A tagadás művészete

A lét egyik legrejtélyesebb paradoxonja, hogy az ember  a tagadás által emelkedhet önmaga fölé. Minden éltető energiának van egy expanzív jellege, és növekvésében megtapasztalhatja azokat a korlátokat, melyeket maga elé görget, illetve azokat is, melyeket mások állítanak elé. A tagadás az a folyamat, mely a korlátot tudatos formába önti, hogy a tapasztalás ne akadálynak, hanem döntésnek tűnjön; megfékezi azt az illúziót, hogy a beteljesedésnek a hiányból kell kifejlődnie. Két ellentétes mozgással állunk szemben. Egyfelől a növekedéssel, ami kíváncsiság formájában fő mozgatórugója az emberi fejlődésnek, másfelől az elmúlás természetszerű ránknehezedésével, mely által beláthatjuk: minden növekedés végtére is felesleges. Az, hogy kinél melyik erő dominál, az adott élethelyzet függvénye, de egyetlen lény sem növedhet örökké és hosszú távon egyetlen lény sem szenvedhet a növekedés hiányától. A mérték viszont különböző. Ahogy az energiák iránya kétféle lehet, a tanítások is ezen két alappilléren nyugszanak. A lét, mely önmagában küzdelem, arra az elvre támaszkodik, hogy a tagadás fókuszpontja ne önmagunkban legyen, hanem a külvilágban, így energiáinkat az által tudjuk fokozni, ha másokat magunk alá rendelünk. A növekedés ezen folyamata egyben erkölcsi önigazolás, mivel a másik ember elutasítása, elnyomása, mindig azt a képzetet ébreszti az elmében, hogy szükségszerűen és helyesen viselkedett, mert önmagunk növekedésének fenntartásához ki kell zárnunk azon tényezőket, melyek akadályozhatják az expanziót.

Denial

Az energiák másik irányba történő felhasználásával „a tagadást önmagunkba helyezzük”, így saját elképzeléseinket semmisítjük meg. Ez a megfontolás azon az elven nyugszik, hogy a folyamatos növekedés nem tartható fenn. Ha pedig nem tartható fenn, akkor megsemmisülése annál több szenvedést von maga után, minél nagyobbra növekedett a megsemmisülésig. Ennek belátása vezet arra némelyeket, hogy a tagadás önmaga kifelé történő növekedésének megakadályozására vonatkozzon, és ha ezt sikerül visszájára fordítania, akkor elérhet egy olyan állapotba, ahol a szenvedés és a boldogság is közömbös marad. Ebben az esetben a küzdelem egy belső folyamat, melyből a külvilág csupán annyit észlel, hogy az adott ember nem képes (vagy nem akarja) energiáit a külső világ rendje szerint érvényesíteni. Az expanzió, ami a világ megtapasztalására irányult, most – a világ megtagadása által – befelé fordul, hogy önmagát fedezze fel. A belső növekedés nem látható, ezért megtévesztő. Nincs külső jellemzője, nem koherens se a szépséggel, se más egyéb javakkal, de ezek ellenkezőjével sem. A belső utazás addig tud növekedni, amíg valamely külső tényező meg nem zavarja a tagadás hatásait, fel nem borítja, vissza nem rántja a fizikai valóságba. Ez szükségszerűen előbb-utóbb be is következik, így a vádakat, melyekkel az utazót illetik, jogosnak vélhetjük. Ha semmilyen formában nem vagy képes elérni a növekedés korlátlanságát, akkor miért választod a tagadást, ha a sodródás sokkal egyszerűbb és sokszor élvezetesebb is? Nehéz megválaszolni, mivel semmilyen észérv nem áll az utazó mellett, hacsak az nem, hogy soha egyetlen valamire való ember nem élt ezen a bolygón, aki ne élt volna a tagadás eszközével. A tagadás egyben kreatív erő is, mert azok az energiák, melyek általa felhalmozódnak felhasználhatók más területeken, habár felhasználásuk nehézkes, mivel pont oda vezetik őt, ahova nem akar menni. Épp azt a korcs, nevetséges, semmirekellő maszlagot próbálja elkerülni, amibe a sokaság belesüppedt, irtózik ugyanis attól, hogy a tömeg kicsinyes gondolatai formálják jellemét. A tagadás tehát csak egy tekintetben hasznos, minden más szempontból teljesen haszontalan, de ez az egy szempont épp elegendő ahhoz, hogy az ember tökéletesen beteljesítse küldetését. Az emberek nagy része soha nem próbál meg máshogy élni, mint ahogy él, és meg sem kérdőjelezi saját életébe vetett hitét. A tagadás tudatosítja a korlátokat, de ami fontosabb, hogy felébreszt az álomból. Mert megpróbálni máshogy élni, mint ahogy élünk, nem nagy dolog, még véletlenül is megtörténhet. De ahhoz, hogy a változásban megtapasztaljuk a lényeget, ahhoz a tagadás művészetét kell elsajátítanunk. Megtapasztalni a belső növekedést, anélkül, hogy a világ elvárásai ránk nehezednének, nehéz dolog: ezért művészet. De hogy megtapasztaljuk: a világ elvárásai csak üres szavak és nevetséges rigmusok, ahhoz tagadás kell.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s