A tökéletes ember (tanmese)

0

Híre kelt, hogy messzi vidéken él egy ember, akinek minden tulajdonsága tökéletes, megfoghatatlan, elérhetetlen, könnyed, mégis közvetlen, szivet melengető, alázatos, de erős, megbocsátó és távol áll tőle minden emberi gyengeség. Szomorúan vette tudomásul a mester, hogy elpártolnak tőle tanítványai és a tökéletes ember keresésére indulnak, de minél inkább elszomorodott, annál többen indultak útnak a misztikus személy felkutatására. Aznap este a szokásos időben tért be a terembe, ahol tanítványaival szokott összegyűlni, de csak néhányan voltak ott, hogy meghallgassák beszédét.

– Látom, ti itt maradtatok, talán nem volt megfelelő cipőtök, hogy útnak induljatok? – kérdezte tőlük.

– Nem, mester, minket mindig is te tanítottál, most már veled maradunk.

– Ti hűségesek vagytok, de talán megérdemlem-e én, hogy velem maradjatok, ha másutt jobbat is találtok? – csak játszott a szavakkal, hiszen tudta hova akar kilyukadni.

– Nem tudhatjuk, mi mégis maradunk!

A mester bólintott.

– Elszomorodtam, mikor meghallottam, hogy sokan elmennek tőlem. Nem azért, mert sajnálom magam vagy mert emiatt csorba esne tanításaimon vagy személyemen. Azért szomorodtam el, mert akinek a keresésére indultak, nem létezik.

A tanítványok zavartan néztek egymásra. Hogy lehet, hogy nem létezik a tökéletes ember, mikor mindenki hallott már róla, sőt sokan azt állítják, hogy találkoztak is vele?

– Mester! Honnan tudod, hogy nem létezik a tökéletes ember? – faggatták kíváncsian.

– A válasz egyfelől evidens, mert mindenki tudja, hogy nem létezik. Másfelől elméleti kérdés, mert minden ember szíve meg van telve reménnyel, hogy létezhet a legfőbb jó, a hibátlan, a tökéletes, és mindenki szívébe bele van írva a vágy, hogy ő maga közelebb kerüljön ehhez az állapothoz, akár más-, akár saját maga által. Nos mivel az ember szíve reménnyel teli, és magát nem tartja tökéletesnek, így a világban keresi a tökéletességet, mely által gondolja kiteljesedhet. Miért járnak az emberek templomokba? Miért hallgatnak tanításokat? Miért lesznek szerelmesek? Miért tűznek ki maguk elé nagy célokat? Miért vásárolnak maguknak haszontalan tárgyakat? Mindez azért van, mert a kiteljesedést keresik és azért is, hogy értelmet adjanak az életüknek.

79495_392703190_big

A tanítványok csak hallgattak, mígnem egyikük megszólalt.

– De hát akkor mit kellene tennünk, ha egyszer minden ember szíve a tökéletesre vágyik, csak más-más úton-módon próbálunk közelebb férkőzni hozzá?

A mester meghajolt.

– Jól látod, mert a „közelebb férkőzni” a helyes kifejezés. A tökéletes csak addig lehet tökéletes, míg megközelíthetetlen. Hát nem értitek? Minden csak addig viseli a tökéletesség álcáját, míg közvetlenül meg nem tapasztaljuk, mert mikor megtapasztaljuk és lényünkké tesszük már ki is szalad a kezünkből, eltűnik, tovaszáll, szétpukkan, mint valami illúzió. Minden csak addig érdekes, amíg nem ismerjük, de ha megismerjük, már nem érdekes, mi meg csodálkozunk, hogy hol hibádzik a dolog! A tökéletes lehet távoli és közeli. A távoli azért létezik, hogy az embert keresésre indítsa, a közeli meg azért, hogy élvezzük annak jelenlétét. Nem haragszom azokra, akik itt hagytak, mert ők most keresni mentek, de nem értették meg a tanításomat, mert én mindig azt mondtam, hogy a közeli dolgokkal foglalkozzatok. Hogy miért mondtam ezt? Mert a közeli tökéletesség telít, a távoli viszont felemészt. Ez jellegükből adódóan van így. A távoli dolgok vonzó tulajdonsága a remény, a közelieké viszont a nyugalom, de a remény, habár szép dolog, mindig arra emlékeztet, hogy híján vagy valaminek. Miért kéne azzal foglalkoznunk, aminek híján vagyunk? A szenvedés egyik legfőbb forrása a szorongás, mely a boldogság reménye és a hiány fájdalma között ingázik. De ha már szenvedtetek eleget, akkor csak üljetek le és nézzetek körbe, rájöttök majd, hogy sehova nem kell mennetek, senkitől nem kell félnetek, és arra is, hogy semmiben nem szenvedtek hiányt. Kevesen értik ezt, még kevesebben érzik. A közeli tökéletesség viszont rejtve van azok előtt, akik a távolba merednek, mert a közeli tökéletesség egyszerű és nincs benne semmi kirívó. Majdhogynem felismerhetetlen. Csak azok szemei láthatják, akik már nem a távolba tekintenek, elméjüket lecsendesítették, szívüket megnyugtatták, jellemüket megzabolázták és nem a hiányra koncentrálnak. Nyugodt az ilyen ember, mert nem kell sehova mennie, de boldog is, mert nem hiányzik neki semmi. Ha tehát a tökéletes embert keresitek, hogy tanítványul szegődjetek vagy magatokénak tudhassátok, menjetek, de legyetek tudatában, hogy hosszú út áll előttetek, és csak akkor érkeztek meg, ha megálltok és a közelit is elkezditek szemügyre venni. Ha már nem a hiányból táplálkozik az elmétek, akkor meglátjátok az emberek szépségét, ők meg kinyílnak nektek, mint a virágok. Lehet-e ennél szebb dolog? Ha azt gondoljátok lehet, hát eredjetek, keressétek meg! Én maradok, mert nekem nincs hova mennem. Bárhova megyek ugyanis, csak azt találom, ami én vagyok, de akkor minek induljak útnak?

Azzal a mester megkongatta a kis harangot, amivel rendszerint jelezni szokta beszéde végét, a tanítványok meg szép lassan visszavonultak szobáikba, hogy elmélyedjenek a közeli és távoli tökéletesség rejtelmeiben.

A tagadás művészete

0

A lét egyik legrejtélyesebb paradoxonja, hogy az ember  a tagadás által emelkedhet önmaga fölé. Minden éltető energiának van egy expanzív jellege, és növekvésében megtapasztalhatja azokat a korlátokat, melyeket maga elé görget, illetve azokat is, melyeket mások állítanak elé. A tagadás az a folyamat, mely a korlátot tudatos formába önti, hogy a tapasztalás ne akadálynak, hanem döntésnek tűnjön; megfékezi azt az illúziót, hogy a beteljesedésnek a hiányból kell kifejlődnie. Két ellentétes mozgással állunk szemben. Egyfelől a növekedéssel, ami kíváncsiság formájában fő mozgatórugója az emberi fejlődésnek, másfelől az elmúlás természetszerű ránknehezedésével, mely által beláthatjuk: minden növekedés végtére is felesleges. Az, hogy kinél melyik erő dominál, az adott élethelyzet függvénye, de egyetlen lény sem növedhet örökké és hosszú távon egyetlen lény sem szenvedhet a növekedés hiányától. A mérték viszont különböző. Ahogy az energiák iránya kétféle lehet, a tanítások is ezen két alappilléren nyugszanak. A lét, mely önmagában küzdelem, arra az elvre támaszkodik, hogy a tagadás fókuszpontja ne önmagunkban legyen, hanem a külvilágban, így energiáinkat az által tudjuk fokozni, ha másokat magunk alá rendelünk. A növekedés ezen folyamata egyben erkölcsi önigazolás, mivel a másik ember elutasítása, elnyomása, mindig azt a képzetet ébreszti az elmében, hogy szükségszerűen és helyesen viselkedett, mert önmagunk növekedésének fenntartásához ki kell zárnunk azon tényezőket, melyek akadályozhatják az expanziót.

Denial

Az energiák másik irányba történő felhasználásával „a tagadást önmagunkba helyezzük”, így saját elképzeléseinket semmisítjük meg. Ez a megfontolás azon az elven nyugszik, hogy a folyamatos növekedés nem tartható fenn. Ha pedig nem tartható fenn, akkor megsemmisülése annál több szenvedést von maga után, minél nagyobbra növekedett a megsemmisülésig. Ennek belátása vezet arra némelyeket, hogy a tagadás önmaga kifelé történő növekedésének megakadályozására vonatkozzon, és ha ezt sikerül visszájára fordítania, akkor elérhet egy olyan állapotba, ahol a szenvedés és a boldogság is közömbös marad. Ebben az esetben a küzdelem egy belső folyamat, melyből a külvilág csupán annyit észlel, hogy az adott ember nem képes (vagy nem akarja) energiáit a külső világ rendje szerint érvényesíteni. Az expanzió, ami a világ megtapasztalására irányult, most – a világ megtagadása által – befelé fordul, hogy önmagát fedezze fel. A belső növekedés nem látható, ezért megtévesztő. Nincs külső jellemzője, nem koherens se a szépséggel, se más egyéb javakkal, de ezek ellenkezőjével sem. A belső utazás addig tud növekedni, amíg valamely külső tényező meg nem zavarja a tagadás hatásait, fel nem borítja, vissza nem rántja a fizikai valóságba. Ez szükségszerűen előbb-utóbb be is következik, így a vádakat, melyekkel az utazót illetik, jogosnak vélhetjük. Ha semmilyen formában nem vagy képes elérni a növekedés korlátlanságát, akkor miért választod a tagadást, ha a sodródás sokkal egyszerűbb és sokszor élvezetesebb is? Nehéz megválaszolni, mivel semmilyen észérv nem áll az utazó mellett, hacsak az nem, hogy soha egyetlen valamire való ember nem élt ezen a bolygón, aki ne élt volna a tagadás eszközével. A tagadás egyben kreatív erő is, mert azok az energiák, melyek általa felhalmozódnak felhasználhatók más területeken, habár felhasználásuk nehézkes, mivel pont oda vezetik őt, ahova nem akar menni. Épp azt a korcs, nevetséges, semmirekellő maszlagot próbálja elkerülni, amibe a sokaság belesüppedt, irtózik ugyanis attól, hogy a tömeg kicsinyes gondolatai formálják jellemét. A tagadás tehát csak egy tekintetben hasznos, minden más szempontból teljesen haszontalan, de ez az egy szempont épp elegendő ahhoz, hogy az ember tökéletesen beteljesítse küldetését. Az emberek nagy része soha nem próbál meg máshogy élni, mint ahogy él, és meg sem kérdőjelezi saját életébe vetett hitét. A tagadás tudatosítja a korlátokat, de ami fontosabb, hogy felébreszt az álomból. Mert megpróbálni máshogy élni, mint ahogy élünk, nem nagy dolog, még véletlenül is megtörténhet. De ahhoz, hogy a változásban megtapasztaljuk a lényeget, ahhoz a tagadás művészetét kell elsajátítanunk. Megtapasztalni a belső növekedést, anélkül, hogy a világ elvárásai ránk nehezednének, nehéz dolog: ezért művészet. De hogy megtapasztaljuk: a világ elvárásai csak üres szavak és nevetséges rigmusok, ahhoz tagadás kell.

Semmi

0

Nehéz meghatározni, hogy a szeretet vagy az igazság magasabb rendű-e, mert bármelyik is csorbul a másik ellenében, mélyre ható kellemetlenségekkel kell szembesülnünk. Az igazság önmagában olyasvalami, aminek senki nem lehet teljes birtokában. Az igazság szubjektív megélése kétféle lehet, egyfelől egy állítás, ami valójában nem igaz, de igaznak véljük, vagyis az elme projekciója, melyben illúziószerű képeket állít maga elé. Másfelől egy mélyebb igazság részleges felismerése, melyhez képest a jelen állapot mindig jelentéktelen marad. Az ember fejlődésének egyik legerőteljesebb mozgatórugója az elme projekciós képessége, melyben folyamatos „igazságok” dőlnek meg, tényeket cáfol meg a természet és ez által egyre mélyebbre löki az embert, aki tulajdonképpen semmi mást nem keresett csak önmaga beteljesedését. A gazdag képzelőerővel megáldott emberek sokkal törékenyebbek, és fejlődésük lényegi alapja ez a folyamat. Az igazság és a projekció érzése azonban nem mindig áll együtt, és a tapasztalás sem egyértelműen hordoz magában fejlődést. Két hibát követhet el az ember, ha az igazak útját akarja járni. Az egyik, ha a tapasztalataiból nem von le következtetéseket, a másik, ha valamely élethelyzetében azt gondolja, hogy megérkezett oda, ahova csak az idő vezetheti el. Az első bolond, a második gyáva, és mégis e kettő között ingázik folyton az ember, és részigazságokból következtet arra, hogy néhány boldog pillanat meghozta számára az élet értelmét. Aki nemesebb célokat tűz ki zászlajára, általában ideák rabjává válik, ugyanis akinek nem kulcsfontosságú a boldogság, annak az élet örökös harc marad; ez viszont csak úgy lehetséges, ha megállapodik egy gondolatnál és azzal szemben vonultatja fel a világ másik felét. Az igazság kutatása tehát összhangban van azzal, hogy az ember, aki az igazságot keresi, igaz embernek gondolja magát. Lénye ez által kap önigazolást. Az igaz ember azonban, aki önmagához – vagyis saját igazságához – hű marad, nem mindig jár el a szeretet jegyében, mert a szeretet épp arra ösztökélné, hogy mondjon le igazáról és adja át azt másoknak. Az idealista mindig büszke, mivel – szerinte – olyasvalaminek van a birtokában, aminek a többi ember nincs, így hát a szeretet, mely alázatra bíztatná szöges ellentétben áll egész lényével. A szeretet azonban, mint a lét legalapvetőbb illúziója ott marad gondolataiban és kikerülhetetlen volta miatt olyan erkölcsöket ösztökél, mellyel ő saját ideáit fogja igazolni.

emptiness1

A szeretet mértéke mindig abban mérhető, hogy mennyire képes lemondani magáról az ember, így aki foggal-körömmel ragaszkodik valamihez, híján van e tulajdonságnak, még akkor is, ha ragaszkodását a szeretet jegyében teszi. Épp emiatt nehéz meghatározni, hogy mi szeretet valójában, mert sokszor egy rideg pillantásban több szeretet lehet, mint egy hosszú órákon tartó nyájas hízelgésben. Ahol a szeretet és az igazság nem fonódik össze ott a szeretet: félelem vagy érdek. Ahol a szeretet félelemmel teli ott a középszerűség, a képmutatás és a lagymatag erkölcs diadalmaskodik, ahol meg érdekkel párosul, ott kihasználás és túlburjánzás figyelhető meg. Mindkettő a szeretet mellékvágánya, mivel nincs benne igazság. Az igazság és a szeretet ott összpontosul, ahol az ember átengedi magát a sors kiszámíthatatlanságának és felismeri: bárhogy is tesz, azzal valamilyen módon vagy az igazság vagy a szeretet törvényét sérti meg, ugyanis amikor szeretni akar, akkor önmagának hazudik, ismervén saját – érdekből vagy félelemből táplálkozó – indítékait, mikor meg az igazak útját akarja járni, kihal belőle a szeretet. Mást így nem tehet: letesz minden szándékot, és feloldódik a céltalanság mámorában, megsemmisíti az akaratot, mert az akarat vezette a hazugságba és a szenvedésbe, majd leteszi azt a szándékát is, hogy le akarja tenni a szándékait, így jut el oda, ahol már nincs semmi, csak üresség. Emerson így mondja: „meg kell értenünk, hogy nem azért vagyunk a világon, hogy formáljunk, hanem, hogy formáltassunk”. Ez az út a semmibe. A Miatyánk legérthetetlenebb paragrafusa, a „legyen meg a Te akaratod”. A természet újra és újra össze fogja törni azt az illúziót, hogy az ember akarata egyezhet Isten akaratával, mert ez nem lehetséges. Az emberi szándékot más okok hajtják, és akarata annak függvénye csupán, hogy értelmével hány okot volt képes felismerni és elfogadni. Az isteni okok sokkal mélyebben vannak, és az ember kedvéért nem fognak megváltozni. Ahol tehát összetörik az ember és megadja magát az okok kutatásának viharában, ott eljön az üresség lágy simogatása, a teleologikus céltalanság; az optimista pesszimizmus; ahol végül gyötrődései végén elér az úton a semmibe, de megtalál mindent.