Húsvét

0

„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: “Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott.” (Lk 23,44)

Mi az ember dicsősége? Egy kereszt áll a Golgota hegyén, egy ember függ rajta. Körülötte nevetgélő katonák, tenyerüket dörzsölő írástudók, megdöbbent tanítványok. Mi történik? „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – mondják neki. Hol a dicsőség? – kérdezhetnék. Mi a dicsősége annak az embernek, akit össze lehet roppantani, mint egy nádszálat, akit gond nélkül megostoroznak, kigúnyolhatnak, aki szavát sem emeli fel arra, hogy arcul köpik? Hol a dicsőség? Az isteni minőség és a dicsőség összefügg. Ha tehát ez az ember Istentől való, meg kell, hogy mutassa dicsőségét – mondanánk. Nem igazán értettek semmit. A tömeg elvonult, holnap új nap, minden megy tovább, ahogy eddig is; a tömeg, aki azt gondolta, hogy minél hangosabban ordít, annál nagyobb igazság kerekedik ki belőle. Történjen valami! – ordítják – Mindegy mi, csak valami történjen. Ha kell hát embert is ölünk, de történjen valami! És az ember, a tömeg áldozata, most ott függ a keresztfán. Igazságtalan? Mi az érv a halálra? Gyógyított? Segített? Dolgozott? Valami nagyon rosszat tehetett! Csak az bűnhődhet így, aki valami nagyon rosszat tett. Ez Jézus dicsősége: elszenvedni az igazságtalanságot, csendben, békében, megbocsátással. Ha igaz ember vagy, de mások azt mondják igaztalan vagy, mit tehetsz? Elkezded bizonygatni, hogy igazad van? Megijedsz, és inkább nekik adsz igazat? Nem. Csendben tűröd. Tűröd a rágalmakat – mit számít? Az én igazságomat nem veheti el tőlem senki, ha kigúnyolnak, akkor sem, ha leköpnek, akkor sem, mit tegyek hát? Hallgatok és tűrök. Ez Jézus dicsősége a keresztfán. Nem kereste a szenvedést, de nem is kerülhette el. Így történt. Végigmenni az úton, és megdicsőülni.

Mi a mai ember dicsősége? Mi lesz a ma emberének a dicsősége kétezer év múlva? Mi lesz a te személyes dicsőséged, amire azt mondják majd, hogy „ez az ember valóban igaz volt”? Lesz-e ilyen? Hogy emlékeznek majd vissza rád, ha egyáltalán visszaemlékeznek? Korunkban a dicsőség és a siker fogalma eléggé összekeveredett. Pénz, hatalom, karrier – ezt kell végigfutnod. Ha meg van mindened, azt gondolhatod, isteni dicsőségben van részed. Minden pompás: luxus, kényelem, szenvedély. Ennyi kell, és máris köréd csoportosulnak az emberek, rengeteg barátod lesz, akik azonnal el is fordulnak, ha elveszted ezt a koronát. Mi tehát a dicsőség? Fél évszázad múlva legtöbben egy nyomorult földüregben végezzük, ahol szép lassan elrothad az utolsó élő maradványa is a mi „dicsőségünknek”. Marad-e belőlünk valami még ezen túl?

feltamadas
Dicsőség nincs áldozathozatal nélkül. Áldozatot hozni. Áldozatot hozni valamiért. Lemondani valamiről valamiért. Lemondani magunkról másokért. Ez az áldozat. De nem úgy, mint aki folyton azon panaszkodik, hogy segíteni kell, mint az önmártír, aki hirdeti, hogy milyen helyesen cselekszik, de belül elítéli a világot azért, mert cserébe nem kap semmilyen jutalmat. Csendben, szó nélkül, panasz nélkül végigcsinálni, ahogy Jézus is végigvitte a keresztet az úton. Nem kell nagy hírverés. A dicsőség önmagát teremti meg, csak meg kell hozni az áldozatot. Mi a mai ember áldozata? Mi a mi áldozatunk? Mindenki hoz áldozatokat. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, megyünk előre, hogy még többet kapjunk, mindenből többet, csak nekünk, mert mi megdolgoztunk érte. Mi megérdemeljük! Még adjatok, hát nem látjátok mennyit tettem értetek? Adj nekem, kérek, szomjazom, még többet, többet! Ez a mi áldozatunk. Minden segítségben ott rejlik a vágy a viszonzásra. A dicsőség ott kezdődik, ahol megszűnik a vágy a viszonzásra. Lemondani a viszonzásról. Szükségem van rá, de nem kell. Elfogadom így, és így is van rendjén. Jézus halálfélelme a Getsemani-kertben. „Atyám, ha lehetséges kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt 26, 39) Másodszorra így folytatja: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely, anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” (Mt 26, 42) Elfogadja saját szenvedését a nagyobb cél érdekében, meghozza a döntést, hogy áldozatot hoz, a lehető legnagyobb áldozatot, saját életét adja az igazságért.

Létezhet-e áldozathozatal erőfeszítések nélkül? Manapság, mikor minden arról szól, hogy hogyan legyél boldog, hogyan férkőzhet be az áldozathozatal? Az áldozathozatal nem csak a dicsőséget teremti meg, hanem a boldogságot is. Amíg azon gyötrődünk, hogy miért hozunk áldozatot – ha egyáltalán hozunk –, még nem született meg a döntés. Ha a döntés megszületett, már nem szenvedés az áldozathozatal. Addig halálfélelem, kétségek, szenvedés és ítélkezés, a döntés után viszont már dicsőséges út. Az összes többi nem boldogság, hanem siker. A sikerből fakadó örömnek oka van, de ez az ok, mindig kifelé irányul. A boldogság befelé irányul, nincs körülötte nagy cirkusz, nem jár semmilyen kitüntetéssel. Nincs rá szüksége. Az öröm szükségletekből fakad, a boldogság az emberből, önmagából. Szeretni és áldozatot hozni a legszebb dolog, amit ember tehet. A szeretet megtisztítja az áldozatot, az áldozathozatal megtisztítja a szeretetet. Szeretet nélkül áldozatot hozni- vagy áldozathozatal nélkül szeretni nem lehet tisztán.

Ami megdicsőül, az az időből átlép az időtlenbe. Csak azt viheted magaddal az időtlenbe, ami megdicsőült belőled, az összes többi itt marad a föld mélyén, elrothadt csontok és elporladt tetemek formájában. Megdicsőülni annyit jelent, mint feltámadni. A húsvéti ünnep megemlékezés. Megemlékezni Jézus áldozatáról, melyet az igazságért tett, amit értünk emberekért tett, hogy megnyíljon a szemünk az igazságra.

„A hét első napján, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és jelentette nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” (Jn 20,1-2)

Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. Feltámadás nincs megdicsőülés nélkül, megdicsőülés nincs feltámadás nélkül. Hit kérdése? Valóban, de a hittől senki nem lesz kevesebb. A hitetlenségtől senki nem lesz több. Azt keresd, amitől több lehetsz.

“Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,14)

Boldog Húsvétot kívánok mindenkinek!

A vakmerőségről

0

„Nincs rosszabb dolog a bizonytalanságnál. Az ember előbb választja a szenvedést, mint a bizonytalanságot; előbb választja a betegséget, minthogy azon gyötrődjön beteg-e vagy sem”. A fiú egy hatalmas fa tövében állt, de már mászott is fel, fürgén, ahogy azt szokás.

– Jössz-e velem Miléna? Jössz vagy maradsz itt lenn a földön?

A lány pirulva nézte a magas fát.

– Miért kérded, hogy megyek-e? Mi van, ha leesünk?

A fiú csak nézett le a faágról.

– Miért esnénk le? Ha szeretsz, jössz velem, így van ez.

– Vakmerőség ez Belián, én inkább maradok.

– Hogyan máshogy nyerhetném meg a szíved, ha nem vakmerőséggel? Hogyan máshogy hívhatnám fel magamra a figyelmet, ha nem bátorsággal? Gyere hát, meglátod nem bánod meg.

A lány zavartan körbenézett és elkezdett felfelé mászni, Belián meg a kezét nyújtotta neki.

– Látod, megy ez, nem is olyan nehéz.

Így másztak fel egészen a fa csúcsáig.

– Nem szédülsz Miléna? Szép magasan vagyunk, látni innen az egész tájat. De nocsak, kijön ott a messzeségben? Csaknem a csúf Kászon az. A fiú, aki folyton kegyed után loholt, de szerencsétlenségében soha nem ért célt.

– Ő az bizony, de már észre is vett, mit mondunk majd neki?

– Bízd csak rám – felelte a fiú és közben vidám dallamot dúdolgatott magában.

Néhány pillanat múlva odaért Kászon és nézett fel a magasba ahol Miléna és Belián ült.

– Mit csináltok ti odafenn?

– Azt, amit te nem! – jött az érces hangú válasz.

– Miléna, hát te is ott fenn vagy? Miért másztál fel? Veszélyes, még le is eshetsz!

A lány már szóra nyitotta volna száját, de Belián leintette.

– Én mondom neked csúf Kászon, te gyáva vagy, és a gyáváknak nem jár szerelem. A vakmerő emberek juthatnak csak hozzá, és csak ők ízlelhetik annak édességét.

A csúf Kászon nem válaszolt Beliánnak, csak Milénát nézte.

fa

– Miléna drágám, nem jössz le hozzám? Itt biztonságban lennél. Miért bízol meg ebben a kurafiban? Tudod te is, hogy csak addig kell neki egy nő, míg meg nem szerezte, aztán félredobja, mint valami használt rongyot.

– Menj innen csúf Kászon, a távolból ordibálsz csak – felelte a fiú –, mikor közel kerülsz, már szaladsz is a messzeségbe.

Miléna is végre szóhoz jutott.

– Ó Kászon, te kedves ember vagy, de én fiatal vagyok, életre vágyom. Izgalomra és szenvedélyre, ezért jöttem hát fel én is a fára.

– Nem jössz le hozzám Miléna? – látta, hogy a lány maradni akar – Végleges-e válaszod?

– Nézd már – szólt közbe Belián –, a csúf Kászon is előbb választja a szenvedést, mint a bizonytalanságot. Légy vakmerő te mamlasz, meglátod szerencséd is jóra fordul.

Ahogy ezt Belián kimondta, testével félig felegyenesedett, de lábai megcsúsztak az egyik ágon, és szinte egy pillanat alatt lezúgott a hatalmas fáról.

– Jézusom, Belián! – sikított Miléna.

A fiú a hátára esett, és ahogy a földre csapódott a fejét is beütötte, azonnal vérzésnek is indult.

Miléna gyorsan mászni kezdett lefelé, mikor a fa aljára ért, Kászon lesegítette. Együtt siettek Beliánhoz.

– Nagyon megsérült? Hol fáj? – kérdezte a lány ijedten.

A fiú egy pillanatra eszméletét vesztette.

– Itt van ez a kötés – nyúlt a zsebébe Kászon – El kell állítanunk a vérzést. Azzal szépen bekötötte a fiú fejét, és kitapogatta a csontokat, hol törhetett el valami. A csúf Kászon olyan szakszerűen járt el, hogy mindketten döbbenten figyelték.

– Miért segítesz nekem csúf Kászon, hiszen megérdemlem, hogy leestem – kérdezte Belián, mert időközben már magához tért.

– Ó én megértelek te kurafi, te nem értesz meg engem. Vakmerőséged felébreszti a női szív kíváncsiságát, de meddig tart-e szellemjárás? Milyen ember az, akinek folyton magát kell bizonygatnia? Vajon az-e a bizonytalan, aki bizonygatja magát, vagy az, aki önszántából kimarad e versenyből? Te versenyezni akarsz, mert a női szív versenyt kíván. A te életed a vakmerőség, a magasba mászol, aztán lezuhansz. Hányszor jártál már így? Mégis újra és újra így teszel! Ezért mondom te kurafi, nem egy a természetünk, de a csúf Kászon így is segít rajtad, habár te fordítva erre képtelen lennél. És most eriggyünk a városba az orvoshoz, kapaszkodj fel a hátamra, vagy talán arra gyáva vagy felmászni?

Belián felkapaszkodott Kászon hátára, így mentek be a városba.

– Kászon, te csúfság, nem is vagy olyan rossz ember – mondta Belián.

– Az ember csak addig rossz, míg ellenséget látnak benne! Na de, emitt az orvos háza már, tessék – letette a fiút – gyógyulj meg mielőbb! – mondta kedvesen – Aztán mássz újabb fákra, magasabbakra és kevésbé magasakra, ha máshogy nem tudod elképzelni az életet. De jegyezd meg, hogyan jártál a csúf Kászonnal, és ha már eleget másztál, maradj a földön, meglátod nem bánod meg.

Azzal elköszönt tőlük, és tovább indult a falu poros utcácskáján.

 

 

 

 

A mócsing-kezű óriásokról

0

Minden művész tudja, ahhoz, hogy alkotni tudjon, valamilyen hatás kell, hogy érje. Ha nincs hatás, nincs ihlet, ha nincs ihlet, az alkotás vagy középszerű, vagy el sem készül. Én is így vártam a mócsing kezű óriásokra, hogy előtörjenek elmémben, mert a napokban semmi használható nem jutott eszembe. Ellenben velük való találkozásom, még csak nem is önkéntes volt. A „Fátyol” c. írásomban már elmeséltem, más idegen lényekkel való találkozásomat, most azonban nem róluk szólok, mégis kapcsolódik hozzájuk valamilyen szinten. Ez alkalommal egy tágas dombtetőn gyűltünk össze jó páran. Hogy mit kerestünk ott, magunk sem tudjuk. Egyszer csak hangos zajokra és nagy repülőkre lettünk figyelmesek, ahogy ott szállnak fenn az égen össze-vissza. Azonnal éreztem, hogy ez nem jó jel. Zavarodottan néztem körbe az emberekre, a repülők meg egyre gyorsabban és egyre közelebb szálltak hozzánk, majd átalakultak valamilyen furcsa szerkezetté, ami teljesen megzavarta elmém működését. Ott éreztem igazán, hogy ez ugyanaz az eset, mint múltkor. Azt nem tudtam milyen eset volt múltkor, de afelől biztos voltam, hogy valamilyen bomba fog robbanni, ha nem rohanunk el onnan. Üvöltöttem is a többieknek – teljes meggyőződéssel –, hogy rohanjuk, mert ez a világ vége. Futottunk le a domboldalon, mígnem egy épülethez érkeztünk, ahol menedéket találtunk. Öt-hatan követtek engem, de nem tudom, kik voltak azok. Ahogy beléptünk, egy olyan helységbe érkeztünk, ahol sötét volt, hosszú lépcső vezetett lefelé, és legnagyobb megdöbbenésünkre ott álltak velünk szemben ezek a mócsing kezű óriások. Hárman voltak. Mindannyian tudtuk, hogy ez a vég, innen már nem menekülhetünk sehova. Döbbenten álltam a lépcsőn, mögöttem a többiek és vártam, hogy mi fog történni. Néztük egymást, majd halálfélelmemben ordítozni kezdtem nekik: „Ti is Isten teremtményei vagytok, és ha ez így van, akkor nektek is a szeretet kell, hogy a legfontosabb legyen” Mindezt azért mondtam, hogy tudtukra adjam, nem örülnénk, ha felfalnának. Bár vallásos hevületemben nem merült fel az a kérdés, hogy Isten hogyan teremthetett ilyen undorító lényeket? Szemeik zavarodottak voltak, látványuk ijesztő. Semmi biztató nem jutott eszembe velük kapcsolatban, de ezt betudtam annak az emberi szokásnak, hogy amit nem ismerünk, attól általában félünk. Ők persze nem válaszoltak csak néztek, mint akik csodálkoznak, hogy mit keresünk ott egyáltalán. Ekkor történt a legérdekesebb dolog. A halálfélelem kellős közepén az óriások mögül egy kis ajtón apám lépett be, farmerkabátban, de olyan természetességgel, mintha ő szervezte volna az egészet. Rá se nézett az óriásokra, talán észre sem vette őket. Átsétált a lábaik közt, fel a lépcsőn, majd kiment az ajtón. Nem tudtam hova tenni ezt a dolgot, így gyanakodni kezdtem az egész történés valóságában. Eddig minden stimmelt, erre apám belép az ajtón és nem ijed meg a mócsing kezű óriásoktól, sőt még csak észre sem veszi őket. Valami itt nincs rendben – gondoltam – habár legalább a halálfélelmem eltűnt. Mi mást tehettem volna, ismét megszólítottam az óriásokat, majd – tudja a fene miért – kezet nyújtottam nekik, ők meg megfogták a kezem, és elköszöntek, mintha csak legjobb barátok készültek volna távozóba. Éreztem a húscafatokat a kezeim körül, elfogott a hányinger, és ezt az érzést csak suttogó, bizalmaskodó hangjuk tudta felülmúlni. Néhány szót ugyanis mondtak búcsúzóul, amiből én semmit sem értettem. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Akkor éreztem, hogy a mócsing kezű óriásokkal való találkozásomat feltétlenül meg kell örökítenem. Habár úgy gondolom, az álmok egy része felesleges és lényegtelen, mégis vannak kivételek, mint például ez. De hogy milyen következtetést kellene ebből levonnunk, csak annyit tudok mondani, ha velük találkoztok, ne féljetek, nyújtsatok bátran kezet, ők meg majd elmondják, amit szeretnének. Ennyi az egész. A világnak meg nem lesz vége, de ha vége is lenne, maximum felébredünk.

oriasok_magyar_02

AL-GHAZÁLÍJ

0

Azt mondják, hogy az iszlám világ egyik legnagyobb hatású filozófusa, teológusa Al-Ghazálíj[1] (1058-1111) volt. Nemrégiben alkalmam volt elolvasni „A tévelygésből kivezető út” című írását, melyet – joggal – mondhatunk vallásfilozófiai önarcképnek is. Személyének megítélése hasonló, mint Szent Ágostoné a keresztény vallásban. A mű, mely saját útkeresésének lenyomata, végigvezeti az olvasót azokon a dilemmákon, melyek minden olyan emberben felmerülnek, akik az igazság kutatásának sűrűjében kénytelenek megkérdőjelezni saját hittételeiket is. Szkepticizmusa a teológiától kezdve a filozófián keresztül a miszticizmusig vezetett. A teológiát „a prófétai hagyomány védelmezőjének” nevezi, de olyasvalaminek, melyben – ő személy szerint – nem talált megnyugvást, így fordult ahhoz a tudományhoz, mely a lét legalapvetőbb kérdéseit feszegeti, és kétségbe von minden olyat, melyet nem képes megfigyelni vagy értelmével belátni. Egy helyen így ír: „valamely tudomány romlottságát nem ismerheti fel az, aki nem ismeri meg az illető tudomány végső határait”. A görög filozófia az arab világban Avicenna és Al-Farabius nyomán vált ismertté, elsősorban Arisztotelész gondolatai voltak népszerűek. Al-Ghazálíj, habár a filozófia kérdésfeltevéseit fontosnak tartotta, módszereit elítélendőnek vélte, a vallásra való káros hatásai miatt. Szkepticizmusa azonban nem hagyta nyugodni és nem állt meg az értelem határainál. A könyv azzal a kérdéskörrel indul, hogy mely dolgok azok, melyek felől bizonyosak lehetünk? – a gondolatmenet erős párhuzamot mutat Descartes későbbi fejtegetéseivel, habár egyesek szerint Descartes olvasta Al-Ghazálíj művét, csak éppen soha nem hivatkozott rá. A két filozófus közötti lényegi különbség, hogy Descartes bizonyosságai csak az értelem által felfogható dolgokra irányult, míg Al-Ghazálíj épp e korlátoltság miatt a filozófiát is elvetette. Mint minden vallás, az iszlám vallás is a próféta tekintélyén alapul, így a Korán tanításainak követése mindenkoron elsődleges volt a vallási életben. Al-Ghazálíj legfőbb problémája a filozófiával (és elsősorban az erkölcsfilozófiával), hogy habár helyes dolgok belátására buzdítja az embert, de azok cselekvésére nem buzdítja, sőt akik gondolkodás nélkül cselekednék a jót, azok „bölcsességükre” hivatkozva talán még arról is lemondanak, hogy jót tegyenek, ha megfelelő magyarázatot találhatnak a nem cselekvésre. Így jut ő is a misztikusok sorsára, akiket úgy jellemez, mint „az isteni jelenlét kiváltságosai, a színről-színre látás és megnyilatkozás részesei”. Ezen kijelentését a profetikus tanítás gyakorlati követésére-, illetve az isteni kegyelem közvetlen megtapasztalására alapozza. Ahhoz viszont, hogy e tökéletesség megízleléséhez jusson tizenegy évig kereste a magányt és a világi vágyaktól való mentességet. A mű vége felé védelmébe veszi a vallási előírások – sokszor valóban – irracionális voltát, mondván: ugyan nem értjük, hogy ez, hogyan lehetséges, mégis érezzük, hogy hasznunkra van. Egy szkeptikus, de gyakorlati ember képét mutatja, aki nem ítél meg semmit, amíg nincs az adott dologgal valamilyen közvetlen tapasztalata. A vallási előírások betartásának lényege pontosan az, hogy (nem megfigyelésük, hanem) betartásuk vezet tapasztaláshoz, és ezen tapasztalat helyezi a tapasztalót és egyúttal a dolgokat olyan dimenzióba, hogy azok igaz vagy hamis volta többé már nem lehet kérdéses. Az igazság keresésében való iránymutatás utolsó gyakorlati tanácsai az utószóban találhatók, Alij ibn Abi Tálib idézetével:

„Ne emberek által ismerd meg az igazságot,

hanem előbb ismerd meg az igazságot,

és akkor rá fogsz ismerni követőire.”

[1] Abú-Hámid Mohammed Al-Ghazálíj

Ghazali

Lélektől-lélekig (tanmese)

0

Az egyik tanítványnak a fülébe jutott, hogy mesterük többféleképpen szól, sokszor azt a látszatot keltve, hogy önmagával is ellentmondásban van, így elhatározta, hogy – hosszas utánajárás után – összehívja a tanítványokat és leleplezi hazugságait. Mikor már mindenki összegyűlt a teremben, ő kezdte a beszédet.

– Mester! Azért hívtam össze követőidet, hogy kivizsgáljak egy ügyet, melyet veled kapcsolatban hallottam. Egyes tanítványok ugyanis azt mondják, hogy szavaid nincsenek összhangban, mert mikor összegyűlünk mondasz egyfélét, aztán mikor egyesével találkozunk veled, megint mást mondasz. Így történt, hogy mikor egy nővel találkoztál a szerelem szépségeiről beszéltél neki, mikor meg egy régi tanítványoddal, azt mondtad neki, a lemondásban rejlik a legnagyobb erő. Megint másnak azt mondtad, hogy tegyen, amit akar, egy negyediknek meg, hogy fontosak a szabályok, és követnünk kell őket. Mi tehát a tanításod, mert nekünk összemosódnak a dolgok és már nem tudjuk mit higgyünk, ha egyáltalán hihetünk neked ezután.

Ő rezzenéstelen arccal figyelt, majd halkan megszólalt.

– Ha értenétek a tanításomat, tudnátok, hogy nem fontos, amit mondok.

A kivizsgáló hangosan felnyögött.

– Akkor miért kéne követnünk téged? Nem tanítasz semmit, és mikor tanítasz, akkor is saját szavaiddal kerülsz ellentétbe. De talán jobb is, ha tisztázzuk ezt, mert eddig úgy tűnt, hogy határozottan kiállsz tanításod mellett, de mikor egy nővel maradsz kettesben, már nem olyan fontosak az elveid. Honnan tudhatnánk, hogy nem csak beszélsz, és a háttérben egész máshogy viselkedsz, mint amit mondasz?

– Kedvesem, mindenki, aki valaha felismerte önmagát, egyben el is vesztette lényét. Egy olyan tükörré vált, melyben az emberek észrevehetik magukat, mely által elindulhatnak az úton. Csodálkoztok, hogy egyik nap így beszélek, másik nap meg úgy, hogy neked mást mondok, mint egy másik embernek, hogy az idősebbekkel a filozófiáról beszélek, a fiatalabbakkal meg a szerelemről, hogy az erényeseket lemondásra buzdítom, a részegekkel meg együtt iszom. Hogy megértsd mi van emögött, először azt kell megértened, hogy a szeretet, amit tanítok lélektől-lélekig hatol, mert nincs olyan szeretet, ami a felületen maradna és ott váltana ki hatást. Ha azt szeretném, hogy halld a szívem dobogását, először el kell távolítanom azokat a tényezőket, melyek a te szíved és az én szívem között állnak. Ha te nem vagy képes erre, én fogok lemenni a mélyre, hogy utánad eredjek. Aki ugyanis ítélkezik, gyűlölködik, elutasít, fél, az csak eltakarja a szívét mások elől, nem enged oda senkit, csak azokat, akiket kiválaszt magának. És aki azért ítél meg valakit, mert látja, hogy a legmagasabb úton akar járni, az nem is fogja megérteni annak tanításait. A tükör a tanításom, és a szeretet a módszerem, semmi mást nem kell tudnod rólam. Nem tanítok nektek erkölcsöt, sem szabályokat, sem eszméket. Ha ezekről szólok, azért teszem, hogy felismerd, hogy hol van eltorlaszolva a te szíved és az én szívem között az út. Ezért van, hogy egyszer azt mondom, légy erkölcsös és tiszta jellem, máskor meg azt, hogy dobd magad a fertőbe és tapasztalj meg mindent. Ha két út különbözőképpen van eltorlaszova, más módszerrel kell az utakat is megtisztítani. Van, akinek elég néhány szó, van akinek mélyebb tapasztalásokra van szüksége, hogy belásson valamit. Ha velem tartasz, én megmutatom a ragaszkodásodat és megmutatom a közönyödet is, úgy teszem ezt, hogy én fogok ragaszkodni és én leszek közönyös, én leszek részeg és én viszlek erkölcstelenségbe, én szólok majd hozzád, máskor meg én figyellek szótlanul és utasítom vissza az ajánlataidat. Leviszlek a mélybe, de ha velem jössz, megmutatom a kiutat is. Ha két szív együtt indul el, az csak úgy lehetséges, ha bizalommal egymásba kapaszkodnak, másként nem lehet. Nem kérem, hogy jöjj velem, sem azt, hogy bármit is elhiggy abból, amit mondok. Bennem azt látod, aki te vagy, de emiatt miért kéne ítélkeznem feletted? Ha megnyitod a szíved, én nem utasítalak el. Veled maradok mindvégig, mert fontos vagy számomra.

4b4965_1beccf8d44db45c1902dfe8fe7995b25

– De hát, hogy lennék fontos számodra, mikor nem is ismersz? – jött a kérdés.

A mester elmosolyodott.

– Én talán nem ismerlek, de te ismered-e önmagad? Ha azt gondolod, hogy te a félelmek, a ragaszkodások, a szenvedélyek, az eszmék, az emóciók kötege vagy, azt kell mondjam, hogy az úttorlaszokkal azonosítod magad. Ezek csupán eszközök ahhoz, hogy visszatalálj önmagadhoz. Ha viszont ezekkel azonosulsz, én hogyan tudnék segíteni rajtad? Bármi, amit tenni fogok, támadásnak veszed majd, mert azt gondolod meg akarom semmisíteni egész jellemedet, pedig csak az úttorlaszokat akarom eltávolítani. Ezért mondom, ne azonosítsd magad a torlaszokkal, így nem is fogsz ellenségként tekinteni rám, és ha nem vagyunk ellenségek, akkor együtt tudunk dolgozni az út tisztaságán is.

– Úgy beszélsz, mintha neked nem lennének gyengeségeid! Mint a tökéletes ember, aki segíteni akar, mert neki nem jutott az emberi gyarlóságokból! – fakadt ki a vizsgáló.

– Ha a hibáimra vagy kíváncsi, megmutatom, ha az erényeimre vagy kíváncsi azt is eléd tárom. Nincs mit takargatnom, én az leszek, amit látni akarsz bennem. Ha meg akarod látni a félelmeimet, a gyávaságomat, a bizonytalanságomat, átadom neked. Tükör vagyok ugyanis, semmi más. Én viszont azt szeretném, hogy a ragyogást lásd bennem, mert az azt jelenti, hogy te is hazatértél… – ezzel zárta a mester a mondandóját, hosszú köpenyét gyengéden megemelte és kivonult a szobából.

Az emberek értetlenül néztek körbe, majd ők is szép lassan elvonultak.

A kivizsgáló aznap este nem tudott aludni.

A szeretet két eleme

0

„Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is, hogyha szeretsz. A legnehezebb, ha hiába szeretsz.” (Anakreón)

Vajon a szeretet követelhet-e szeretetet? Vagy nem épp az a lényege, hogy szabadon engedi a másikat? Ha valakit szeretek van-e jogom éreztetni szeretetemet, ha nem lehetek biztos benne, hogy ez valóban a másik javára válik? Ha szeretek valakit, de nem éreztetem vele, nyilván azt gondolják, nem is szeretem; ha meg éreztetem, talán helytelenül értelmezik szeretetem indíttatását. Mindenkinek szüksége van szeretetre, de néha nem attól várunk szeretetet, akitől kapunk, akitől várunk, attól meg nem kapunk semmit. Az ilyen szeretet haszontalan, mivel szenvedéssel jár.

A szeretet két eleme a vonzódás és a vonzás. Mindaddig, míg ember az ember, a szeretet e két eleme között bolyong, hol az egyiknek-, hol a másiknak támaszkodva, sokszor anélkül, hogy egyáltalán tudatában lenne. Rövid vizsgálódásunk során mégis érdemes volna külön-külön szemügyre vennünk elemeit – ambivalens jellegük miatt. Mint ahogy a szeretet vonzódás és vonzás körforgása, benne van mind a ragaszkodás, mind a szabadság; mind a kötődés, mind az elengedés, mind a növekedés, mind az elmúlás megtapasztalása.

A vonzódás azon tényhez kapcsolódik, hogy a szeretet percepcionális, így aki vonzódik, az érzelmileg mindig kiszolgáltatottja annak, amihez vonzódik. A vonzás viszonya a vonzódással olyan, mint az alap viszonya a ráépülő kővel. A vonzódás egyfajta vágyódás, és mivel minden vágyódás a hiányon nyugszik, szenvedéssel jár, ha épp nem teljesül be. A vonzódás sosem független; szeretete tárgyának van alárendelve. Mindenki tudja ezt, aki valaha volt már szerelmes. A beteljesült szerelem addig működik, míg valaki meg nem szegi az egyezséget, miszerint “nekem szükségem van rád, és neked is szükséged van rám”. Ha az egyezség megdől, a végeredmény szétválás, fájdalom. Ha a szerelem nem teljesül be a vonzódás a szenvedés során önmagát pusztítja el.

945358_483503941731285_358250142_n

„Nem volna szabad megengedni, hogy a szerelem lelkiállapotában bárki életre szóló döntést hozzon.” (Nietzsche)

A szerelem olyan, mint mikor valaki kimegy a csatamezőre védtelenül, ruhátlanul, és míg támadói nem sebzik meg, az isteni mámor tökéletes áradatában érzi magát, azt gondolja ugyanis, hogy pajzs nélkül is sebezhetetlen. Később aztán mikor megbotlik és megsérül, irgalmatlan fájdalom gyötri, mert ráeszmél, milyen tévedésben élt. A szerelem a vonzódás ismérve és az idő alárendeltje; minél magasabbra emel, annál magasabbról zúdít a mélybe. Némelyek azt mondják, hogy a szerelem fenntartható. Ez értelmetlen állítás. A szerelem ugyanis vonzódások összekapcsolódása, az ember viszont nem tud mindig a vonzódás állapotában lenni. Olykor vonzás, máskor vonzódás, és a vonzódás beteljesülésekor egyben el is engedi annak elemeit. Ahogy ez megtörténik, a szerelem alábbhagy, habár a kapcsolat szeretetben folytatódhat.

Felmerül a kérdés: ha az ember természetéhez hozzátartozik mind a vonzás, mind a vonzódás, hogyan magyarázzuk az emberiség tökéletes felé irányuló töretlen vágyódását? Minden pozitív spirituális- és materiális világnézet azon nyugszik, hogy: lehetne jobb. Ugyanis az ember birtokában van egy emlékképnek, mely a tökéletesség felé vonzza. Az optimisták hisznek benne, a pesszimisták lemondtak róla – habár tudatában vannak. Vajon az ember tökéletes felé vonzódása alapul szolgálhat-e annak, hogy azt mondjuk: „létezik egy univerzális vonzás, mely mindattól – melyet mi emberi létnek nevezünk – független, és még tökéletes is?” Hiszen ha az emberek közt létezik a vonzás – időnek alárendelt – természete, miért ne létezhetne egy magasabb rendű, az emberiség egészét vonzó szeretet? Az univerzális vonzással való hasonulás és az emberi léthez való vonzódás legmélyebb dilemmái a vallásokban összpontosultak. A jó és a rossz dualizmusából fakadó szorongások, a bűn és a megbocsátás kérdése, Isten követése egy anyagi világban – mind arról árulkodnak, hogy az ember sehol nem érzi magát igazán otthon. De tud szeretni, bárhogy is éljen, mert ha az anyagot szereti, vonzódik a világhoz, ha Istent szereti, megpróbál tökéletessé válni. De hol az egyik, hol a másik úton téved el, elbukik, majd rohan át a másik oldalra.

„A szerelem az emberiség nagy, közös érzése, és bármi rossz, ami egy szerelemben történik, az a világ összes többi szerelmének is árt.” (Gabriel Garzie Marquez)

A szeretet az egység szobája, melyben nincs válaszfal, nem megoszt, hanem összetart; ablakai nyitottak, nem titkolózik; őszinte, nem rabja a hazugságnak; alapzata tiszta és ápolt, sosem a porba súlyt, hanem mindig felemel; ha sárral mocskolják be ajtaját, lemossa; nem lételeme a gyűlölet. A tiszta szeretet nem vonzódás, hanem vonzás, nem vágyódás, hanem kitárulkozás, nem érdek, hanem felajánlás, nem támaszkodó, hanem támaszték. Míg ember az ember, ennek csak időlegesen lehet birtokában. A vonzódás is szükséges. Először ugyanis az embernek vonzódnia kell a tökéletességhez, hogy később ahhoz hasonlóvá akarjon válni. Amíg viszont a vonzódás is lételeme, addig sóvárgás is egyben, hiány és szorongás, kétely és félelem. Akiben kevés van, az még többet akar, de ha elég is volna neki, nem lesz elég, mert tudja jól, hogy mennie kell tovább a tökéletes felé. A szeretetnek nincs mértéke. A vonzódásnak nincs mértéke. A vonzásnak nincs mértéke. Merre menjünk hát?

„Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint nem tudni, mikor elég, s nincs nagyobb veszedelem, mint nyereségre vágyni. Ezért aki meg tud elégedni azzal, ami elég, örökké elégedett lesz.” (Lao-ce)