Semmi

Nehéz meghatározni, hogy a szeretet vagy az igazság magasabb rendű-e, mert bármelyik is csorbul a másik ellenében, mélyre ható kellemetlenségekkel kell szembesülnünk. Az igazság önmagában olyasvalami, aminek senki nem lehet teljes birtokában. Az igazság szubjektív megélése kétféle lehet, egyfelől egy állítás, ami valójában nem igaz, de igaznak véljük, vagyis az elme projekciója, melyben illúziószerű képeket állít maga elé. Másfelől egy mélyebb igazság részleges felismerése, melyhez képest a jelen állapot mindig jelentéktelen marad. Az ember fejlődésének egyik legerőteljesebb mozgatórugója az elme projekciós képessége, melyben folyamatos „igazságok” dőlnek meg, tényeket cáfol meg a természet és ez által egyre mélyebbre löki az embert, aki tulajdonképpen semmi mást nem keresett csak önmaga beteljesedését. A gazdag képzelőerővel megáldott emberek sokkal törékenyebbek, és fejlődésük lényegi alapja ez a folyamat. Az igazság és a projekció érzése azonban nem mindig áll együtt, és a tapasztalás sem egyértelműen hordoz magában fejlődést. Két hibát követhet el az ember, ha az igazak útját akarja járni. Az egyik, ha a tapasztalataiból nem von le következtetéseket, a másik, ha valamely élethelyzetében azt gondolja, hogy megérkezett oda, ahova csak az idő vezetheti el. Az első bolond, a második gyáva, és mégis e kettő között ingázik folyton az ember, és részigazságokból következtet arra, hogy néhány boldog pillanat meghozta számára az élet értelmét. Aki nemesebb célokat tűz ki zászlajára, általában ideák rabjává válik, ugyanis akinek nem kulcsfontosságú a boldogság, annak az élet örökös harc marad; ez viszont csak úgy lehetséges, ha megállapodik egy gondolatnál és azzal szemben vonultatja fel a világ másik felét. Az igazság kutatása tehát összhangban van azzal, hogy az ember, aki az igazságot keresi, igaz embernek gondolja magát. Lénye ez által kap önigazolást. Az igaz ember azonban, aki önmagához – vagyis saját igazságához – hű marad, nem mindig jár el a szeretet jegyében, mert a szeretet épp arra ösztökélné, hogy mondjon le igazáról és adja át azt másoknak. Az idealista mindig büszke, mivel – szerinte – olyasvalaminek van a birtokában, aminek a többi ember nincs, így hát a szeretet, mely alázatra bíztatná szöges ellentétben áll egész lényével. A szeretet azonban, mint a lét legalapvetőbb illúziója ott marad gondolataiban és kikerülhetetlen volta miatt olyan erkölcsöket ösztökél, mellyel ő saját ideáit fogja igazolni.

emptiness1

A szeretet mértéke mindig abban mérhető, hogy mennyire képes lemondani magáról az ember, így aki foggal-körömmel ragaszkodik valamihez, híján van e tulajdonságnak, még akkor is, ha ragaszkodását a szeretet jegyében teszi. Épp emiatt nehéz meghatározni, hogy mi szeretet valójában, mert sokszor egy rideg pillantásban több szeretet lehet, mint egy hosszú órákon tartó nyájas hízelgésben. Ahol a szeretet és az igazság nem fonódik össze ott a szeretet: félelem vagy érdek. Ahol a szeretet félelemmel teli ott a középszerűség, a képmutatás és a lagymatag erkölcs diadalmaskodik, ahol meg érdekkel párosul, ott kihasználás és túlburjánzás figyelhető meg. Mindkettő a szeretet mellékvágánya, mivel nincs benne igazság. Az igazság és a szeretet ott összpontosul, ahol az ember átengedi magát a sors kiszámíthatatlanságának és felismeri: bárhogy is tesz, azzal valamilyen módon vagy az igazság vagy a szeretet törvényét sérti meg, ugyanis amikor szeretni akar, akkor önmagának hazudik, ismervén saját – érdekből vagy félelemből táplálkozó – indítékait, mikor meg az igazak útját akarja járni, kihal belőle a szeretet. Mást így nem tehet: letesz minden szándékot, és feloldódik a céltalanság mámorában, megsemmisíti az akaratot, mert az akarat vezette a hazugságba és a szenvedésbe, majd leteszi azt a szándékát is, hogy le akarja tenni a szándékait, így jut el oda, ahol már nincs semmi, csak üresség. Emerson így mondja: „meg kell értenünk, hogy nem azért vagyunk a világon, hogy formáljunk, hanem, hogy formáltassunk”. Ez az út a semmibe. A Miatyánk legérthetetlenebb paragrafusa, a „legyen meg a Te akaratod”. A természet újra és újra össze fogja törni azt az illúziót, hogy az ember akarata egyezhet Isten akaratával, mert ez nem lehetséges. Az emberi szándékot más okok hajtják, és akarata annak függvénye csupán, hogy értelmével hány okot volt képes felismerni és elfogadni. Az isteni okok sokkal mélyebben vannak, és az ember kedvéért nem fognak megváltozni. Ahol tehát összetörik az ember és megadja magát az okok kutatásának viharában, ott eljön az üresség lágy simogatása, a teleologikus céltalanság; az optimista pesszimizmus; ahol végül gyötrődései végén elér az úton a semmibe, de megtalál mindent.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s