A legveszélyesebb állat

1

A napokban egy remek cikket találtam. Ez volt a címe: “20 állat, amely a legtöbb embert öli meg a Földön. Az 1. megrázó lesz!”. A “legveszélytelenebb” állattól indul az illusztráció, képekkel visszafelé a legveszélyesebbig – már ha a “legtöbb embert öli meg” kifejezés a “legveszélyesebbel” helyettesíthető. Kíváncsian görgettem lefelé, így haladtunk: cápa, leopard, ló, tehén… a fokozás visszás érzést váltott ki belőlem, mert attól féltem, hogy a csiga lesz az utolsó, de aztán helyreállt a rend. Jöttek a hangyák, a pókok, a krokodilok, a skorpiók, én meg egyre nagyobb veszélyben éreztem magam. Ki lehet az utolsó, aki a legtöbb embert öli meg, akit a leginkább el kell kerülnöm életem során? Már alig bírtam ki, gyorsan görgettem, közben meg azon csodálkoztam, hogy a kutató honnan tudhatja ilyen pontossággal, hogy mely állat, milyen veszélyes az emberre. Már a negyediknél tartottam: a kutyáknál, majd a harmadikra léptem, a kigyókra, jött a második: a szunyogok és… valóban megrázó volt. Vissza kellett mennem egészen a címig: 20 állat, amely a legtöbb embert öli meg a Földön. A “legveszélyesebb” állat az ember – a cikk állítása szerint. Az ember az egyetlen állat, aki szándékosan öl és körülbelül évi 500.000 másik ember pusztul el miatta. Tehát az ember is állat – vontam le a következtetést. Hogy erről cikket írjak, eszembe sem jutott egészen addig, míg nem kezdtem el a kommenteket olvasni. állat az ember is.. mitől nem lennénk szerinted állatok?” Az ember egy állat. Volt neked biológia órád?” “az ember is állat. csüccs le,biológia eggyes!” – jöttek a válaszok egy kommentelőnek, aki nem állatnak tartotta magát. Nos, a rossz érzést nem az keltette bennem, hogy szembe kellett néznem azzal, hogy állat vagyok, sokkal inkább az, hogy némely ilyen emberállat mennyire lekezelő módon tekint állat-testvéreire. Azért mert egyes társaink nem tudják kívülről az evolúciós elmélet összes tételét, attól még nem alacsonyabb rendűek, mint ahogy a majmok sem különböztetik meg egymást amiatt, hogy az egyiknek magasabb végzettsége van banánevésből. Arra kezdtem gyanakodni, hogy ez az elnyomó, irigykedő, gyűlölködő jellemvonás inkább az emberre jellemző, mintsem az állatra, így kétségbe kellett vonnom, hogy valóban állatok vagyunk-e. Sajnos nem olyan egyszerű állatnak lenni, mint ahogy néhány kommentelő gondolja. Ahhoz rengeteg dologtól meg kellene szabadulnunk: sok büszkeségtől, vádaskodástól, gyűlölettől, gyanakvástól, bizalmatlanságtól – nem egyszerű feladat, és amíg ezt nem tudjuk letenni, addig csak emberek maradunk. Persze könnyű lenne azt mondani – belátom én is –, hogy állatok vagyunk, hiszen az állatoknak nincs semmi felelőssége, és ösztönszerű viselkedésük felhatalmazza őket a büntetés vagy az erkölcs fogalmai alól. Az ember, aki méltán örömmel titulálja magát állatnak könnyen megnyugvást talál abban, hogy “minden, amit tesz az tulajdonképpen ösztönszerű, így nem is tehetne máshogy, mint ahogyan tesz”. Ha pedig eljutunk a determinizmus ezen alaptételéhez, akkor máris tudományosan megvédtük azt az álláspontunkat, hogy senkinek nem tartozunk felelősséggel, hiszen csak állatok vagyunk, de nem akármilyenek, gondolkodó állatok, akiknek a “túlélés” az istene. De mi is a túlélés? Felsőbbrendűség. Az emberi felsőbbrendűséghez meg egy tucat olyan dolog kell, ami egy állatot egyébként teljesen hidegen hagy. Pénz, siker, hatalom, modernizáció, tudás. Mindegy, hogy anyagi vagy intellektuális síkon előzől-e meg másokat, a lényeg, hogy lefelé nézz, és akit lehet taposs el! Ezek a génjeink – mondják. Nem kell a világ csúcsán állnod, de mindig legyen legalább egy, aki alattad van, aki rád szorul, akit ha megunsz, akkor el tudsz taposni. Ha nincs ilyen, akkor áldozat maradsz.

671057b2bcc9d2c34

A világ nem azért halad a megsemmisülés felé, mert állati ösztönök hajtják, hanem mert azt gondolja, hogy a túléléshez el kell taposnia másokat. Nem azért állatias, mert az állatból fejlődött ki, hanem mert attól fél, hogy gyenge lenne emberként viselkedni. Messzire mentünk! – szól a tudomány felvilágosító szava. – Az ember túl magasra helyezte önmagát, mikor azt mondta, hogy Isten egyenes leszármazottja. Meg kell szüntetni ezt a babonaságot és a babonasággal együtt azt a felelősséget is, hogy életünkkel Istennek kell áldozunk. Ha elérjük az emberek gondolkodásában, hogy Isten nem kérhet számon minket, akkor szabadok vagyunk. Nagy segítőnk ebben a tudomány, mert olyan dolgokat is megmagyaráz, melyekről eddig csak találgathattunk. Most már bizonyított találgatásaink vannak, és ezek sokkal elfogadhatóbbak, mint a misztikus találgatások. Ádám és Éva ideje lejárt, beköszöntött a tudás, habár a tudás is csupán hit formájában terjed és az emberállat épp csak annyit tanul meg belőle, amennyivel saját életét igazolni tudja. A felelősségről való lemondás lényege, hogy csupán annyit kell tudnom, hogy ne kelljen változtatnom az életemen. Ha többet tudnék, változtatnom kéne és rajtam lenne az a nyomasztó érzés is, hogy csak én változtathatok magamon, senki más. Erre nincs különösebben szükségünk, így jobb, ha mielőbb megszabadulunk a felelősségtől. A cikk valamilyen formában fontos dologra hívja fel a figyelmet. Az ember a legveszélyesebb állat. Hatalmat kapott ugyanis, hogy irányítója vagy szenvedője legyen az életének. A kérdés, hogy vállalja-e a felelősséget…?

http://extremesilverblog.com/hu/erdekessegek/20-allat-amely-a-legtoebb-embert-oeli-meg-a-foeldoen-az-1-megrazo-lesz

Szaturnusz-hatás

0

Hanyatt feküdtem az ágyon. Néztem a plafont, néha meg letekintettem a sarokba, ahol egy pók szőtte a hálóját. Jó volt nézni, ahogy munkálkodik, még ha nem is tudta, hogy bármikor odaléphetek és jelentéktelenné tehetem egész munkáját. Nem volt kedvem hozzá. Fáradtak voltak a lábaim, meg egyébként is minek? Már megszoktam, hogy koszban élek, hogy a délutánok azzal telnek, hogy fekszem az ágyon és nézem a plafont. Semmi értelme az egésznek. Takarítunk, aztán bemocskolódik minden újra. Örökké ez megy. Elhatároztam, hogy nem csinálok semmit. Emlékszem arra a napra, amikor így határoztam, nem volt felemelő érzés, de hamar beletörődtem. (…) Múltkor mentem a boltba és összefutottam Gáborral. Kérdezte, hogy mi van velem mostanában. Mondtam neki, hogy semmi. Aztán ecsetelni kezdte, hogy hol dolgozik, mi van a családjával, meg hogy milyen jól haladnak a dolgai. Mondtam neki, hogy biztosan jó lehet. Nem igazán érdekelt. Azt vártam, hogy menjek haza és újra a plafont nézzem. Néha megkérdezik mi az életcélom. Ez a kérdés csak felidegesít. Azt mondják, csináljak valamit, mert így nem lesz belőlem semmi. Ilyenkor azt kérdezem tőlük, mi kéne, hogy legyen belőlem? Azt felelik, hogy nekem kell tudnom. Én meg így: nem hiszem, hogy másnak kéne lennem, mint aki vagyok. Akkor rendszerint haragosan végigmérnek és kimennek a szobából. Újra nyugodtan nézhetem a plafont. (…) Múltkor Andi átjött, azt mondta, szerinte depressziós vagyok, de hogy ő szívesen segít találni valami kiutat. Elvisz egy terapeutához – mondta. Minél tovább beszélt, annál rosszabbul voltam. Csak mondta-mondta, nekem meg már hányingerem volt. Mondtam neki, hogy menjen inkább haza, semmi szükségem rá. Akkor megkérdezte, hogy szeretem-e, én meg mondtam, hogy nem hiszem. Sírva fakadt és hazament. Nem volt lelkiismeretfurdalásom. Azt mondtam, amit gondoltam. Valójában hamar meg lehet szokni, hogy az ember semmit nem csinál. Azt is megszokjuk, hogy reggel felkelünk és elmegyünk dolgozni. Nincs nagy különbség a kettő között.

Szaturnusz

Néha elmegyek alkalmi munkára, egy boltban kisegítek, hogy legyen mit ennem. Olyankor van néhány vevő, aki kérdezget mindenfélét, amiben elég hamar elfáradok. Múltkor az egyik ilyen, a Karcsi, megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Mondtam, hogy nem tudom, de ez nem igazán fontos. Ő azt mondta, hogy minden ezen múlik, én erre vállat vontam. Nem értem miért kérdezte. Nem sok értelme volt. Aztán a Karcsi másnap visszajött egy ismerősével, nagy darab ember volt. Kávét rendeltek és rólam kezdtek beszélni, hogy milyen céltalan az életem, és hogy az ilyen ember értéktelen, nem csak a társadalom, de Isten szemében is. Nem nagyon figyeltem rájuk, mert a kassza melletti számológépen épp egy hangya mászott keresztül, azt néztem. Erre a Karcsi barátja begurult. Üvölteni kezdett, hogy mit képzelek magamról, hogy nem figyelek rá és hogy nem kezdek semmit az életemmel. Rángatni kezdett és hangosan az acomba üvöltött. Elhomályosult minden, nem is nagyon tudtam figyelni arra, amit mond, bár nem lehetett túl érdekes. Végül elengedte a ruhámat és mutatóujjával rám mutatott. Azt mondta szedjem össze magam, mert semmi értelme az életemnek. Mondtam, hogy rendben, úgy lesz! Csak azért mondtam, hogy végre békén hagyjon. Kimentek, de szombaton, mikor legközelebb dolgoztam, megint eljöttek a boltba. Karcsi a kezét nyújtotta és azt mondta, hogy sajnálja, ami történt, és hogy nem akartak bántani. Mondtam neki, hogy nem fontos, mire ő áradozni kezdett, hogy milyen jó lelkű vagyok, hogy ilyen könnyen megbocsátok. Valójában nem is nagyon figyeltem rá, mert az ajtó felett egy légy zümmögött, azt figyeltem. De mondtam neki, hogy nem nagy dolog. Kávét rendeltek, aztán elmentek. Néhány nap múlva, Andi lépett be a boltba egy idegen férfival. Bemutatta, Róbertnek hívták. Megkérdeztem, hogy ő az új barátja-e. Azt mondta nem, de ha így folytatom, akkor lehet, hogy elhagy. Erre nem tudtam mit mondani, de nem nagyon érdekelt. Közben láttam, hogy Róbert végigmér. Kérdeztem, hogy mit kér, ő annyit mondott: harminc közeli, visszatért a Szaturnusz. Aztán Andihoz fordult és kérdezte, hogy mindig ilyen voltam-e? Azt mondta, hogy nem, az utóbbi időben magamba fordultam és nem akarok semmit csinálni, és nem érti, hogy ez hogyan lehetséges, biztosan depressziós vagyok. Róbert meg leintette, és azt mondta nemsokára el fog múlni: „nem depressziós”. Egy jó ideje akkor néztem először valakinek a szemébe. Szúrósan nézett, de volt benne valami érdekes. „El fog múlni, nem tehet róla” – ismételte. Egy pillanatra kiült a mosoly a számra, de hamar visszaestem eredeti állapotomba. Megkérdeztem mégegyszer, hogy mit kérnek, kiszolgáltam őket, majd kértem, hogy menjenek ki, mert nagyon fáradt vagyok…

 

A Skorpió visszavág

0

Azt mondják az igazság olyasvalami, ami mellett ki kell állni, akár életünk árán is, habár kevesen látják, hogy az igazság legrafináltabb formája, a büszkeség, az igazság védelmében akár gyilkolni is képes. Az igazság és a szeretet ellentétek, mégis kiegészítik egymást. Az igazságot védeni kell, a szeretetet adni. Az igazság megoszlik, a szeretet egység. Az igazsághoz erő kell, a szeretethez gyengédség. Az igazság az értelem, a szeretet a szív. Ahogy az igazság és a szeretet egybeolvad, úgy mutatkozik meg valódi lényegük, mert külön-külön mindkettő bizonytalan és erőtlen önmagában. Aznap találkoztam a termékenység istennőjével, Scorpius-szal, aki rávilágított olyan dolgokra is, melyeket nem tudtam magamról azelőtt. Köztudott volt, Scorpius az igazság és ítélkezés úrnője. Úgy járultam elibe, mint tudatlan vándor, aki – gondoltam – helytállhat kérdései kereszttüzében. Jelenlétében kettős érzés fogott el: vágy és tartózkodás, az odaadás és távolságtartás érzelmei váltakoztak.

– Te vagy Scorpius, a hívogató, aki magához édesget, aztán tőrbe csal – kezdtem.

– Mit tudsz te rólam kedvesem! – mondta – Azt gondolod ismersz és máris rám aggatsz egy unalmas sablont. Tudd meg én vagyok az igazság és az ítélkezés, és meg fogom mutatni neked, hogy mit sem tudsz önmagadról – nevetni kezdett, de nem tudtam, hogy mosolya örlődés-e vagy bölcs öröm.

– Nem tudlak hova tenni Scorpius. Olyan hatást keltesz bennem, melyben nem ismerek magamra.

– Nem tudsz érezni drágám. Én már éreztelek, ahogy beléptél ebbe a terembe. Nem elég kifinomultak az érzéseid, de gyere csak közelebb hozzám, hadd öleljelek meg!

Hirtelen olyan érzésem lett, mintha önmagába szippantott volna. Scorpius megmutatta nekem az érzelmek tökéletes megtapasztalását. A tökéletes megnyílás és ragaszkodás ember számára elképzelhetetlen formáját. Lelkem feloldódott az extázisban, de néhány pillanat múlva egy sötét szobában találtam magam, mérhetetlen fájdalmak közepette. Scorpius megjelent a félhomályban az egyik sötét ablak mögött.

scorpion-154957_1280

– Hol vagy? – kérdezte.

– Itt vagyok.

Remegett a hangom.

– Mutasd az érzelmeidet – mondta – Szeretsz engem?

Rettentően féltem.

– Olyat adtál, amire más nem képes, ezt belátom – mondtam neki –, de bizonytalan vagyok, mert hatalmasabb vagy nálam, és félek, hogy hatalmadat ellenem használod fel.

Örjítő nevetésben tört ki.

– Előttem mindenki bizonytalan, mert próbára teszem őket. De tetszel nekem, ha nem tetszenél, próbára sem tennélek, nem hiába vagy itt.

Ez megnyugtatott és éreztem, hogy a félelem is alábbhagy.

– Ha kiengedsz innen, megmutatom mennyire szeretlek. – mondtam neki határozottan.

– Mutasd meg önmagad, és mutasd meg milyen erő rejtőzik benned! – kinyitotta a sötét szoba ajtaját, én meg odafutottam hozzá, tárt karokkal, ölelni kezdtem és csókolgatni, ő meg épp annyira tette ugyanezt, amennyire én. Néhány pillanat múlva valami hiányérzetem támadt.

– Scorpius! Az előbb nem így öleltél és nem így csókoltál! Mi történt?

– Kedvesem, csak azt mutatom meg Neked, amit Te csinálsz! Hiányérzeted van? Hát tudd meg, nem tökéletes a szereteted! Ha én bezárulok előtted, az azt jelenti: te is zárva vagy előttem. Ha te megnyílsz, éppúgy én is megnyílok. A te mértéked az én mértékem. Skorpió vagyok, ez az igazság!

– Ne légy ilyen velem! – győzködtem – Hiszen megszabadítottál, hálás vagyok, és úgy szeretlek, ahogy természetemnél fogva tudlak!

– Nem tudsz nekem annyit adni, amivel eltelnék, mert amit én nyújtok, senki más nem képes nyújtani.

Nevetni kezdtem.

– Scorpius a büszkeség hibájába esel. Én is annyit tudok csak nyújtani, amennyit elfogadsz tőlem. A többit nem érezheted, mivel elzárkózol előle.

Megfordult és elsétált. Hirtelen valami borzasztó érzés futott át rajtam. A magány és a sötétség lett úrrá rajtam.

– Hová mész? Miért hagysz itt? – be kell valljam addigra már igen megkedveltem őt, mégha természete nem is volt teljesen világos számomra.

– Én csak egyszer nyílok meg, de akkor úgy, ahogy senki más. – mondta – Ha ezután arra az érzésre vágysz, amit nyújtottam, küzdj meg érte! – utána szaladtam.

– Hiányzik az érzés, amit adtál, mert eddig nem éreztem soha olyat korábban. Taníts meg érezni!

Egy pillanatra megállt. Szánalomkeltően rám nézett és csak figyelt.

– Mire vársz? Ha szeretsz min gondolkozol?

– Félek… – vallottam be – Negyed órája ismerlek, de már háromszor szerettem és háromszor rettegtem. Hogyan nyíljak meg újra, ha tudom, hogy csak falba ütközöm utána?

– Nem tudhatsz semmit. Ezen a világon semmi nem biztos. Ha nem kellek, hagyj békén, nekem sem kellesz.

Megkeményítettem szívemet és én is elfordultam, de a fal tükrében láttam, hogy vár rám, és felém indul. Meglágyult a szívem.

– Nem értem mi történik Scorpius. Ez teljesen érthetetlen.

– Kapcsold ki az elméd drágám! – mondta vágyakozón és közben átölelt kezeivel. Újra megnyíltam, amennyire képes voltam abban az állapotban, de nem sokkal később megint a sötét szobában találtam magam rettentő érzések közt. Sírva fakadtam.

– Miért teszed ezt velem? – kérdeztem őrjöngve.

– Mit teszek? – kérdezett vissza.

– Most szeretsz vagy nem?

Elmosolyodott.

– Én kérdem Tőled, mert én vagyok az igazság: szeretsz vagy nem?