd el emlékezetedben.

– Kemény szavak ezek – szólt a fekete hajú újra – hol van akkor a szeretet? Mert, ami elhidegül, abban nem él tűz, és a szeretetet a tűz itatja át, ha viszont nem tudok az emberekben bízni, akkor nem él bennem a tűz se.

– Minden dolog, ami szomorúsággal tölt el, először poshadt víz, amit a gyűlölet fagyaszt jéggé. Miért rohansz a dolgok elibe, mondván, nincs benne szeretet? Ha nem fagyasztod jéggé a szomorúságot, akkor a tűz fog szétmarcangolni. A gyűlölet az útja a vigasznak. Minden sérelem, ami embert érhet, először az elmét támadja meg, és ha az elmét megsemmisítette, akkor halad tovább a szív felé. Ugyanígy az elmét kell felszabadítani először, hogy a szív megtisztulhasson. És mivel az elme tulajdonsága, hogy nem engedi be egykönnyen ilyenkor a lágy szavakat, először engedni kell, hogy szabadon tombolhasson, míg meg nem nyugszik. Az elme a felelős az igazságért, a szív a szeretetért. Ha igazságtalanság ér, az elméd szólal fel, ha szeretetre vágysz, a szíved jelez az elmének. A hiány viszont megfertőzi az elmét és tönkreteszi. Ezért mondom neked senkire és semmire nincs szükséged, mert az a dolog, ami elhiteti veled, hogy szükséged van rá, kénye-kedve szerint tönkre is tehet. De nem tehet tönkre semmi, ha nem vagy rabszolgája semminek. Te irányítsd a dolgokat, és ne a dolgok irányítsanak téged. Szabad vagy, azt teszel, amit akarsz, és ebben senki nem akadályozhat meg. Ha valaki meg akar akadályozni, az rabszolgáddá válik, és ha egy rabszolga akarja megmondani, hogy mit tegyen az ura, akkor nemde felborult a rend?

fagy_szatmartv.ro_

– Nem érzem, hogy szavaid enyhülést nyújtanának! – szólt újra a férfi.

– Az élet keletkezés és elmúlás, ugyanígy növekedés és elsorvadás. Nem csak az adhat enyhülést, ami lágy. Amíg nem ér végpontra a szenvedés, addig nem is lelsz nyugalomra, és hiába próbálod elengedni, ő makacsul követelni fogja pusztulását. Ezért mondom, inkább semmisítsd meg azelőtt, mielőtt ő semmisítene meg téged. Ti azt gondoljátok, hogy szenvedtek! Miféle gondolatok ezek? Semmi közötök a szenvedéshez, ti csupán csak unatkoztok, hiányoljátok az életet, holott az élet ti magatok vagytok. Szenvedés önmagában nem létezik. Azért érez szenvedést a lélek, mert nem természete szerint viselkedik. A lélek természete, hogy szolgáljon, de ha szolgálat helyett önmagába süpped vagy megbénítja a félelem, akkor a tétlenség fertőzi meg a szívet, a szív meg az elmét. Ezért van, hogy a szemlélődő emberek szenvednek többet, mert aki cselekvő, az – még ha cselekedetei nem is hasznosak – legalább a lélek természete szerint viselkedik. A szemlélődő ember érti a világ dolgait, a cselekvő ember meg éli a világ dolgait. Ezért nevet a cselekvő a szemlélődőn, habár mit sem ért; és ezért szenved a szemlélődő, mert ő arra vár, hogy egy cselekvő mozgásba hozza.

A férfi, aki imént közbe szólt, nem szólt többet, de mellette egy világosbarna hajú szólalt meg, míg mi csendben hallgattuk a beszélgetést.

– A szenvedés forrása tehát az, hogy a lélek nem rendeltetése szerint viselkedik. Ha ez így van, akkor mi szükségünk arra, hogy a világot vádoljuk igazságtalansággal, vagy az embereket kizárjuk az életünkből, mondván nem a javunkat akarják? Hiszen csak rajtunk múlik, hogy mit hogyan fogadunk!

– Ha a lélek megfagyott a tétlenségben, akkor először mozgásba kell hozni. Ha a lélek megfagy, akkor nincs benne szeretet, ilyenkor a gyűlölet az egyetlen erő, ami mozgásba hozhatja. A gyűlölet a szeretet hiánya, így mikor a lélek megfagy, ez az erő az, ami képes megváltoztatni az állapotot. A gyűlölet egyúttal a szeretet ellentét minősége, és szükségképpen a lélek megfagyásával egyidejűleg életre kel; tárgya viszont nem lehet a másik ember, és alapvető célja, hogy oldja a lélek fagyott állapotát. Így a gyűlöletet úgy kell felhasználni, hogy a lélek oldalára álljon. Aki tudatlanságában a gyűlöletet másokra vagy önmagára vonatkoztatja, annak nem tud felszabadulni a szíve, s nem kap enyhülést sem. Aki viszont figyel arra, hogy a gyűlölet szükségképpen a lélek oldalára álljon, annál csakhamar bekövetkezik a változás. Balgák vagytok, ha azt gondoljátok, hogy amikor azt mondom a gyűlölet szükséges, azt értem alatta, hogy gyűlöljétek az embereket vagy a világot. Saját állapototok megváltozásához van szükségetek a gyűlöletre, mivel a szenvedés állapotában nem rendelkeztek más eszközzel. És ha a gyűlölet tudatos formát ölt, akkor hamar felolvasztja a lelket. Ilyenkor szükségképpen az ember megbánja tettét, egyidejűleg el is fogadja, mivel tudja, hogy a gyűlölet csupán eszköz volt a lélek eredeti állapotának visszaállításában. Ezért mondják: ne ítélkezzetek, mert az ellentét minőségek hasznosak az eredeti állapotok visszaállításához. Ha a lélek visszatér eredeti rendeltetéséhez, felszabadultnak érzi magát. Erre mondják, hogy a lélek bocsánatot nyer. Szükséges dolgok ezek, és azért mondtam el nektek, hogy ne feledjétek, ha ilyen helyzetbe kerültök (…) Egyesek azt mondják, szeressétek magatokat, én azt mondom a gyűlöleteket állítsátok a lélek oldalára, aki ugyanis önmaga szeretetével van elfoglalva, annak lelke hamar önmagába süpped és tétlenné válik, és mivel nem tudja mit kell ilyenkor tennie meg is csömörlik ebben az állapotban. (…) A felszabadult lélek magasabb dimenzióban szemlélheti önmagát. A szenvedés a lélek önmagára irányuló megtapasztalásának a következménye, és minden alkalommal, amikor a lélek visszatér eredeti állapotába, megerősödik a tapasztalás által, ez a tudatosság függvényében elmélyítheti a szeretetet, és a szolgálatkészséget, ami a lélek elsődleges rendeltetése…

Sok mindent mondott még ezután, de mi csak annyit jegyeztünk fel, amennyit nélkülözhetetlennek tartottunk saját tapasztalataink szempontjából.

Vajon a kutyák tudnak-e szeretni?

0

Ma a „szokásos reggeli beszélgetések” alkalmával egy olyan vitának lehettem tanúja, melyet magam sem gondoltam volna, hogy valaha megörökítek. Miután egyik kolléganőm fényképeket mutogatott kedvenc kutyájáról, a beszélgetés – melyet én csendben hallgattam – eljutott arra a pontra, ahol felvetődött a kérdés: vajon az állatok valóban képesek-e szeretni? A válasz egyszerűnek tűnik, főleg azok számára, akik az állatokat jobban kedvelik az embereknél, a felvetés azonban arra a mechanikus folyamatra vonatkozott, hogy vajon kizárólag a táplálék és a fennmaradás köti-e az állatot az emberhez? Ha igen – a gondolatmenetet folytatva –, akkor ebben a ragaszkodásban vélhetően semmi transzcendentális-, semmi olyan nincs, amire azt mondhatnánk, hogy „szeretet”. Kolléganőm – számomra meggyőző módon – azt hangsúlyozta, hogy a szeretethez tudatosságra van szükség, és akárhogy is nézzük az állatok híján vannak ezen tulajdonságnak, vagy legalábbis, ha rendelkeznek is vele, jól titkolják előttünk. Hogy ne ütközzön paradoxonba, azt mondta, szereti a kutyáját, de attól még a kutya vélhetően a gondoskodás miatt ragaszkodik hozzá, és ha más etetné és foglalkozna vele hasonló módon, gondolkodás nélkül átállna annak a pártjára. A többiek harsányan ellenezték és azt mondták az állatok képesek szeretni, és mindaz a ragaszkodás, gyengédség, amivel az ember iránt viseltetnek a szeretet jele. Mindeddig meg sem szólaltam, mígnem nekem szegezték a kérdést, hogy én mit gondolok. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, így szűkszavúan csak annyit mondtam: „szerintem Darwinnak van igaza”, ezzel is elkerülve a véleménykifejtés potenciális kötelezettségét. A társalgás folytatódott, majd eredmény nélkül záródott le. Nem tudtam meg, hogy az állatok tudnak-e szeretni, sőt afelől is kétségeim lettek, hogy az ember képes lehet-e szeretni az állatokat, vagy az állatokon keresztül is csak saját szeretet-hiányát próbálja ápolgatni. De aztán, mint valami szükséges, de nem szükségszerű mítoszt visszaállítottam magamban az optimizmus hajtókerekét, és habár nem oldottam meg a kérdést, azzal nyugtáztam, hogy az állatok szeretetre méltó teremtmények, és tudatosságuk fokán nevezhető szeretetnek az a ragaszkodás, amivel gazdájuk iránt viseltetnek. Hogy mi hányadán állunk a dologgal, az egy másik bejegyzés témája kéne, hogy legyen. Mindenesetre vannak olyan teremtmények, melyeknek csupán szemlélése is már mosolyt csal az ember arcára, és ez a mosoly burkoltan magában foglalja azt az érzést is, amire azt szoktuk mondani, hogy „szeretet”.

cica_kutya_0007