Szép dallam törte meg a csendet, amit a part felőli hullámzás hangja tarkított.

Ilyekor mindig azt gondoltam, hogy valami érzékien szép dolog is létezik ebben a zord világban.

Édesapámmal laktunk egy kis nyaralószerű házban. Ő sokat dolgozott, én pedig sokat voltam otthon.

Nyári estéken gyakran lementem a partra sétálni, hogy érezzem, ahogy a meleg szél lágyan végigsimít az arcomon.

Régóta nem csináltam semmi hasznosat, életemet a táj gyönyörködése töltötte ki és minden más teljesen jelentéktelenné vált.

Nem tudtam megmagyarázni miért nincs bennem érdeklődés.

Néztem magam elé, és mégis csodás volt a kilátás és a víz zúgása. Néha magammal vittem a gitárom és eljátszottam néhány saját dalt. Ilyenkor magamnak és a tenger isteneinek játszottam, biztos voltam benne, hogy ők is hallják. Még, ha csendben is voltak, úgy gondoltam figyelnek.

Ma este is csak ülök és nézek magam elé. Nézem a fáklyákat a fekete háttérrel, és várom, hogy jöjjön egy gondolat, ami közelebb visz magamhoz, ami által több leszek.

Most már Csend van. Semmi sem történik körülöttem. Némák a halak, s én némán hallgatom őket.

Lassan érzem, ahogy eggyé válok a természettel, de valami hiányzik, valami üresség van bennem.

Becsukom a szemem, hogy megértsem mi ez a közöny.

Nem értem. Ez túl hideg. Honnan jön?

Senki nem felel.

Maradok egyedül, az órám mutatója kattog, a csendet megtölti az idő múlása, pedig azt gondoltam a csend örök, és végtelen.

De én mégis hallom, ahogy az a mutató csak megy, meg nem áll, és én még mindig várom a választ, arra, vajon mi ez az érdektelenség bennem.

Lelki fáradtság? Sikertelenség? Lustaság?

Senki nem felel. Feladom egy percre a megoldás megtalálásának lehetőségét és felállok mezítláb a homokba. Megfordulok, hogy hazamenjek a mi kis faházunkba, de ekkor hátulról megérint egy kéz. Én megdermedek, ahogy a vállamhoz ér, de hangja egy másodperc alatt megnyugtat.

Azt mondja:

– Ne félj, én az élet vagyok, eljöttem hozzád.

Én megfordulok és belenézek a gyönyörűen kékesbarna, szikrázóan fényes tekintetébe.

Ismerős volt, mintha néha láttam volna az arcát messziről, ami mindig jó kedvre derített.

Meglepődtem. Eljött hozzám az élet? A filmekben a halál szokott eljönni az emberekért.

Miért pont hozzám? Lehet, hogy eltévedt?

Talán sosem érdemeltem meg, hogy találkozhassak vele és most mégis itt áll előttem és rám figyel.

– Miért jöttél hozzám? – kérdeztem gyanakodva, mintha az egészet csak álmodnám.

– Mert hívtál – felelte teljes nyugalommal.

– Ó, sajnos az téves volt, én biztos, hogy nem hívtalak – mondtam tiltakozó hangnemben.

– Akkor miért szólítottál? – kérdezte ugyanolyan ártatlanul, mintha még nem adtam volna neki választ.

– Nem szólítottalak, – ismételtem magam – én csupán a csendben hallgattam az idő múlását, és szerettem volna tudni, miért érzek közönyt minden nap.

– Akkor lehet, hogy én vagyok a válasz, ezért küldtek ide. Talán az én hiányom az oka érdektelenségednek – mondta az Élet.

Megdöbbent arcomon rémület, düh, a meg nem értettség és az öröm érzése ült ki egyszerre.

Nem tudtam válaszolni neki, lebénultam.

Elküldték hozzám az életet, hogy választ kapjak? De ki küldte hozzám?

Úgy gondoltam, ha a csend hozta ezt az egészet ide, hát majd ő maga megoldja, így csak hallgattam némán.

– Az arcod fakó és sápadt – törte meg a hallgatást.

Nem nézel ki jól. Mindig ez van, ha sokáig nem látok valakit. Fogd meg a kezem, én meggyógyítalak. Azért jöttem, hogy segítsek, mert már régóta vágysz rám.

Nem tudtam leplezni a félelmet és a kétségbeesést az arcomon.

Idejön megzavarni éveken át tartó nyugalmamat? Hogy ő lenne a válasz mindenre, és azt mondja, nem nézek ki jól? Na, én aztán nem bízok meg ebben az Élet nevű figurában, nem kell a segítsége.

– Köszönöm, de egyedül is elboldogulok–mondtam fennhangon, mint akinek sosem volt és nem is lesz szüksége segítségre.

– Rendben, – válaszolta –, ha nélkülem szeretnél lenni, én elfogadom, de tudd, hogy velem minden sokkal szebb és vidámabb. megízesítem az ételeket, kifestem a falakat, selymes illatot varázsolok köréd és könnyedséget. Velem minden egyszerű, meleget hozok a szívedbe, szerelmet, dallamokat, örömöt, mosolyt. Miért tagadsz hát meg engem?

– Ekkor lenéztem a homokos talajra, tudtam, hogy igaza van. Nekem sosem adattak meg ilyen dolgok. Elszomorodtam és közben megértettem, talán csak én voltam az, aki mindig elvette ezeket önmagától.

– Nem érdemlem meg – válaszoltam kedvesen és bús tekintettel.

– Nem lennék itt előtted, ha nem érdemelnél meg. Fogadj hát el engem, és legyél végre boldog. A döntés a kezedben van – mondta, s a szeretettel és a békével eltöltött szavai megsimogatták az arcomat.  Sosem láttam még hozzá foghatót.

Vonzó volt, mint egy tiltott gyümölcs, gyönyörű arca mámort hozott, komolysága vidámság volt, mosolya pedig maga a véget nem érő boldogság, s közben a félelem minden pillanatban visszahúzott, mikor elindultam felé.

Ő várt kinyújtott kézzel,  én pedig csak álltam némán. Nem vagyok jól, valami visszahúz tőle, s én biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom megoldani. Lemondó tekintetem nemet intett, s ő megfordult, elindult a tenger felé, ahonnan jött.  Arról a helyről, melyet oly régóta néztem a partról, s hallgattam a víz zúgását a nyári estéken, s a csendet, amelyet az órám kattogása tör meg. Mert a csendben midig ott az idő, ami sosem áll meg.

Egyedül maradtam újra, s vártam, ha legközelebb eljön, talán elmegyek vele.

De most még nem.  Nekem még itt kell maradnom.