Szabadulásomról

0

Egy sötét szobába vezettek. Az őr erőteljesen megragadta karomat, majd egy ajtó felé kezdett vezetni. Kezeim bilincsben voltak. Hogy hogyan kerültem oda valójában nem nagyon emlékeztem, csak homályos emlékképek derengtek előttem, néhány balul sikerült döntésemről. Egy folyosón mentünk végig, melynek a végében egy kis szoba volt. Azt mondta az őr, hogy innen egyedül kell továbbmennem. Beléptem az ajtón. Egy idős férfi ült velem szemben, szakadt ruhában. Asztal volt előtte, melyen egy hatalmas mérleg állt. Hellyel kínált, én meg leültem. Zavaros volt minden számomra, nem igazán tudtam mit keresek ott.

– Tudod miért vagy itt – kezdte.

– Tudom – mondtam, mintha tényleg tudtam volna.

Felállt és a szekrényhez lépett. Kinyitotta, és két csomagot vett elő. Lassan bontotta ki őket. Borzasztó szagukat csak undorító látványuk múlta felül. Egy rothadó agyvelő volt az egyik, a másik meg egy vérző szív. Fogta őket és a mérleg két serpenyőjére tette.

– Ez vagy te! – mondta határozottan.

Néztem a szívet és az agyat, de még nem értettem, hogy miről van szó.

– Mindenki, aki hozzám jön, önszántából jön ide – folytatta – Azt gondolod, hogy téged megbilincseltek és idehoztak, de tévedsz. Te önmagad és saját döntéseid csapdájában vagy. Összezúztad magad, értelmed elhomályosult, szíved szenved. Ki a felelős ezért?

– A világ – feleltem neki – Az emberek, akik tönkretettek engem.

Mélyen a szemembe nézett.

– Addig nem jutsz ki innen, míg nem döntesz!

Nem értettem, hogy miről kell döntenem, így megkérdeztem.

– Miről kell döntenem?

De nem válaszolt. Beszélni kezdett.

– Értelmedet a gondolataid rendszerezéséből nyered. A szívedet az érzéseid irányítják. Az érzéseid alkotják a gondolataidat, de a gondolataid visszahatnak az érzéseidre. Mit gondolsz, melyik a fontosabb az értelem vagy szív?

Elgondolkodtam, de hirtelen nem tudtam a választ.

– Egyszer ez, máskor amaz.

– Mivel szeretsz? – kérdezte azonnal.

– A szívvel.

– Mivel reménykedsz?

– A szívvel.

– Mivel vágyakozol?

– A szívvel.

– Mi okoz fájdalmat?

Közben a falat néztem.

– Az igazságtalanság.

– És még?

– A tiszteletlenség. A hazugság. A gyűlölet. Az ítélkezés. Az elutasítás.

– Döntened kell – mondta újra és közben csóválta a fejét –. A szív akkor záródik be, mikor igazságtalanságot érez, mikor hazugságot észlel, mikor gyűlöletet táplál, ítélkezik és elutasít. De mondok neked valamit – közben egy üvegpoharat vett elő, félig teli öntötte vízzel egy palackból, és az asztalra tette –. Mit látsz? – kérdezte.

– Egy poharat, amiben víz van.

– Én nem azt látom – mondta – Hajolj közelebb!

Odahajoltam és megcsapott a pálinka szaga.

– Ez pálinka.

– Látod, milyen könnyen ítélkezel, anélkül, hogy megvizsgáltad volna a dolgot. Mikor az emberek az érzéseikből alkotják az igazságot, könnyen eltévednek, mert nem a helyzetet vizsgálják, hanem fájdalmaikra hallgatnak. Az igazság csak az értelem által vizsgálható, sosem a szív által. Ha tehát igazságtalanságot érzel, először vizsgáld meg, hogy valóban igazságtalanok voltak-e veled vagy sem. Nézd meg a különböző szempontokat, hallgasd meg ellenfeledet is, és hagyatkozz értelmedre. Fogadd el azt is, amit a másik lát, akármennyire is fáj. A szív érzi a fájdalmat, de könnyen kiengesztelődik, ha az igazságban talajra talál. Ha tehát értelmedet nem használod, a szív is félrevezet. Melyik tehát a fontosabb az értelem vagy a szív?

– Az értelem, mert a szív félrevezet – mondtam egykedvűen.

08rab

– De erre válaszolj most: miért érezhet a szív igazságtalanságot, még akkor is, ha éppen nem éri igazságtalanság?

– Mert azt gondolja, hogy igazságtalanság érte.

– A szív olyat is megérez, amit az értelem nem lát. A szív tehát térben nagyobb, mint az értelem. A szív a boldogságot keresi, az értelem az igazságot. Ha valaki boldog, csak addig az, míg elhiszi, hogy ami miatt boldog, az igaz. Ha később értelmével belátja, hogy ami boldogságát okozta, hazugság volt, akkor bezárul és többé nem képes már úgy megnyílni, mint előtte. Az értelem tartja fogságban, holott a szív térben nagyobb, mint az értelem. Melyik tehát a fontosabb az értelem vagy a szív?

– Most már magam sem tudom.

– Mikor az értelem korlátolt, akkor fogságban tartja a szívet, az megfertőződik, és elpusztul. Az értelem csak akkor lát tisztán, ha a szív is kitárul, mert az értelem a szív nélkül nem érzi a teret, tér nélkül meg lehetetlen igazságosan megvizsgálni egy helyzetet.

Kezdtem unatkozni a hosszas kioktatásban.

– Mit akar tőlem? – kérdeztem.

– Döntened kell.

– De hát miről?

Most sem válaszolt.

– Tudod, mikor valakit szeretsz, és együtt akarsz maradni vele, meg kell találnod a helyes kapcsolódási pontot. Ha túl sok a fájdalom, akkor az értelem bezárja a szívet, és ha ebben az állapotában vizsgálja a kapcsolódást, akkor az igazságot is csak a bezárt szív alapján láthatja. Amíg viszont a szív nincs kitárulva, addig az értelem nem is tapasztalhat mást, csak igazságtalanságot, mert ha a szív nem kap teret, akkor az értelem egyféleképpen látja a dolgokat, és az bizonyosan igazságtalannak fog tűnni.

Egy kis madarat vett elő a szekrényből. El sem tudtam képzelni miket rejtegethet még az a szekrény.

– Minden kapcsolat olyan, mint ez a kis madár a kezemben. Ha összeszorítod – és közben kezeivel kezdte összenyomni a madarat – elpusztul, ha viszont túlzottan kitárod a kezeid – közben feloldotta a szorítást – akkor…

A madár kirepült a kezei közül.

– Elrepül – feleltem.

– Ahhoz tehát, hogy megtartsd, akit szeretsz, tudnod kell, hogy mikor szorítsd jobban és mikor tárd ki jobban a kezeid. Mert egyik sem jó önmagában, neked kell tudnod, hogy melyikre mikor van szükség. Ha értelmed azt mondja, hogy nincs tovább, szíved mégis reménykedik, melyikre hallgatsz?

Itt értettem meg, hogy mi felől kell döntenem.

– Döntened kell! – ismételte.

Elfordultam és sírni kezdtem. Ő meg átjött az asztal túloldaláról és a vállamra tette kezeit. Potyogtak a könnyeim, magam sem tudom mi történt ott velem pontosan, de mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajtam.

– Sírj csak! Mert a sírás megtisztít, és teret készít a szívednek. És ha megtisztultál és a szívedben újra tér lesz, akkor majd tisztán látod a dolgokat is. Minden igazságtalanságban van valami jogos, és minden igazságban van valami relatív. Hallgasd meg vádlóidat, hallgasd meg az ítéleted, hallgasd meg és fogadd el, de ne váljon lényeddé. Aztán engedd, hogy a szív megtisztítsa magát, mert csak az által leszel képes megbocsátani. Aki nem tud megbocsátani, annak többé nem nyílik meg a szíve. Bezárul, fájdalmait magában hordozza, és örökké igazságtalanságokkal szembesül, mert értelme nem kap teret, ami által csak még inkább bezárul a szíve. Ez a törvény. A rabszolgaság törvénye. Döntened kell, hogy rabszolga maradsz-e, vagy megszabadulsz!

A lábai elé borultam.

– Bocsáss meg nekem, mert nyomorult vagyok. Bocsáss meg, mert vétkeztem és hibáztam. Engedd, hogy megtisztuljak, hogy újra kitárjam a szívem és én is meg tudjak bocsátani, annak, aki nekem okozott fájdalmat – hangos sírásban törtem ki –. Adj erőt és őszinteséget, hogy tisztán meg tudjam vizsgálni magam, és a körülményeimet. Adj erőt, hogy meg tudjak bocsátani, mert amíg nem tudok megbocsátani, addig én sem lehetek más… csak rabszolga.

A légballon

0

Szeles idő volt aznap. A Potsdamer Platz-nál vártuk Matthias-t, Anett régi ismerősét, hogy körbevezessen bennünket Berlin hangulatos utcáin. Akkor jártam először a brandenburgi régió szívében, habár nem voltam figyelmem teljében, emlékeimben tisztán megmaradtak a képek: a Reichstag, a Brandenburg-i kapu, az Unter den Linden hangulatos sétánya vagy a Madamme Tussaud múzeum viaszfigurái. Vannak helyek, melyek csak úgy magukba szippantják az embert. Nem kell fotókat készíteni vagy hosszasan olvasni a történetükről, mikor ott vagy, mindent tudsz, vagy ha nem is tudod, érzed. Ilyen érzés kerített hatalmába, akkor is, mikor Anett elhívta Matthias-t, akivel még évekkel ezelőtt ismerkedett meg Lipcsében egy cserediák program keretében. Akkor még nem voltam együtt Anettal, csak később mesélt róla. Valamiért mindig zavart, ha férfiakról beszélt, főleg ha láttam, hogy közben csillog a szeme. Féltékenység. Tudom, az ilyesmi sehova nem vezet, mégis olyan érzés volt, mint amilyen hatást Berlin utcái váltottak ki belőlem: nem tudom a történetüket, de érzem, hogy valami különleges dolgot rejtegetnek.

Délután két órakor találkoztunk Matthias-szal. Magas, erős testalkatú fiú volt, némethez illő kék szeme és szőke haja. Mivel nem beszélem a nyelvüket, a kezdeti társalgás nagy részéből kimaradtam, míg angolra nem váltottak. Mosolyogva üdvözölték egymást, majd néhány szót váltottak. Anett bemutatott engem is, de minden mozdulatában éreztem valami lekezelőt, valami lekicsinylést, amivel próbálta éreztetni, hogy nem vagyok különösebben fontos. Hányszor éreztem már ezt, és többször hangot is adtam neki, de mindig csak annyit mondott: “önbizalomhiányod van”. Őszintén szólva nem tudom, hogy az önbizalomhiány és a realitás érzékelése mennyire függ össze. A féltékenység mennyire önbizalomhiányból fakad, illetve ha valaki lekezelő velem, az miért az én önbizalomhiányom? De ne menjünk ennyire a dolgok mélyére. Próbáltam nem úgy venni a dolgokat, ahogy máskor venném, habár kétségkívül nehezemre esett. Ott volt belül mélyen az a hitvány gondolat, hogy a bolondját járatja velem, és akármennyire is szeretem, nem hagyhatom tudatlanságban afelől, hogy viselkedése rosszul érint engem. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben és észre sem vettem, hogy közben már a hátunk mögött hagytuk Berlin hatalmas terét.

A Leipziger Strasse-n indultunk el, ami természetesen előhozta a régi szép lipcsei emlékeket. A sok jó nevetést, a szép élményeket, mintha a jelenben már nem is találhatnánk semmi érdekeset. Nem tudtam, de nem is nagyon akartam csatlakozni a beszélgetéshez. Erőltetetten mosolyogtam, mint aki felhőtlenül élvezi a társaságot, de valami borzasztó érzés gyötört. Átvettem az időjárás hangulatát: minden szürkének és lehangolónak tűnt, belül meg tombolt a vihar. Mégis volt ebben az érzésben valami megnyugtató, valami kísértetiesen magányos, ugyanakkor démonian felemelő. Matthias hamar kitalálta, hogy mit csináljunk: szálljunk fel a Luftballon-ra. „Nem messze a Zimmerstrasse-től van egy nagy léghajó, amiről egész Berlint megcsodálhatjuk. Néhány perc csak gyalog” – mondta. Nem tiltakoztam, nem különösebben érdekelt, de nem ellenkeztem. Saját világomba süppedtem, amelyből abban a pillanatban nem is akartam kilépni.

Ahogy befordultunk a Friedrich Strassen, Anett megállt és átölelt.

– Szeretlek! – mondta és rám mosolygott.

– Ó igen? – kérdeztem vissza – Akkor minek kellett elhívnod őt? – magyarul beszéltem – Miért nem tudjuk ezt a rövid időt kettesben tölteni? Összesen három napot vagyunk Berlinben és neked az az első dolgod, hogy szólsz valami régi „barátnak”.

Döbbenten nézett rám. Matthias úgy tett, mint aki nem hall semmit.

– Te megőrültél! – mondta Anett – Mi bajod van? Nem értelek!

– Nincs semmi bajom! – makacs voltam, nem tagadom, de úgy éreztem, hogy háborút kell indítanom, hogy kiderítsem az igazságot. Amit békével nem lehet, csak provokációval érhetjük el.

– Féltékeny vagy látom! De figyelj… – megfogta a kezem – Tényleg nincs miért, én téged szeretlek!

Egy kis elégtételt éreztem, de nem hagytam, hogy megolvasszon néhány kedves szó. Valójában bíztam benne és tudtam, hogy nem csalna meg. Ha nem erre építenénk, nem működne a kapcsolatunk sem, de az embernek kell visszajelzés, hogy ő a legfontosabb, én meg épp ennek hiányában voltam berlini utunk során.

– Hagyjuk ezt most! – szóltam röviden – Majd megbeszéljük máskor! Most foglalkozz a kis barátoddal – mondtam sértődötten. Magam sem tudom miért játszottam ezt a szerepet, de jól esett.

Közben Matthias beszélni kezdett a vasfüggönyről meg a Charlie Checkpoint-ról, a híres katonai ellenőrző pontról, de ezzel nem nyerte el különösebben a szimpátiámat, habár nem viselkedtem vele ellenségesen. Fontosnak éreztem, hogy valamilyen formában elérjem, hogy Anett kimutassa, hogy engem szeret, és ezt a privilégiumot senki más nem élvezheti. Hogy Berlin látnivalóival miért nem foglalkoztam és miért ezek a kicsinyes és nevetséges gondolatok jártak a fejemben, magam sem tudom, de történetem legérdekesebb pillanatai csak ezután következtek.

„Die Welt” – ez a felirat volt olvasható a hatalmas léggömbön. A Zimmerstrasse végén található szépen kiépített kis térre érkeztünk. Épp egy tíz fős diákcsoport szállt be a ballon utasterébe, a szél meg egyre erősebben fújt.

– Na, felszállunk? – kérdezte Matthias boldogan.

Láttam, hogy Anettnek is elment a kedve a szóváltásunk óta. Odajött hozzám.

– Van kedved felmenni? – kérdezte szomorúan.

– Nekem mindegy! – vágtam rá – Ha ti akartok, menjünk!

a_043_dpa-pa_160503-99-819871_dpai_europress_eza-e1462359530589-1024x551

Elindultunk a bejárat felé, ahol rövid kis sor állt. Éreztem, hogy közeledünk a katarzishoz. Minden vitánk így zajlik: sértődés, üzenet továbbítása, jóvátétel, megtisztulás. Ezt vártam volna most is, ha nem jönnek közbe kiszámíthatatlan események. Ha valaki kívülről szemlélt volna, azt mondta volna, őrült vagyok. Nem is őrült, mániákus. Miért nem tudok élvezni egy nyaralást? Miért kezdek el felesleges és értelmetlen dolgokon agyalni? Miért zuhanok ebbe a filozofikusan mély, depresszív sötétségbe? Miért tölt el örömmel a zárt, gyűlölettel teli magány? A párkapcsolat magánya, a meg nem értettség magánya, a szeretethiány magánya. Válaszom egyszerű: nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy miért oda születünk, ahova születünk és miért olyanok vagyunk, mint amilyenek vagyunk. Sem azt, hogy miért pont ezek a dolgok történnek velem és azt sem, hogy miért így reagálok rájuk. Talán a pszichológia professzorai könnyűszerrel rám húznának valami sablont, amellyel megnyugtatnák az okoskodókat, de engem semmiképp. Nem is vágyom a tanácsaikra. Közben már a pénztár előtt álltunk.

– Három jegyet kérünk! – mondta Matthias.

Süvített a szél, egy kék ruhás biztonsági őr a kasszánál ülő hölgynek mutogatni kezdett valamit!

– Nur zwei…! – ordította.

Matthias zavartan nézett, majd néhány szót váltott a pénztárossal. Pár pillanat múlva odafordult hozzánk.

– Már csak két ember fér fel. A következő csak egy óra múlva megy, ha lesz egyáltalán – felnézett az égre – Mi legyen?

Éreztem, hogy itt a nagy lehetőség. Most Anettnak választania kell: ő vagy én. Lepleztem izgatottságomat.

– És mennyi ideig lesz fenn a léghajó? – kérdeztem, mintha tényleg érdekelne.

– Fél óra körülbelül – Matthias Anettra nézett – Na hogy legyen? Csak két ember mehet.

– Menjetek fel ti! – mondtam határozottan – úgyis ritkán találkoztok.

Láttam, hogy Anettnak rosszul esik, hiszen tudta, hogy direkt csinálom az egészet.

– Én veled szeretnék menni! – nézett rám.

– Fél órával ezelőtt miért nem érezted ezt? – kérdeztem vissza – Menjetek csak szépen, én megvárlak titeket itt lenn!

Elkezdődött a szokásos játék, egyszer ő enged, egyszer én. Matthias minket nézett, majd kissé feszültté vált, ahogy meglátta a mögöttünk várakozó sort.

– So?

Anett zavarban volt.

– Menjetek fel, ha szeretnétek, én maradok! – ajánlotta fel a német fiú.

– Kedves vagy – vágtam rá –, de menjetek ti, én úgyis tériszonyos vagyok. – füllentettem.

Matthias határozott volt és mivel zavarta a mögöttünk kígyózó sor, megrendelte a két jegyet és az egyiket Anettnek nyújtotta át. Rám nézett, én meg rövid kézmozdulattal jeleztem, hogy valóban lemondok a megtiszteltetésről. Belül éreztem, hogy megnyertem a csatát, habár nem tudtam milyen küzdelemről van szó, és azt sem, hogy mit is jelent pontosan ez a győzelem. A biztonsági őr odakísérte őket a ballonhoz én meg könnyed léptekkel kisétáltam a térre, hogy egy padról nézzem végig felemelkedésüket. Leültem, de megint valami furcsa érzés tört rám. A bizonytalanság, hogy jól döntöttem-e? Valójában az ember soha nem lehet bizonyos afelől, hogy jól döntött, de ha rosszul döntött, azt meg tudja állapítani utólag. Tíz perccel később már így éreztem én is, mikor szembe kellett néznem életem egyik legkellemetlenebb helyzetével. Nem is értem, hogy nem vettük észre, hogy a léghajózáshoz túl szeles az idő, hogy ilyen szürke, borongós napon, inkább múzeumba kéne mennünk. Én magam sem láttam, hiszen a féltékenység lebegett szemem előtt, és ez előrébb volt bármely más gondolatnál. Körülbelül tíz perce ülhettem a padon, amikor azt láttam, hogy a légballont – ami száz méter magasan lehetett – elkezdi a szél ide-oda dobálni. Ijedten meresztettem szememet az égre, majd a jegyvásárló bódéhoz siettem, ahol már kitört a pánik. Messziről sikoltozást hallottam, mely valószínűleg a ballonból érkezett, néhányan telefonjukkal videózni kezdtek, míg a személyzet tanácstalanul bámulta a léghajót. Közben a kapun át rendőrök meg mentősök érkeztek. Nehéz elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem. Félelem fogott el. Anettra gondoltam és az elmúlt fél óra eseményeire. Lelkiismeretfurdalásom lett. Ha én nem viselkedtem volna így, minden egész máshogy történt volna. Ha egy kicsit tudatosabb vagyok, ha nem kezdem el vádolni, ha nem tör rám a féltékenység, ha én megyek fel vele, vagy akárcsak ha lebeszélem őket, hogy felszálljunk. Csak néztem az eget és a szél olyan nagyokat dobott a léghajón, hogy öklendezni kezdtem. El fogom veszíteni! – döbbentem rá – Jézusom, könyörgöm, segíts! – fohászkodtam. Teljesen tétlen voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Odaszaladtam a jegyszedőhöz és ordibálni kezdtem vele.

– Csináljon már valamit! Hozza le a ballont! Nem érti, csináljon valamit! – közben folyni kezdtek a könnyeim – Miért engedték fel, ha tudták, hogy ilyen szeles az idő?

Ő csak feszülten állt és nézett felfelé. Mit is tehetett volna? Nem az ő hibája volt. Magasabb erők játszottak velünk. Olyan erők, melyek felett nekünk nincs hatalmunk. Talán ha máshogy döntök, máshogy alakult volna. De dönthettem-e volna másképp vagy az egész el volt rendelve? Az ember valóban egyféleképpen cselekedhet, aztán ezerféleképpen kell megbánnia tetteit? Közben láttam, hogy tíz méterrel már lejjebb húzták a ballont, és azt is, hogy szerencsére nem esett ki senki a léghajóból, ami kis megnyugvást nyújtott, de tudtam, hogy aki fenn van, annak élete egyik legszörnyűbb élményén kell keresztül mennie. Hogy nézek ezután majd a szemébe? Mit fogok egyáltalán mondani? Azt, hogy„sajnálom”? Milyen erőtlenül csengett most ez a szó, és mennyire jelentéktelenné, nevetségessé váltak azok a féltékenységi gondolatok, melyek néhány perce még meghatározták hangulatomat. Egyetlen dolog lebegett szemem előtt, hogy szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Nem tudtam mit fogok mondani, sem hogy hogyan kérek bocsánatot. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy szeretem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de tizenöt perc biztosan, míg lehúzták a ballont a földre. Kinyitották a kis kabin ajtaját és messziről láttam, ahogy néhány sokkos állapotban levő diákot húznak ki a mentők. Elfogott a félelem. Remélem nincs semmi baja! – mondtam magamban. Aztán láttam, ahogy kilép a kis ajtón, remegő mozdulatokkal, üveges tekintettel, ahogy mered maga elé, halálfélelemben. Könnyezni kezdtem. Elindultam felé, és érzékeltem, hogy észrevesz, de semmilyen érzést nem képes kimutatni. Sem gyűlöletet, sem szeretetet, sem félelmet, sem megnyugvást nem láttam rajta. Olyan volt, mint egy bábu, aki önszántából csak mozogni képes. Odaértem hozzá és megöleltem, majd sírni kezdtem.

– Ez borzasztó. Erre nincsenek szavak. Ez nem is tudom, hogy történhetett. Annyira sajnálom! Annyira nagyon sajnálom!

Csak nézett maga elé, mint aki nem is tudja, hol van. Közben Matthias is előkerült és csatlakozott hozzánk. Megölelte Anettet. Mindenféle érzés kavargott a fejemben, de a féltékenység volt az utolsó abban a pillanatban. Hárman öleltük egymást, mint három jó barát, akiknek nincs közös múltja, de egy borzasztó élmény mégis összeköti őket. Eltűnt minden haragom és szomorúság szállt a helyébe. Eltűnt a féltékenység, és az összetartozás érzése váltotta fel. Kellett ez vajon hozzá? Vajon tényleg a szenvedés az egyetlen útja annak, hogy belássunk valamit, hogy tudatosabban éljük az életünket? Vagy a szenvedés elkerülhetetlen dolog, nem tanítója, csupán velejárója az életnek? Nem adok választ a kérdéseimre, mert talán nincsenek is rá válaszok. Egy dolgot mindenképp megtanultam. Jobban meg kell becsülnöm azt, amim van, mert bármelyik pillanatban elveszíthetem. Jobban meg kell becsülnöm azokat, akik körülöttem élnek, mert bármelyik pillanatban örökre eltűnhetnek az életemből. Rosszkor voltunk rossz helyen, mindezt tetéztük egy rossz döntéssel, de ez nem oldoz fel azon felelősség alól, hogy az adott helyzetből a legjobbat hozzuk ki.

Aznap már nem csináltunk semmit. Visszamentünk a hotelszobába. Anett nem sokat beszélt. Estére kicsit jobban lett. Nem is nagyon tudtam mit mondani neki. Mit mondhatnék ilyenkor? Nem én küldtem oda a szelet, mégis olyan érzésem volt, mintha az én heves gondolataim sodorták volna jobbra-balra azt a léghajót. Mintha az én viharom pusztított volna Berlin utcáin és az én sötét lelkem telepedett volna a városra. Mintha szívem minden borús aspektusa azon a napon a körülményekbe manifesztálódott volna és együttes erővel csapott volna vissza rám. Egyre inkább csak az a régi bölcs mondat kavarog a fejemben: „Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent”[1].

[1] Hermész Triszmegisztosz (Tabula Smaragdina)