Az üzletember

Megálltam a kapunál és megnéztem még egyszer a házszámot, hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Nyugtáztam, hogy minden rendben, megnyomtam a csengőt. Néhány másodperc múlva egy női hang szólalt meg a kaputelefonban, bemutatkoztam, majd beengedett. Egy rövid kőút vezetett a több emeletes irodaház bejáratához. Újra előtörtek emlékeimben a szavak, melyeket az üzletember mondott: „egy csengő van, az egész irodaház az enyém”. Bizakodón léptem be az ajtón, azzal a reménnyel, hogy egy ilyen embernek meg van a lehetősége, hogy segítsen, így mi akadályozná meg, ha abból neki is előnye származhat? Valójában soha nem volt bajom a gazdag emberekkel, viszont az a kérdés mindig is foglalkoztatott, hogy milyen áron gazdag egy gazdag ember? Mit veszít, ami által ezt nyeri? Beléptem az ajtón, már az irodában ültek, én késésem miatt csak később tudtam csatlakozni. Ahogy körbenéztem a szobában, magával ragadott az erősítők tornyosulása, a hangszerek tömkelege, az a fajta bőség-, amire minden zenész vágyik, mely által kibontakoztathatná kreativitását. Az anyagi jólét valójában ad egyfajta szabadságot. A pénz: szabadság és biztonság is egyben, de ahogy semmi egyéb, úgy a pénz sem változtatja meg az ember mentalitását, a szabadság és biztonság könnyen rabságba és őrületbe kergeti a bővelkedőt. Ezt a fajta előítéletet nem igazán tudtam levetkőzni. Kabátomat azonban sikerült levennem, úgyhogy kezet nyújtottam, és csatlakoztam a beszélgetéshez.

– Épp ott tartottunk – mondta – hogy felvetődött a kérdés: mi nálatok a produktum? Ti zenészek vagytok, és tetszik, amit csináltok, de kell valami plusz, valami, amivel felhívjátok magatokra a figyelmet. Ha ez hiányzik, elvesztek a süllyesztőben.

Nem szóltam egy szót sem, nem mintha túl sok lehetőségem lett volna rá. Dőltek belőle a szavak, és egy ideig esélyt sem kaptunk, hogy megszólaljunk. Jobb híján elkezdtem figyelni: hogyan beszél, miként néz, milyen a hangja, a testtartása, majd V.-re néztem, aki hasonlóan jó emberismerő, mint én, és azon gondolkodtam, hogy ő vajon mit lát.

– Én a vendéglátásban kezdtem – folytatta az üzletember – megtanultam, hogyan kell eladni valamit. Azóta sok milliót költöttem mindenféle produkcióra, fesztiválokat szerveztem saját szórakoztatásomra, a médiában dolgoztam, majd a csúcson kiváltam és saját vállalkozásba kezdtem. A mögöttem álló tapasztalatok segítségével majdnem biztosan meg tudom mondani, hogy valami sikeres lesz-e vagy sem.

Megállt egy pillanatra, mintha csak levegőt akarna venni, így vettem a bátorságot és félbeszakítottam.

– És bennünk látod a siker lehetőségét?

Azután tíz percig megint meg sem tudtunk szólalni, mert elmondta, hogy mitől lehet sikeres valami és ezt példákkal is alátámasztotta, saját példáival.

37804164-success-business-man-raise-his-hand-double-exposure-concept-of-businessman-and-city-stock-photo

– Akkor van meg az a plusz, amit említettem, ha már van kész produktum. Amíg nincs kész, addig senkinek nem fog kelleni. Lehetsz ügyes, szimpatikus, tehetséges, de ez kevés. Mi az a plusz, amit ti fel tudtok mutatni? Mert középszerű produkcióból több ezer van Magyarországon, mi az, amivel ti ki tudtok tűnni?

A kérdések valójában költői kérdések voltak és nem igazán várt választ rájuk. Néhány pillanat múlva V. szakította félbe monológját.

– A mi előnyünk az, hogy egy olyan zenekari felállással és szövegvilággal rendelkezünk, melynek meg van a maga egyedisége, értékes és mond valamit az embereknek és emellett könnyen befogadható. Ellenben rengeteg olyan előadó fel van kapva, híresek, akik üresek, nem mondanak semmit és néha még csak nem is tehetségesek. Lehet, hogy nem mi vagyunk a legprofibb zenészek, de amit csinálunk, abban van lehetőség.

Én egyetértettem, az üzletember tekintete viszont kissé elhomályosult.

– Ha elmész egy kiadóhoz, őt nem fogja érdekelni, hogy milyen értéket képviselsz. Egyetlen dolog fogja érdekelni, hogy az a pénz, amit ő befektet az megtérül-e. Ő olyan emberekkel fog együtt dolgozni, akiket el lehet adni, akik nem veszteségesek.

Éreztem, hogy feszültté válik a levegő.

– Ezért tart itt ez a világ – mondta V.

– Ez egy teljesen természetes folyamat – válaszolta az üzletember túlzott magabiztossággal –. A pénzkeresés is művészet, és aki egy kiadó vezetője, az rengeteget dolgozott azért, hogy ott lehessen, ahol van. Megtanulta, hogyan kell építkezni és azt is, hogy mibe érdemes a pénzét befektetnie. Ha nem látja, hogy érdemes a pénzt befektetni, akkor nem fogja. Ez ilyen egyszerű.

– De akkor ne áltassuk magunkat azzal – mondtam –, hogy ezek az emberek azért vannak, hogy segítsék a művészvilágot. Épp azért vannak, hogy tönkre tegyék. Mi tehát az a plusz, amit keresnek? Ha megnézzük a mai zeneipart, kik azok az emberek, akik hírnévre tettek szert? Kik vannak a médiában? Mi a plusz bennük? A tehetség? A hang? A tudás? Az előadásmód? Azok az emberek a vágyaik miatt váltak kiszolgáltatottá, és ez által elvesztették művészetüket is, mert előadók lettek, akiknek nincs semmi mondanivalója. A pénzért éneklik más emberek dalszövegeit, és jó esetben még élvezik is.

– Azoknak az embereknek van stílusa, így jobban működnek, mint produktum. Akinek nincs stílusa, nem lesznek figyelemfelkeltőek, elvesznek a tömegben. Erre a legjobb példa, hogy ha egy szál gitárral kiállsz az utcára, akkor fel tudod-e hívni magadra a figyelmet vagy sem? Ha nem figyelnek fel rád, el vagy veszve.

Egy pillanatig csend honolt, majd V. szakította meg a csendet.

– A plusz tehát az, amivel felkelted a figyelmet. Az mindegy, hogy az undorító, manipulatív, megbotránkoztató, negatív vagy értéktelen, a lényeg az, hogy felkeltsd a figyelmet. Nekünk a zene nem erről szól. A művészet önkifejezési módszer, és nem pénz mágia. És nem attól lesz stílusa valakinek, ha magára vesz ezerféle ruhát, vagy ha meghal a színpadon a megjátszott eksztázistól.

– Itt nem az a lényeg, hogy mi művészet meg mi nem – mondta –. Több száz jazz zenész csodálatos művész, mégis siránkoznak és nem értik, hogy mitől nem megy a szekér. Ülnek egy bárban, lejátszanak bármilyen skálát, technikailag profik, de nincs semmi produkció. Az embereknek produkcióra van szükségük és ez náluk hiányzik.

Aztán elgondolkodtam mi a produkció és mi a művészet. És azon is elgondolkodtam, hogy a produkció és a művészet hol találkozik, és hol veszti el egyik a hitelességét a másik javára. Felesleges lett volna sokáig húznunk ezt a beszélgetést, így rövidre zártuk. Megértettük: egy üzletember az üzletet keresi, ezért ez a neve. Felesleges azt remélni, hogy egy szubjektív értékítélet alapján, mi meg tudunk győzni egy olyan embert valamely alkotás lehetőségeiről, aki valójában csak terméket meg számjegyeket akar látni benne (de azt meg nem látja). Mégis mindenkor szüksége volt a művészetnek az ilyen emberekre. Mindig is voltak mecénások, megrendelők, támogatók, akik pénzelték az alkotókat, mert saját erőből képtelenek lettek volna érvényesülni, vagy akár elkészíteni alkotásukat. Az üzletemberek viszont – legtöbbször – nem szeretetből vagy művészi azonosulásból segítenek, hanem egyszerű nyereségvágyból, és ez a művészetnek – még ha valamilyen formában szüksége is van támogatásra – mérhetetlenül sokat árt. Azt mondják ez teljesen természetes mentalitás. Ha te ülnél abban a székben, te sem csinálnád máshogy. Ki akar pénzt befektetni valamibe, ami tudja, hogy veszteséges lesz? Ez őrültség volna. De ahol a hatalom, ott az ízlés. Azt veszik az emberek, amit az arcukba nyomnak. És ki dönti el, hogy az mi legyen? Ki dönti el, hogy mire van szüksége az embereknek? Hogy mi az érték? Hogy mi az a plusz, ami megfogja az embereket? Az üzletembereknek szüksége van a művészekre, és a művészeknek is a mecénásokra. Így teljes a kör. És habár úgy tűnik, hogy a művész sikeressége ki van szolgáltatva annak a hatalmas szerkezetnek, ami támogatja őt, hogy naggyá válhasson, valójában a szerkezetnek van szüksége az inputra, a művészre, hogy legyen mit egyáltalán felkapnia. A művész kiszolgáltatottságát nem lehet egyenlővé tenni azzal a tétellel, hogy akkor értékes, ha sikeres. Rengetegen azt gondolják, hogy azért nem jó, amit csinálnak, mert nem lett sikeres. És utána mikor egy üzletember sikeressé teszi őket, akkor azt gondolják, hogy ez által sokat tanultak és most jó, amit csinálnak. Valójában azt tanulták meg egyedül, hogy hogyan lehet érvényesülni egy világban, amit a pénz ural. Ehhez viszont nem kell művésznek lenni, sem zenésznek. Ha valaki szeretné megtartani azt a tisztaságot és örömet, amit a művészet vagy zene nyújt neki, de szeretné minél szélesebb körben megmutatni alkotását, akkor nem engedheti, hogy a pénz emberei lenézzék munkásságát, sem azt, hogy az üzletemberek magasabb pozícióba helyezzék magukat nála, mert kiszolgáltatottá válik és idővel ellanyhul munkássága is. Az üzletember nem ellenség. Nem rossz ember. Csak meg kell érteni, hogy mik az érdekei, mint ahogy neki is meg kell értenie, hogy egy művészt mi motivál a sikeren kívül…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s