A szeretet két eleme

„Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is, hogyha szeretsz. A legnehezebb, ha hiába szeretsz.” (Anakreón)

Vajon a szeretet követelhet-e szeretetet? Vagy nem épp az a lényege, hogy szabadon engedi a másikat? Ha valakit szeretek van-e jogom éreztetni szeretetemet, ha nem lehetek biztos benne, hogy ez valóban a másik javára válik? Ha szeretek valakit, de nem éreztetem vele, nyilván azt gondolják, nem is szeretem; ha meg éreztetem, talán helytelenül értelmezik szeretetem indíttatását. Mindenkinek szüksége van szeretetre, de néha nem attól várunk szeretetet, akitől kapunk, akitől várunk, attól meg nem kapunk semmit. Az ilyen szeretet haszontalan, mivel szenvedéssel jár.

A szeretet két eleme a vonzódás és a vonzás. Mindaddig, míg ember az ember, a szeretet e két eleme között bolyong, hol az egyiknek-, hol a másiknak támaszkodva, sokszor anélkül, hogy egyáltalán tudatában lenne. Rövid vizsgálódásunk során mégis érdemes volna külön-külön szemügyre vennünk elemeit – ambivalens jellegük miatt. Mint ahogy a szeretet vonzódás és vonzás körforgása, benne van mind a ragaszkodás, mind a szabadság; mind a kötődés, mind az elengedés, mind a növekedés, mind az elmúlás megtapasztalása.

A vonzódás azon tényhez kapcsolódik, hogy a szeretet percepcionális, így aki vonzódik, az érzelmileg mindig kiszolgáltatottja annak, amihez vonzódik. A vonzás viszonya a vonzódással olyan, mint az alap viszonya a ráépülő kővel. A vonzódás egyfajta vágyódás, és mivel minden vágyódás a hiányon nyugszik, szenvedéssel jár, ha épp nem teljesül be. A vonzódás sosem független; szeretete tárgyának van alárendelve. Mindenki tudja ezt, aki valaha volt már szerelmes. A beteljesült szerelem addig működik, míg valaki meg nem szegi az egyezséget, miszerint “nekem szükségem van rád, és neked is szükséged van rám”. Ha az egyezség megdől, a végeredmény szétválás, fájdalom. Ha a szerelem nem teljesül be a vonzódás a szenvedés során önmagát pusztítja el.

945358_483503941731285_358250142_n

„Nem volna szabad megengedni, hogy a szerelem lelkiállapotában bárki életre szóló döntést hozzon.” (Nietzsche)

A szerelem olyan, mint mikor valaki kimegy a csatamezőre védtelenül, ruhátlanul, és míg támadói nem sebzik meg, az isteni mámor tökéletes áradatában érzi magát, azt gondolja ugyanis, hogy pajzs nélkül is sebezhetetlen. Később aztán mikor megbotlik és megsérül, irgalmatlan fájdalom gyötri, mert ráeszmél, milyen tévedésben élt. A szerelem a vonzódás ismérve és az idő alárendeltje; minél magasabbra emel, annál magasabbról zúdít a mélybe. Némelyek azt mondják, hogy a szerelem fenntartható. Ez értelmetlen állítás. A szerelem ugyanis vonzódások összekapcsolódása, az ember viszont nem tud mindig a vonzódás állapotában lenni. Olykor vonzás, máskor vonzódás, és a vonzódás beteljesülésekor egyben el is engedi annak elemeit. Ahogy ez megtörténik, a szerelem alábbhagy, habár a kapcsolat szeretetben folytatódhat.

Felmerül a kérdés: ha az ember természetéhez hozzátartozik mind a vonzás, mind a vonzódás, hogyan magyarázzuk az emberiség tökéletes felé irányuló töretlen vágyódását? Minden pozitív spirituális- és materiális világnézet azon nyugszik, hogy: lehetne jobb. Ugyanis az ember birtokában van egy emlékképnek, mely a tökéletesség felé vonzza. Az optimisták hisznek benne, a pesszimisták lemondtak róla – habár tudatában vannak. Vajon az ember tökéletes felé vonzódása alapul szolgálhat-e annak, hogy azt mondjuk: „létezik egy univerzális vonzás, mely mindattól – melyet mi emberi létnek nevezünk – független, és még tökéletes is?” Hiszen ha az emberek közt létezik a vonzás – időnek alárendelt – természete, miért ne létezhetne egy magasabb rendű, az emberiség egészét vonzó szeretet? Az univerzális vonzással való hasonulás és az emberi léthez való vonzódás legmélyebb dilemmái a vallásokban összpontosultak. A jó és a rossz dualizmusából fakadó szorongások, a bűn és a megbocsátás kérdése, Isten követése egy anyagi világban – mind arról árulkodnak, hogy az ember sehol nem érzi magát igazán otthon. De tud szeretni, bárhogy is éljen, mert ha az anyagot szereti, vonzódik a világhoz, ha Istent szereti, megpróbál tökéletessé válni. De hol az egyik, hol a másik úton téved el, elbukik, majd rohan át a másik oldalra.

„A szerelem az emberiség nagy, közös érzése, és bármi rossz, ami egy szerelemben történik, az a világ összes többi szerelmének is árt.” (Gabriel Garzie Marquez)

A szeretet az egység szobája, melyben nincs válaszfal, nem megoszt, hanem összetart; ablakai nyitottak, nem titkolózik; őszinte, nem rabja a hazugságnak; alapzata tiszta és ápolt, sosem a porba súlyt, hanem mindig felemel; ha sárral mocskolják be ajtaját, lemossa; nem lételeme a gyűlölet. A tiszta szeretet nem vonzódás, hanem vonzás, nem vágyódás, hanem kitárulkozás, nem érdek, hanem felajánlás, nem támaszkodó, hanem támaszték. Míg ember az ember, ennek csak időlegesen lehet birtokában. A vonzódás is szükséges. Először ugyanis az embernek vonzódnia kell a tökéletességhez, hogy később ahhoz hasonlóvá akarjon válni. Amíg viszont a vonzódás is lételeme, addig sóvárgás is egyben, hiány és szorongás, kétely és félelem. Akiben kevés van, az még többet akar, de ha elég is volna neki, nem lesz elég, mert tudja jól, hogy mennie kell tovább a tökéletes felé. A szeretetnek nincs mértéke. A vonzódásnak nincs mértéke. A vonzásnak nincs mértéke. Merre menjünk hát?

„Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint nem tudni, mikor elég, s nincs nagyobb veszedelem, mint nyereségre vágyni. Ezért aki meg tud elégedni azzal, ami elég, örökké elégedett lesz.” (Lao-ce)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s