Béla: a légy

Ha az ember elég jó megfigyelő, mindig tanul valami újat. Ma megfigyeltem, hogy a legyek, melyek oly’ idegesítő módon tudnak étkezés közben az ételre repülni a Burger King-es kaját messze elkerülik. Ebből azt szűrtem le, hogy nem szeretik a minőségi ételt. Egész történetem azzal a paranormális jelenséggel kezdődött, hogy a telefonom életre kelt és egy olyan sms-t küldött, melyet nem írtam meg. Úgy vettem csak észre, hogy válaszoltak rá. Azt gondoltam, hogy megfigyelnek, és valami emberfeletti erő tesz az én nevemben kijelentéseket, vagy egyszerűen én teszek olyan dolgokat, melyekre nem emlékszem. Az utóbbit nagyvonalúan kizártam. Tálcával a kezemben indultam az emeletre, csak az hozott vissza a valóságba, hogy a frissen festett korlátot kezdtem tapogatni a lépcsőn felfelé. Valami nem stimmel. Platón ideatanja járt a fejemben, ugyanis a napokban kezdtem el olvasni Steiger Kornél “Bevezetés a filozófiába” című szöveggyűjteményét, és épp ott tartottam, ahol Szókratész azt ecseteli, hogy a “kettősség” fogalma mily’ nehezen megragadható, ha egyszer összeadásból, máskor szétválasztásból kapjuk meg. Egyszer az egyet választom szét és úgy kapom a kettőt, máskor két “egység” összegeként. A “kettősség” fogalma tehát igen nehezen meghatározható – gondoltam. Jómagam csak annyit értettem az egészből, hogy egy hamburger bőven elég lesz, de ha félbe vágnám, akkor akár két felet is megtudnék enni. Azt mondják minden relatív, de ha minden relatív, akkor csak ellentétek vagy arányok léteznek, és ha minden csak valamihez képest létezik, akkor valójában nem is létezik semmi. Kell lennie valaminek, ami van, és önmagában van, nem csak úgy valamihez képest. Akkor jelent meg a légy és éreztem, hogy ő létezik, önmagában, nem kell hozzá semmi más, hogy létezzen, mert mérhetetlen jelentéktelensége magában hordja azt a szabadságot is, hogy nem valaminek a függvényében tekintünk rá, hanem “úgy ahogy van”.

legy

“Az éri el a lemondás legtökéletesebb fokát, aki fegyelmezi
érzékeit, értelmével elrugaszkodik az anyagi dolgoktól, s
figyelmen kívül hagyja az anyagi élvezetet.”[1]

Vannak, akik azt mondják, hogy úgy jutunk el legbensőbb lényünkhöz, ha mindent elhagyunk, és képesek vagyunk önmagunkat úgy szemlélni, ahogy vagyunk. Nyilván mikor önmagukat, illetve az életünket vizsgáljuk, nem azt látjuk, akik vagyunk, hanem azt a végtelen számú összefüggést és relációt, amivel a világhoz kapcsolódunk – ez határozza meg én-képünket és ez okozza azt a mérhetetlen szenvedést is, amit önmagunknak (vagy éppen másoknak) okozunk. Ha az én életem annak a függvénye, hogy mi történt/történik velem, akkor valójában nincs is életem. Nem létezem, mert ilyenkor a dolgok függvénye vagyok csupán, és ahogy ez a kapcsolódás megszűnik, úgy egyidejűleg létezésem is véget ér. Amikor a megsemmisüléssel egyenrangú lelki fájdalmat tapasztalunk, pontosan azt éljük meg, hogy az a kép, amivel azonosítottuk önmagunkat elpusztul. Jön majd egy másik, aztán még száz meg ezer, de maradéktalanul egyetlen ilyen képpel sem azonosulhatunk, mert mindegyik időleges, és csupán a körülmények függvénye. Minden ember biztonságra vágyik és a biztonságot ezekre a kapcsolódásokra alapozza. Amíg a környezeted megerősít abban a kapcsolódásban, amiben biztonságban érzed magad, addig védve vagy. Akkor van baj, ha senki nem erősít meg, és senki nem áll melléd. Önmagunkat megtalálni azt jelenti: levetkőzni minden kapcsolódást. De nem az “én” és “te” közti kapcsolatot, hanem a kapcsolódáshoz való elvetemült ragaszkodást. Amíg a világ arra épül, hogy a biztonság a kapcsolódásokban rejlik, addig a világ nincs biztonságban, mert amíg önmagunkban nem lelünk biztonságra, addig másokban sem tudunk megbízni. Ezt tanítják nekünk inverz módon, azok, akik ugyan bíznak önmagukban, csak éppen nem ismerik, kik is ők valójában. De talán nem is kell, mert a biztonság elegendő a nyugodt élethez. Béla, a légy – akit közben el is neveztem –, megfordult és tovaszállt. Minden történés gondolatokat vált ki belőlünk, talán ez a reláció az, ami megjelenését számomra értékessé tette. Megettem a hamburgert és elindultam lefelé a lépcsőn. A frissen festett korlátokat most érintetlenül hagytam, és néhány könnyed mozdulattal kiléptem a napsütötte utcára, ahol néhány lépés után – mint mindent, ami létezni akar – elnyelt a tömeg örökösen mozgó és megingathatatlan sodrása.

 

 

[1] Bhagavad-Gíta 49. vers

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s