Az akaratról

0

„Az erő nem testi képességből fakad, forrása a rendíthetetlen akarat.” (Gandhi)

Énünk minden megnyilvánulása valamely akaratból fakad. Az vagyok, amit akarok. Azt akarom, aki vagyok. Schopenhauer azt mondja „az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer”. Az, hogy az emberben mennyire dominál az akarat, tulajdonképpen egyetlen meghatározója annak, hogy milyen életet él. Akiben nincs akarat az sodródik az árral. Ha nem akarok semmit, életem olyan lesz, amilyenre a körülményeim formálnak. Sokan a körülményekre hivatkoznak, hogy „én azért lettem ilyen, mert ez meg ez történt velem” vagy hogy „elkerülhetetlen volt, hogy én ilyen legyek”. Ezek a kijelentések csak azt szolgálják, hogy ne kelljen szembenézniük önmagukkal. Az vagyok, amit akarok. De mi is ez az akarat?

Ha azt mondom, az akaratom tulajdonképpen én vagyok, akkor az akaratom azokban a döntéseimben jelenik meg, amiket meghozok. Valamit meg akarok tartani, valamit kizárok az életemből, és néha előfordul olyan, hogy két akaratom nem fér meg egymással. Ezt is akarom, meg azt is, de tudom, hogy a kettő kizárja egymást. Gazdag és híres akarok lenni, de közben Isten alázatos szolgája, aki szegénységben él. Ezek az illúziók tulajdonképpen addig maradnak fenn, amíg nem történik meg végleges elhatározás, habár nagy kérdéseknél néha egy életbe is belekerülhet, míg az akarat megformálódik a megismerésben. Visszatérve Schopenhauer-re, azt mondtam: az akarat formálódik a megismerés által. Tehát, amíg valamit nem ismertem meg, addig nem is akarhatom igazán. Az akarat épp arra vonatkozik, hogy megismerjem, és a megismerésben eldöntsem, hogy akarom-e vagy sem. Az emberek szeretnek pálcát törni a másik felett és azt mondani, hogy „rossz ember”, mert akaratuk olyan dologra irányul, ami az ő akaratukkal ellentétes.

Mikor szeretetről beszélünk, és Jézus tanítását vesszük alapul, azt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”. Mindezt ismerjük jól, és habár tudjuk, ezek a szavak Istennek szóltak, Jézus élete mégis valamilyen formában az emberek felé is kinyilvánította ezt. Az ember szabadsága abban rejlik, hogy akár olyan döntést is hozhat, ami hosszú távon nem a számára legmegfelelőbb út. Olyat, amit később megbánhat, elfelejthet, a múltba temethet. Mindannyiunknak vannak ilyen élményei: valami olyasmit akartunk, amit már nem, sőt leginkább letagadnánk, és soha nem említenénk senkinek. Mi erre Jézus reakciója? „Bűneid bocsánatot nyertek, de többet ne vétkezz!”. Sose szerettem a bűn szót, mert a bűn valami olyasmire utal, hogy amit tettél nem tehető jóvá. A bűntudat, azt jelenti, hogy egy múltbeli dolog miatt, amit akartunk – de már nem akarjuk – felőröljük egész lényünket. De akkor hol van a szabadság? Jézus tanításában a bűn kérdése a megbocsátással válik teljessé, melynek oka pontosan az, hogy a felszabadulás által megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb utat, melyet már erősebb akarattal követünk. A buddhizmusból ismert „karma tanítás” lényege hasonló, habár a szabadság abban is csak felszínes módon jelenik meg. Azt mondja: minden tettünknek következménye van, így rossz döntéseink előbb-utóbb visszahatnak ránk és le kell dolgoznunk őket. Ebben a tanításban nincs semmi személyes, habár kétségkívül benne van az a pozitívum, hogy saját döntéseim felelősségét nem ruházhatom át egy „Megváltó”-ra vagy a sorsra. A megváltás lényege nem az, hogy bármit teszek, azt már kiegyenlítették, hanem hogy amit teszek újra és újra átformálható egy olyan akarattá, amivel közelebb kerülök a megváltás misztériumához. A buddhizmus nem hagy teret ennek és habár, hogy mi jó, illetve rossz döntés néha egészen meghatározhatatlan, azért az érzések szintjén mégiscsak tudjuk, hogy mi az, amit már „rossz” döntésnek nevezhetünk.

A Bibliából sem ismeretlen a karma törvénye: „Aki jóra törekszik, jóakaratot szerez, de eljön a rossz arra, aki azt hajhássza.” (Példabeszédek 11:27). Ha jobban körbenézünk a világban, ez csak úgy értelmezhető, ha az életet végtelennek tekintjük. Ha azt mondom: a Földön nincs igazság, akkor néhányan ugyan elméleti szinten vitába bocsátkozhatnának, azért legtöbben azt mondanánk, ez így van. Az igazság ugyanis nem az, hogy minden rossz döntés azonnal kiegyenlítődik, és a helyére kerül, hanem hogy rengeteg rossz döntés megtorlás nélkül marad és az emberi élet szabadságából a múlt homályába vész. Nem követhető, nem látjuk, mi történik azután. Mennyről meg Pokolról regélünk, karmáról beszélünk, de mit tudunk mi erről? A poklot is csak addig emlegetik, amíg azt gondolják, hogy őket az biztosan elkerüli. A karmát akkor veszik komolyan, ha meg vannak róla győződve, hogy amit ők tesznek az jó. De hogyan kapcsolódik ez az akarathoz? Mi van, ha én jót akarok, de folyton fájdalmat okozok, és rendületlenül azzal kell szembesülnöm, hogy tulajdonképpen rossz vagyok. Hol vagyok én? Ugyanúgy, ahogy a bűn, úgy a karma törvénye is mélyebb szinten húzódik meg. Az akarat összefügg a tudatossággal. A tudatlan ember akarhatja a jót, ha valójában minden tette tökéletesen értéktelen. Egy tudatos ember talán szenvedést okoz, végül mégis valami szép formálódik a fájdalmak romjain. Ha a körülményekből következtetünk az akaratra, akkor csak igazságtalanságot látunk, ha a fájdalmainkból következtetünk az akaratra, akkor csak rosszakaratot vélünk. Az én akaratom nem az, amit te látsz bennem, hanem az, amit én akarok. Ez örök-törvény, és ezt semmi nem változtathatja meg.

579948_529123320437997_1632134760_n

„Sors, akarat oly ellensarki vég,

Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;

Miénk a szándok, nem sükere ennek.”

(W. Shakespeare)

Sokan mondják, hogy a sors magasabb rendű az akaratnál, mert ahányszor akarunk valamit és nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, valami felsőbb erő beavatkozására gyanakszunk. Habár, hogy mi a „sors” nem igazán tudnánk megmondani. Mindent a sorsnak vélünk, ami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk és mindent saját akaratunknak (vagy Istennek) vélünk, ami úgy alakul, ahogy akartuk. Az ilyen tévedéseken alapuló gondolatok vezetnek oda, hogy akaratunk valójában kiforrott és ennek függvényében minden esemény vagy a „Gondviselés” vagy a minket akadályozó „Sors” eredménye. Az, hogy a sorsunkat összefüggésbe hozzuk saját akaratunkkal, nem igazán jut eszünkbe, mert oly gyenge és erőtlen az akaratunk, hogy – úgy érezzük – az soha nem lehet képes megváltoztatni saját lényünket vagy a körülményeket. Közben másokat figyelünk, és a sorsot átkozzuk, hogy nekik mennyire szépen alakult minden, minekünk meg szenvedés és nehézségek tömkelege az életünk. Aztán azt mondjuk, hogy mindez karma. Valamit három élettel ezelőtt elkövettem, ami miatt most nekem nehéz az életem. Még ha igaz is volna, mit kezdjek én ezzel? Az ember mindent megtesz azért, hogy könnyebben elviselje a jelent. Előbb kezd el beszélni idegen lények megjelenéséről, minthogy belássa, hogy elmebeteg. Soha nem azt figyeli, hogy mit tehet, hanem azt, hogy miért van az, ami van? És ha úgy véli, hogy megtalálta, hogy miért van, akkor hátra dől, és azt mondja, hogy „ő már tudja”, csak közben egyetlen lépést sem tesz, hogy az ne legyen úgy.

„A boldogság választást feltételez, s a választás mélyén valami kiérlelt és világos akaratot”.

(Albert Camus)

Hiába akarlak, ha te nem akarsz. Hiába akarsz engem, ha én nem akarlak. A boldogság fogalma legtöbbször a többi emberhez kapcsolódik. A szeretet az, ami leginkább boldogságot okozhat. Ha a boldogság viszont szeretet, akkor azt kell szemügyre vennünk, hogy az hogyan kapcsolódik az akarathoz. Ha az akarat önmagában szeretet lenne, akkor elég könnyű dolgunk volna, de mindenki más és más dolgot szeret, mint ahogy mindenki kicsit más és más dolgot is akar. Ha az a szeretet, hogy valaki az én akaratomnak megfelelően él, akkor saját boldogságom árán egy másik ember szabadságát teszem tönkre. A szeretet tehát nem lehet az, amit én akarok, kivéve, ha valami csoda folytán a másik ember folyton mindig ugyanazt akarná, amit én. Ezen a ponton a boldogság és az akarat olyan képet mutat, mintha ellentétesek lennének egymással. „Legyen meg a Te akaratod” – mondja Jézus. Ebben a mondatban közelség és távolság is van egyben. Mert azzal, hogy én kijelentem, hogy legyen úgy, ahogy Te akarod, nem jelentem ki egyidejűleg, hogy az nem úgy lesz, ahogy én akarom. A két akarat összefolyik. Nem arról van szó, hogy én lemondok az akaratomról azért, hogy a te akaratod meglegyen. Nem arról van szó, hogy én a rabszolgáddá válok, és mindenben úgy cselekszem, ahogy te szeretnéd. Hanem, ahogy te akarod, az a te döntésed, és én akarom, hogy ebben a döntésedben te szabad maradj. Ez szeretet. És ha ez a döntésed nekem fájdalmat vagy szenvedést okoz, én akkor is meghagyom ezt a szabadságot. Minden ilyen tett idővel megdicsőül, mert ez valódi szeretet. És minden ilyen tett előbb-utóbb eléri hatását. Ez a boldogság. Az összes többi “szeretet” igényekről, önzésről meg birtoklási vágyról szól, és időlegesen talán úgy tűnik, hogy nincs hatalmasabb boldogság, ha két ember ugyanazt akarja, és ebben egymásra találnak, a valódi boldogság mégis az, ha akkor tudjuk szeretni a másikat, ha ő éppen mást akar, mint amit mi, és ebben az akaratában mi valódi szabadságot tudunk (és akarunk) neki biztosítani. Ezért mondja Camus, hogy a „boldogság választást feltételez”. Mert amíg örömben és mámorban vagyunk valakivel, akivel látszólag minden akaratunk egyezik, addig őt nem választottuk, sőt még csak nem is ismerjük. Akkor kezdesz el valakit ismerni, ha megismered azon akaratát is, ami különbözik a tiédtől. Ha nincs olyan akarata, ami különbözik a tiédtől, akkor nincs melletted senki, csak egy árny, aki mindennek meg akar felelni. Az ilyen “árny” emberek képesek elveszteni önmagukat csak azért, hogy megmentsenek valami felszínes képet önmagukról. A megismerés tehát elengedhetetlen a szeretethez és a boldogsághoz. „Az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer”. Ha azt mondom, hogy valakibe beleszerettem, még mielőtt megismerném azon igényeit, melyek ellentétesek az enyémmel, addig tudatában kell lennem, hogy egy fantáziaképet szeretek, ami valójában azon igényeken alapul, amit én akarok. De az ilyen fantáziakép előbb-utóbb összeomlik, mert egyetlen ember sem akarja mindig ugyanazt, amit mi, még ha néhány dologban talán egyet is ért. Csak a megismerés után derül ki, hogy a másik fél képes-e a szeretetre. Képes-e arra az akaratra, hogy a másik akaratát – ha nem is mindig, de – tiszteletben tartja. Egy perzsa költő mondta még a XII. század környékén: „Tegnap okos voltam, így meg akartam változtatni a világot. Ma bölcs vagyok, így megváltoztatom önmagam”. Akarhatom, hogy a világ az én igényeimet szolgálja ki, de miért ne akarhatnám inkább, hogy megismerjem a világot és én magam forduljak szeretettel felé?

Vallomás

0

Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár még nem volt nagyon mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.

– Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.

A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.

– Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermekeljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…

Kopogtattak.

– Ki az? – kérdezte.

Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.

– Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.

Ő meg csak nézett maga elé.

– Indulnunk kell – mondta ő is lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.

Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján