A felelősségről

0

Minden ember biztonságra vágyik, habár az egész lét bizonytalanságra épül. A bizonytalanság abból a felfogásból adódik, hogy a jövő determinisztikus, még sem lehetünk tudatában semmi eljövendőnek. Ezt nevezik sorsnak. A bizonytalanság, a sors önmagunk fölé helyezése. Életünket tehetetlenül szemléljük: ha akaratommal szemben elrendeltetik valami, megélem és megfigyelem, de megváltoztatni nem tudom. A sors kiszámíthatatlan – mondják. A bizonytalanság a lét determinisztikus volta, és nincs benne hely az emberi szabad akarat számára. Nem is fér bele, mert a lét bizonytalansága abból az eszmeiségből fakad, hogy képtelenek vagyunk irányítani a sorsunkat, emiatt nyilvánvalóan kiszámíthatatlan és nem is szabad. Nem hogy a körülményeimet, még önmagamat sem vagyok képes iránytani, hogyan találhatnék hát bármi bizonyosságot benne?

A biztonság érzése kiváltság, és azok számára elérhető, akik önmaguk középpontjában találtak valami állandót. Kívül nem lehet semmi állandó, csak belül. A belső állandóságot nevezik akaratnak. Aki az akaratban állandóságot ismert fel, az tudatával felülkerekedhet a sorson. Nem megváltoztatja, csak felülkerekedik. Jöhet bármi, tudata nem a sors kiszámíthatatlanságában-, hanem saját akaratának megváltoztathatatlanságában hisz. Az akarat megváltoztathatatlansága nem mindig egyenlő a megvalósulással. Aki csalódások sorozata által elveszti akaratát, abból előbb-utóbb a biztonság érzése is elvész. A lét tehát önmagában bizonytalan, de az emberi tudat képes felismerni egyfajta állandóságot: saját akaratát, és ezen akarat felett a sorsnak nincs hatalma, habár mindig próbálja keresztezni őt, hogy felmérje erejét. Épp ezért mondják: az emberi akarat sorsformáló, de csak ha elég erős. Az állandóság azonban mindig egyfajta rugalmatlanság. Ezért van, hogy a biztonság élettelen. A biztonság az állandóságba vetett hit, mely gyakorlatilag egyenlő a saját akaratunkba vetett hittel. Sorsformáló erő, melynek erejét úgy méri a sors, hogy lépten-nyomon gátakat tesz elé, ugyanis ha nem tenne gátakat, nem tudná felmérni erejét sem.

AZ AKARATBA VETETT HIT:

A biztonság állandó, ezért rugalmatlan.

A biztonság erő, de élettelen.

A SORSBAN VALÓ FELOLDÓDÁS:

A bizonytalanság szabad, ezért rugalmas.

A bizonytalanság élet, de erőtlen.

A felelősség kérdése csak ott merül fel, ahol az emberi akarattal is számolhatunk. Senki nem vonható ugyanis felelősségre, aki akaratán kívül cselekszik. Ha minden bizonytalan és befolyásolhatatlan, akkor nincs felelősség. A felelősség ott kezdődik, ahol az ember felismeri saját akaratát, és ahhoz mérten kezd cselekedni. Akiben nincs akarat, az megfoghatatlan. Akiben nincs akarat az szabad ember marad, szabad marad a felelősség alól. Hiába próbálják számon kérni, ha a társadalmi jogszabályokba nem ütközik felelőtlensége, akkor érinthetetlen. Gyermek marad, aki semmit nem akar, így nem is visz véghez semmit. Rugalmas, mert mindig azt csinálja, amit érez, de hatástalan, mert semmit nem képes végig csinálni.

Ahol akarat van, ott megjelenik a felelősség. Ezért olyan szigorú a „felelősség” szó, hiszen az akarat állandóságában öntudatlanul is a rugalmatlanságra gondolunk. A szigorúságban megjelenik a felnőttség érzése, a gyermekség elvesztése, a vágyott szabadság reménytelen távolsága, az élettelenség. A felelősség rengeteg emberben félelmet kelt, ezért kerülik. Senki nem akarja elveszteni gyermeki ártatlanságát, szabadságát, rugalmasságát, életteliségét, mégis előbb-utóbb úgy érzi, felelősséget kell vállalnia, ha másért nem is, legalább saját életéért. A felelőtlenség részben áthárítható a sorsra, hiszen mondhatjuk, hogy mennyire akarunk valamit, de hát sajnos soha nem sikerül, így emiatt szabadok, felelőtlenek és gyermekiek maradhatunk. És ez a kényelmes állapot hosszasan fenntartható, annak árán, hogy az ember valóban soha nem lesz sikeres abban, amit valójában szeretne. A felelősség vállalása épp abban rejlik, hogy akaratom megrendíthetetlen, és sorsformáló. Ebben a sorrendben. Először megszilárdul, majd sorsformálóvá válik. Egyetlen akarat sem lehet sorsformáló, amíg nincs ereje.

-

A felelősség önmagunknál kezdődik. Csak akkor tudunk másokért felelősséget vállalni, ha önmagunkért már tudunk. Csak akkor tudunk igazán szeretni, ha azért, amit, akit szeretünk, felelősséget vállalunk. Amivel nem foglalkozunk, az elpusztul, ha önmagunkkal nem foglalkozunk, akkor összezavarodunk és a kapcsolataink is széthullnak. Aki nem tartja felelősnek magát saját tetteiért, az nem tud másokért sem felelősséget vállalni. És aki nem tud másokért felelősséget vállalni, akörül soha semmi nem lesz állandó. A szeretet ott kezdődik, ahol felelősséget kezdünk vállalni. Ha a szeretetben nincs felelősség, akkor csupán sodródunk. A sodródás lényege viszont a tapasztalás, nem a szeretet. A tapasztalás lényege a felismerés és az akarat formálása. Így jutunk a sodródástól a felelősségvállalásig. Senki nem tud szeretni tisztán, aki nem vállal felelősséget azért, akit, amit szeret. A szeretet viszont egység – közös felelősség, épp emiatt tud állandó lenni.

Sokak számára ismerős lehet Jézus talentumokról szóló példabeszéde: „Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. 15Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. 16Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. 17Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. 18Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. 19Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott.20Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. – 21Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 22Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. – 23Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 24Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. 25Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. – 26Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. 27Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. 28Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! 29Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. 30Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Máté 25, 14-30)

A példabeszéd a felelősségről szól. Aki fél, az nem képes felelősséget vállalni. A félelem megbénít. A félelem és a szeretet valójában ellentétpárok. Akiben nincs szeretet az fél, akiben nincs félelem, az szeret. A szeretet korlátja a félelem. A felelősség korlátja a számonkérés. A számonkérés meg félelmetes, mert ellentmond a szabadságnak, a rugalmasságnak, a gyermekségnek, amit egyetlen ember sem akar elveszíteni. Mit tegyünk tehát? A talentumok adottak, mi viszont nem akarunk felelősséget vállalni, ezért inkább elássuk őket a földbe, vagy azt mondjuk, hogy mi mindent megtettünk, de az élet elutasított minket, szerencsétlenek és sikertelenek maradtunk. Ha a felelősség számonkérésre történik, akkor félelemből ered, hatástalan és hazug lesz. A felelősségnek az akarat által kell létrejönnie, mint ahogy a szeretet is csak akarat által lehet szeretet. Aki úgy szeret bele valakibe, hogy nem is akarta, csupán a sors rendelte úgy, hogy beleszeressen, az nem szeret, hanem sodródik. A szerelem valójában sodródás, nem szeretet. Csak a szerelem lejártával változhat egy kapcsolat szeretetté. A szerelemben nem az embert akarjuk, hanem az érzést, az embert még nem is ismerjük, hogyan akarhatnánk? Ezért nincs a szerelemben felelősségvállalás. Még fel sem merül, mivel nem tartozunk a másiknak semmivel, nem is követelhet tőlünk semmit. Addig tart, amíg az érzés tart, és ha annak vége, akkor vége a kapcsolatnak is. A szeretet csak akkor nyilvánul meg, ha eldöntöttük, hogy akarjuk a másikat, ha felelősséget vállalunk érte és önmagunkért is. Ezért félünk annyira az elköteleződéstől, mert az elköteleződés mindig felelősséggel jár.

A talentumok valójában emberi adottságaink. Ha gondozásba vesszük őket, felelősséget vállalunk értük. Ha akaratunkat nem hatja át félelem, akkor a szeretet kibontakozik és felkínálja a lehetőségeket. Ha a talentumokat letagadjuk, gyűlöljük, elássuk, félünk tőlük, akkor a földbe ássuk őket. Nem bontakozik ki belőlük szeretet, nem sokszorozódnak meg. A felelősség tehát szeretet is egyben. A felelősség egyfajta gondoskodás, mely által a szeretet magjait szórjuk el, és kellő figyelemmel és kitartással gyönyörű virágokat nevelhetünk belőlük.

Az élet

0

Szép dallam törte meg a csendet, amit a part felőli hullámzás hangja tarkított.

Ilyekor mindig azt gondoltam, hogy valami érzékien szép dolog is létezik ebben a zord világban.

Édesapámmal laktunk egy kis nyaralószerű házban. Ő sokat dolgozott, én pedig sokat voltam otthon.

Nyári estéken gyakran lementem a partra sétálni, hogy érezzem, ahogy a meleg szél lágyan végigsimít az arcomon.

Régóta nem csináltam semmi hasznosat, életemet a táj gyönyörködése töltötte ki és minden más teljesen jelentéktelenné vált.

Nem tudtam megmagyarázni miért nincs bennem érdeklődés.

Néztem magam elé, és mégis csodás volt a kilátás és a víz zúgása. Néha magammal vittem a gitárom és eljátszottam néhány saját dalt. Ilyenkor magamnak és a tenger isteneinek játszottam, biztos voltam benne, hogy ők is hallják. Még, ha csendben is voltak, úgy gondoltam figyelnek.

Ma este is csak ülök és nézek magam elé. Nézem a fáklyákat a fekete háttérrel, és várom, hogy jöjjön egy gondolat, ami közelebb visz magamhoz, ami által több leszek.

Most már Csend van. Semmi sem történik körülöttem. Némák a halak, s én némán hallgatom őket.

Lassan érzem, ahogy eggyé válok a természettel, de valami hiányzik, valami üresség van bennem.

Becsukom a szemem, hogy megértsem mi ez a közöny.

Nem értem. Ez túl hideg. Honnan jön?

Senki nem felel.

Képtalálat a következőre: „nyári naplemente tengerpart”

Maradok egyedül, az órám mutatója kattog, a csendet megtölti az idő múlása, pedig azt gondoltam a csend örök, és végtelen.

De én mégis hallom, ahogy az a mutató csak megy, meg nem áll, és én még mindig várom a választ, arra, vajon mi ez az érdektelenség bennem.

Lelki fáradtság? Sikertelenség? Lustaság?

Senki nem felel. Feladom egy percre a megoldás megtalálásának lehetőségét és felállok mezítláb a homokba. Megfordulok, hogy hazamenjek a mi kis faházunkba, de ekkor hátulról megérint egy kéz. Én megdermedek, ahogy a vállamhoz ér, de hangja egy másodperc alatt megnyugtat.

Azt mondja:

– Ne félj, én az élet vagyok, eljöttem hozzád.

Én megfordulok és belenézek a gyönyörűen kékesbarna, szikrázóan fényes tekintetébe.

Ismerős volt, mintha néha láttam volna az arcát messziről, ami mindig jó kedvre derített.

Meglepődtem. Eljött hozzám az élet? A filmekben a halál szokott eljönni az emberekért.

Miért pont hozzám? Lehet, hogy eltévedt?

Talán sosem érdemeltem meg, hogy találkozhassak vele és most mégis itt áll előttem és rám figyel.

– Miért jöttél hozzám? – kérdeztem gyanakodva, mintha az egészet csak álmodnám.

– Mert hívtál – felelte teljes nyugalommal.

– Ó, sajnos az téves volt, én biztos, hogy nem hívtalak – mondtam tiltakozó hangnemben.

– Akkor miért szólítottál? – kérdezte ugyanolyan ártatlanul, mintha még nem adtam volna neki választ.

– Nem szólítottalak, – ismételtem magam – én csupán a csendben hallgattam az idő múlását, és szerettem volna tudni, miért érzek közönyt minden nap.

– Akkor lehet, hogy én vagyok a válasz, ezért küldtek ide. Talán az én hiányom az oka érdektelenségednek – mondta az Élet.

Megdöbbent arcomon rémület, düh, a meg nem értettség és az öröm érzése ült ki egyszerre.

Nem tudtam válaszolni neki, lebénultam.

Elküldték hozzám az életet, hogy választ kapjak? De ki küldte hozzám?

Úgy gondoltam, ha a csend hozta ezt az egészet ide, hát majd ő maga megoldja, így csak hallgattam némán.

– Az arcod fakó és sápadt – törte meg a hallgatást.

Nem nézel ki jól. Mindig ez van, ha sokáig nem látok valakit. Fogd meg a kezem, én meggyógyítalak. Azért jöttem, hogy segítsek, mert már régóta vágysz rám.

Nem tudtam leplezni a félelmet és a kétségbeesést az arcomon.

Idejön megzavarni éveken át tartó nyugalmamat? Hogy ő lenne a válasz mindenre, és azt mondja, nem nézek ki jól? Na, én aztán nem bízok meg ebben az Élet nevű figurában, nem kell a segítsége.

– Köszönöm, de egyedül is elboldogulok–mondtam fennhangon, mint akinek sosem volt és nem is lesz szüksége segítségre.

– Rendben, – válaszolta –, ha nélkülem szeretnél lenni, én elfogadom, de tudd, hogy velem minden sokkal szebb és vidámabb. megízesítem az ételeket, kifestem a falakat, selymes illatot varázsolok köréd és könnyedséget. Velem minden egyszerű, meleget hozok a szívedbe, szerelmet, dallamokat, örömöt, mosolyt. Miért tagadsz hát meg engem?

– Ekkor lenéztem a homokos talajra, tudtam, hogy igaza van. Nekem sosem adattak meg ilyen dolgok. Elszomorodtam és közben megértettem, talán csak én voltam az, aki mindig elvette ezeket önmagától.

– Nem érdemlem meg – válaszoltam kedvesen és bús tekintettel.

– Nem lennék itt előtted, ha nem érdemelnél meg. Fogadj hát el engem, és legyél végre boldog. A döntés a kezedben van – mondta, s a szeretettel és a békével eltöltött szavai megsimogatták az arcomat.  Sosem láttam még hozzá foghatót.

Vonzó volt, mint egy tiltott gyümölcs, gyönyörű arca mámort hozott, komolysága vidámság volt, mosolya pedig maga a véget nem érő boldogság, s közben a félelem minden pillanatban visszahúzott, mikor elindultam felé.

Ő várt kinyújtott kézzel,  én pedig csak álltam némán. Nem vagyok jól, valami visszahúz tőle, s én biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom megoldani. Lemondó tekintetem nemet intett, s ő megfordult, elindult a tenger felé, ahonnan jött.  Arról a helyről, melyet oly régóta néztem a partról, s hallgattam a víz zúgását a nyári estéken, s a csendet, amelyet az órám kattogása tör meg. Mert a csendben midig ott az idő, ami sosem áll meg.

Egyedül maradtam újra, s vártam, ha legközelebb eljön, talán elmegyek vele.

De most még nem.  Nekem még itt kell maradnom.