Vajon a kutyák tudnak-e szeretni?

Ma a „szokásos reggeli beszélgetések” alkalmával egy olyan vitának lehettem tanúja, melyet magam sem gondoltam volna, hogy valaha megörökítek. Miután egyik kolléganőm fényképeket mutogatott kedvenc kutyájáról, a beszélgetés – melyet én csendben hallgattam – eljutott arra a pontra, ahol felvetődött a kérdés: vajon az állatok valóban képesek-e szeretni? A válasz egyszerűnek tűnik, főleg azok számára, akik az állatokat jobban kedvelik az embereknél, a felvetés azonban arra a mechanikus folyamatra vonatkozott, hogy vajon kizárólag a táplálék és a fennmaradás köti-e az állatot az emberhez? Ha igen – a gondolatmenetet folytatva –, akkor ebben a ragaszkodásban vélhetően semmi transzcendentális-, semmi olyan nincs, amire azt mondhatnánk, hogy „szeretet”. Kolléganőm – számomra meggyőző módon – azt hangsúlyozta, hogy a szeretethez tudatosságra van szükség, és akárhogy is nézzük az állatok híján vannak ezen tulajdonságnak, vagy legalábbis, ha rendelkeznek is vele, jól titkolják előttünk. Hogy ne ütközzön paradoxonba, azt mondta, szereti a kutyáját, de attól még a kutya vélhetően a gondoskodás miatt ragaszkodik hozzá, és ha más etetné és foglalkozna vele hasonló módon, gondolkodás nélkül átállna annak a pártjára. A többiek harsányan ellenezték és azt mondták az állatok képesek szeretni, és mindaz a ragaszkodás, gyengédség, amivel az ember iránt viseltetnek a szeretet jele. Mindeddig meg sem szólaltam, mígnem nekem szegezték a kérdést, hogy én mit gondolok. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, így szűkszavúan csak annyit mondtam: „szerintem Darwinnak van igaza”, ezzel is elkerülve a véleménykifejtés potenciális kötelezettségét. A társalgás folytatódott, majd eredmény nélkül záródott le. Nem tudtam meg, hogy az állatok tudnak-e szeretni, sőt afelől is kétségeim lettek, hogy az ember képes lehet-e szeretni az állatokat, vagy az állatokon keresztül is csak saját szeretet-hiányát próbálja ápolgatni. De aztán, mint valami szükséges, de nem szükségszerű mítoszt visszaállítottam magamban az optimizmus hajtókerekét, és habár nem oldottam meg a kérdést, azzal nyugtáztam, hogy az állatok szeretetre méltó teremtmények, és tudatosságuk fokán nevezhető szeretetnek az a ragaszkodás, amivel gazdájuk iránt viseltetnek. Hogy mi hányadán állunk a dologgal, az egy másik bejegyzés témája kéne, hogy legyen. Mindenesetre vannak olyan teremtmények, melyeknek csupán szemlélése is már mosolyt csal az ember arcára, és ez a mosoly burkoltan magában foglalja azt az érzést is, amire azt szoktuk mondani, hogy „szeretet”.

cica_kutya_0007

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s