A szeretet, mint önálló erőforrás

0

Ha azt kérdezném tőled, hogy mi az a forma, ahogy a szeretetnek meg kell nyilvánulnia, ahhoz, hogy szeretetnek értelmezd, mit válaszolnál? Szükséges-e egyáltalán megnyilvánulnia, ahhoz, hogy szeretet legyen? Hogy az emberi elme a „szeretet” fogalmát értelmezni tudja, először is össze kell kapcsolnia két dolgot: az „én”-t, és a „szeretet tárgyát”. Minden, amit az elme szeretetnek értelmez, nem más, mint valamely „én”-nel kapcsolatos igény. Ha kapunk, akkor ez „az én igényem” a külvilággal szemben, ha adunk, akkor egy olyan projekció, mellyel saját hiányaink alapján megpróbáljuk felmérni egy másik ember igényeit. A szeretet tehát összekapcsol, és mint ahogy látszólag lételeme az egység, úgy tűnik, hogy egyfajta hiányosságra épül. Ez az „én”-re épülő szeretet. Minden, ami szeretet, az belőlem indul ki és hozzám tér vissza, de azáltal, hogy egy elszeparált „én”-ből, egy individuációból manifesztálódik, örökös sóvárgássá válik, mert szüksége van valamire ahhoz, hogy létrejöhessen. Még a legmagasztosabb tett is alá van rendelve, annak, aki által megnyilvánulhat. Ez megkérdőjelez minden erkölcsi értelemben vett „segítséget”, melyben a segítőnek ugyanannyira szüksége van az elesettre, mint fordítva. Akkor hát ki segít kinek? Az elme által generált szeretet fogalom én-központú, így felmerül az a kérdés, hogy mit nevezhetünk valódi szeretetnek? Mert amíg nekem szükségem van rád, ahhoz hogy szerethesselek, addig nem is igazán tudlak önzetlenül szeretni. Meg kell szüntetnem magamban az igényt. Amíg saját igényeimből eredeztetem a szeretetet, addig ki vagyok szolgáltatva a te igényeidnek, és ha neked nincsenek rám vonatkozó igényeid, akkor feleslegessé válok: a szeretet szenvedéssé alakul át.

Itt kezdi felismerni, hogy a szeretet kívül áll azon, ami ő valójában, hogy nincs szüksége az „én”-re, sem arra, hogy a másik igényt tartson rá, vagy, hogy fontosnak érezze őt. A szeretet a szabadságból eredő önálló erőforrás, és mivel a szabadságból ered, nincsenek kötelező megjelenési formái sem. Ahol az „én” megszűnik, ott megjelenik, de hogy ez milyen tettben nyilvánul meg, nem megmondható. Ezért fájdalmas az ego felismerése: a szeretetet nem lehet akarni, sem erőltetni, „én” nem adhatom, mert rajtam kívül áll, nem kérhetem, mert akkor lényegét semmisítem meg. Minden, amit a szeretetért tehetek az annyi, hogy az „én” igényeit felszámolom, lemondok róluk. Megszüntetni mindennemű elvárást. Ez az erkölcsi paradoxon. A szeretet kérdése nem közelíthető meg morális szempontból, mivel szeretni nem lehet sem félelemből, sem kényszerből. Ha kényszerből vagy félelemből teszünk valami „hasznosat”, ugyan a jóindulat látszata fennmarad, de a szív nem nyeri el azt a békét, melyet a szabadság érzése tud nyújtani. Ha viszont saját akaratából dönt mellette, akkor már nem morális-kérdés, nem „én”-kategória, miszerint „valamihez képest hol tartok?”, hanem szabadság-élmény, energia-áramlás, melyben személyiségem nem fontos többé, sem az, hogy a tettem hova sorolandó. Minden analizáló kategória (hogy én jobb-rosszabb, értékesebb-értéktelenebb stb. vagyok) megakadályozza a szeretet kialakulását. Amíg „én” akarok szeretni, addig csak azokat tudom, akik igényeimet valamilyen módon (később vagy akár egyidejűleg) kölcsönösen kielégítik. A szeretet forrását megtapasztalni annyi, mint felszámolni az igényeket, a másokkal szembeni elvárásokat. Önálló erőforrás, mert nem lehet adni vagy kapni, hanem egyszerűen csak megjelenik ott, ahol megszűnik az „én”.

Béla: a légy

0

Ha az ember elég jó megfigyelő, mindig tanul valami újat. Ma megfigyeltem, hogy a legyek, melyek oly’ idegesítő módon tudnak étkezés közben az ételre repülni a Burger King-es kaját messze elkerülik. Ebből azt szűrtem le, hogy nem szeretik a minőségi ételt. Egész történetem azzal a paranormális jelenséggel kezdődött, hogy a telefonom életre kelt és egy olyan sms-t küldött, melyet nem írtam meg. Úgy vettem csak észre, hogy válaszoltak rá. Azt gondoltam, hogy megfigyelnek, és valami emberfeletti erő tesz az én nevemben kijelentéseket, vagy egyszerűen én teszek olyan dolgokat, melyekre nem emlékszem. Az utóbbit nagyvonalúan kizártam. Tálcával a kezemben indultam az emeletre, csak az hozott vissza a valóságba, hogy a frissen festett korlátot kezdtem tapogatni a lépcsőn felfelé. Valami nem stimmel. Platón ideatanja járt a fejemben, ugyanis a napokban kezdtem el olvasni Steiger Kornél “Bevezetés a filozófiába” című szöveggyűjteményét, és épp ott tartottam, ahol Szókratész azt ecseteli, hogy a “kettősség” fogalma mily’ nehezen megragadható, ha egyszer összeadásból, máskor szétválasztásból kapjuk meg. Egyszer az egyet választom szét és úgy kapom a kettőt, máskor két “egység” összegeként. A “kettősség” fogalma tehát igen nehezen meghatározható – gondoltam. Jómagam csak annyit értettem az egészből, hogy egy hamburger bőven elég lesz, de ha félbe vágnám, akkor akár két felet is megtudnék enni. Azt mondják minden relatív, de ha minden relatív, akkor csak ellentétek vagy arányok léteznek, és ha minden csak valamihez képest létezik, akkor valójában nem is létezik semmi. Kell lennie valaminek, ami van, és önmagában van, nem csak úgy valamihez képest. Akkor jelent meg a légy és éreztem, hogy ő létezik, önmagában, nem kell hozzá semmi más, hogy létezzen, mert mérhetetlen jelentéktelensége magában hordja azt a szabadságot is, hogy nem valaminek a függvényében tekintünk rá, hanem “úgy ahogy van”.

legy

“Az éri el a lemondás legtökéletesebb fokát, aki fegyelmezi
érzékeit, értelmével elrugaszkodik az anyagi dolgoktól, s
figyelmen kívül hagyja az anyagi élvezetet.”[1]

Vannak, akik azt mondják, hogy úgy jutunk el legbensőbb lényünkhöz, ha mindent elhagyunk, és képesek vagyunk önmagunkat úgy szemlélni, ahogy vagyunk. Nyilván mikor önmagukat, illetve az életünket vizsgáljuk, nem azt látjuk, akik vagyunk, hanem azt a végtelen számú összefüggést és relációt, amivel a világhoz kapcsolódunk – ez határozza meg én-képünket és ez okozza azt a mérhetetlen szenvedést is, amit önmagunknak (vagy éppen másoknak) okozunk. Ha az én életem annak a függvénye, hogy mi történt/történik velem, akkor valójában nincs is életem. Nem létezem, mert ilyenkor a dolgok függvénye vagyok csupán, és ahogy ez a kapcsolódás megszűnik, úgy egyidejűleg létezésem is véget ér. Amikor a megsemmisüléssel egyenrangú lelki fájdalmat tapasztalunk, pontosan azt éljük meg, hogy az a kép, amivel azonosítottuk önmagunkat elpusztul. Jön majd egy másik, aztán még száz meg ezer, de maradéktalanul egyetlen ilyen képpel sem azonosulhatunk, mert mindegyik időleges, és csupán a körülmények függvénye. Minden ember biztonságra vágyik és a biztonságot ezekre a kapcsolódásokra alapozza. Amíg a környezeted megerősít abban a kapcsolódásban, amiben biztonságban érzed magad, addig védve vagy. Akkor van baj, ha senki nem erősít meg, és senki nem áll melléd. Önmagunkat megtalálni azt jelenti: levetkőzni minden kapcsolódást. De nem az “én” és “te” közti kapcsolatot, hanem a kapcsolódáshoz való elvetemült ragaszkodást. Amíg a világ arra épül, hogy a biztonság a kapcsolódásokban rejlik, addig a világ nincs biztonságban, mert amíg önmagunkban nem lelünk biztonságra, addig másokban sem tudunk megbízni. Ezt tanítják nekünk inverz módon, azok, akik ugyan bíznak önmagukban, csak éppen nem ismerik, kik is ők valójában. De talán nem is kell, mert a biztonság elegendő a nyugodt élethez. Béla, a légy – akit közben el is neveztem –, megfordult és tovaszállt. Minden történés gondolatokat vált ki belőlünk, talán ez a reláció az, ami megjelenését számomra értékessé tette. Megettem a hamburgert és elindultam lefelé a lépcsőn. A frissen festett korlátokat most érintetlenül hagytam, és néhány könnyed mozdulattal kiléptem a napsütötte utcára, ahol néhány lépés után – mint mindent, ami létezni akar – elnyelt a tömeg örökösen mozgó és megingathatatlan sodrása.

 

 

[1] Bhagavad-Gíta 49. vers