Szaturnusz-hatás

Hanyatt feküdtem az ágyon. Néztem a plafont, néha meg letekintettem a sarokba, ahol egy pók szőtte a hálóját. Jó volt nézni, ahogy munkálkodik, még ha nem is tudta, hogy bármikor odaléphetek és jelentéktelenné tehetem egész munkáját. Nem volt kedvem hozzá. Fáradtak voltak a lábaim, meg egyébként is minek? Már megszoktam, hogy koszban élek, hogy a délutánok azzal telnek, hogy fekszem az ágyon és nézem a plafont. Semmi értelme az egésznek. Takarítunk, aztán bemocskolódik minden újra. Örökké ez megy. Elhatároztam, hogy nem csinálok semmit. Emlékszem arra a napra, amikor így határoztam, nem volt felemelő érzés, de hamar beletörődtem. (…) Múltkor mentem a boltba és összefutottam Gáborral. Kérdezte, hogy mi van velem mostanában. Mondtam neki, hogy semmi. Aztán ecsetelni kezdte, hogy hol dolgozik, mi van a családjával, meg hogy milyen jól haladnak a dolgai. Mondtam neki, hogy biztosan jó lehet. Nem igazán érdekelt. Azt vártam, hogy menjek haza és újra a plafont nézzem. Néha megkérdezik mi az életcélom. Ez a kérdés csak felidegesít. Azt mondják, csináljak valamit, mert így nem lesz belőlem semmi. Ilyenkor azt kérdezem tőlük, mi kéne, hogy legyen belőlem? Azt felelik, hogy nekem kell tudnom. Én meg így: nem hiszem, hogy másnak kéne lennem, mint aki vagyok. Akkor rendszerint haragosan végigmérnek és kimennek a szobából. Újra nyugodtan nézhetem a plafont. (…) Múltkor Andi átjött, azt mondta, szerinte depressziós vagyok, de hogy ő szívesen segít találni valami kiutat. Elvisz egy terapeutához – mondta. Minél tovább beszélt, annál rosszabbul voltam. Csak mondta-mondta, nekem meg már hányingerem volt. Mondtam neki, hogy menjen inkább haza, semmi szükségem rá. Akkor megkérdezte, hogy szeretem-e, én meg mondtam, hogy nem hiszem. Sírva fakadt és hazament. Nem volt lelkiismeretfurdalásom. Azt mondtam, amit gondoltam. Valójában hamar meg lehet szokni, hogy az ember semmit nem csinál. Azt is megszokjuk, hogy reggel felkelünk és elmegyünk dolgozni. Nincs nagy különbség a kettő között.

Szaturnusz

Néha elmegyek alkalmi munkára, egy boltban kisegítek, hogy legyen mit ennem. Olyankor van néhány vevő, aki kérdezget mindenfélét, amiben elég hamar elfáradok. Múltkor az egyik ilyen, a Karcsi, megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Mondtam, hogy nem tudom, de ez nem igazán fontos. Ő azt mondta, hogy minden ezen múlik, én erre vállat vontam. Nem értem miért kérdezte. Nem sok értelme volt. Aztán a Karcsi másnap visszajött egy ismerősével, nagy darab ember volt. Kávét rendeltek és rólam kezdtek beszélni, hogy milyen céltalan az életem, és hogy az ilyen ember értéktelen, nem csak a társadalom, de Isten szemében is. Nem nagyon figyeltem rájuk, mert a kassza melletti számológépen épp egy hangya mászott keresztül, azt néztem. Erre a Karcsi barátja begurult. Üvölteni kezdett, hogy mit képzelek magamról, hogy nem figyelek rá és hogy nem kezdek semmit az életemmel. Rángatni kezdett és hangosan az acomba üvöltött. Elhomályosult minden, nem is nagyon tudtam figyelni arra, amit mond, bár nem lehetett túl érdekes. Végül elengedte a ruhámat és mutatóujjával rám mutatott. Azt mondta szedjem össze magam, mert semmi értelme az életemnek. Mondtam, hogy rendben, úgy lesz! Csak azért mondtam, hogy végre békén hagyjon. Kimentek, de szombaton, mikor legközelebb dolgoztam, megint eljöttek a boltba. Karcsi a kezét nyújtotta és azt mondta, hogy sajnálja, ami történt, és hogy nem akartak bántani. Mondtam neki, hogy nem fontos, mire ő áradozni kezdett, hogy milyen jó lelkű vagyok, hogy ilyen könnyen megbocsátok. Valójában nem is nagyon figyeltem rá, mert az ajtó felett egy légy zümmögött, azt figyeltem. De mondtam neki, hogy nem nagy dolog. Kávét rendeltek, aztán elmentek. Néhány nap múlva, Andi lépett be a boltba egy idegen férfival. Bemutatta, Róbertnek hívták. Megkérdeztem, hogy ő az új barátja-e. Azt mondta nem, de ha így folytatom, akkor lehet, hogy elhagy. Erre nem tudtam mit mondani, de nem nagyon érdekelt. Közben láttam, hogy Róbert végigmér. Kérdeztem, hogy mit kér, ő annyit mondott: harminc közeli, visszatért a Szaturnusz. Aztán Andihoz fordult és kérdezte, hogy mindig ilyen voltam-e? Azt mondta, hogy nem, az utóbbi időben magamba fordultam és nem akarok semmit csinálni, és nem érti, hogy ez hogyan lehetséges, biztosan depressziós vagyok. Róbert meg leintette, és azt mondta nemsokára el fog múlni: „nem depressziós”. Egy jó ideje akkor néztem először valakinek a szemébe. Szúrósan nézett, de volt benne valami érdekes. „El fog múlni, nem tehet róla” – ismételte. Egy pillanatra kiült a mosoly a számra, de hamar visszaestem eredeti állapotomba. Megkérdeztem mégegyszer, hogy mit kérnek, kiszolgáltam őket, majd kértem, hogy menjenek ki, mert nagyon fáradt vagyok…

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s