Szép dallam törte meg a csendet, amit a part felőli hullámzás hangja tarkított.
Ilyekor mindig azt gondoltam, hogy valami érzékien szép dolog is létezik ebben a zord világban.
Édesapámmal laktunk egy kis nyaralószerű házban. Ő sokat dolgozott, én pedig sokat voltam otthon.
Nyári estéken gyakran lementem a partra sétálni, hogy érezzem, ahogy a meleg szél lágyan végigsimít az arcomon.
Régóta nem csináltam semmi hasznosat, életemet a táj gyönyörködése töltötte ki és minden más teljesen jelentéktelenné vált.
Nem tudtam megmagyarázni miért nincs bennem érdeklődés.
Néztem magam elé, és mégis csodás volt a kilátás és a víz zúgása. Néha magammal vittem a gitárom és eljátszottam néhány saját dalt. Ilyenkor magamnak és a tenger isteneinek játszottam, biztos voltam benne, hogy ők is hallják. Még, ha csendben is voltak, úgy gondoltam figyelnek.
Ma este is csak ülök és nézek magam elé. Nézem a fáklyákat a fekete háttérrel, és várom, hogy jöjjön egy gondolat, ami közelebb visz magamhoz, ami által több leszek.
Most már Csend van. Semmi sem történik körülöttem. Némák a halak, s én némán hallgatom őket.
Lassan érzem, ahogy eggyé válok a természettel, de valami hiányzik, valami üresség van bennem.
Becsukom a szemem, hogy megértsem mi ez a közöny.
Nem értem. Ez túl hideg. Honnan jön?
Senki nem felel.
Maradok egyedül, az órám mutatója kattog, a csendet megtölti az idő múlása, pedig azt gondoltam a csend örök, és végtelen.
De én mégis hallom, ahogy az a mutató csak megy, meg nem áll, és én még mindig várom a választ, arra, vajon mi ez az érdektelenség bennem.
Lelki fáradtság? Sikertelenség? Lustaság?
Senki nem felel. Feladom egy percre a megoldás megtalálásának lehetőségét és felállok mezítláb a homokba. Megfordulok, hogy hazamenjek a mi kis faházunkba, de ekkor hátulról megérint egy kéz. Én megdermedek, ahogy a vállamhoz ér, de hangja egy másodperc alatt megnyugtat.
Azt mondja:
– Ne félj, én az élet vagyok, eljöttem hozzád.
Én megfordulok és belenézek a gyönyörűen kékesbarna, szikrázóan fényes tekintetébe.
Ismerős volt, mintha néha láttam volna az arcát messziről, ami mindig jó kedvre derített.
Meglepődtem. Eljött hozzám az élet? A filmekben a halál szokott eljönni az emberekért.
Miért pont hozzám? Lehet, hogy eltévedt?
Talán sosem érdemeltem meg, hogy találkozhassak vele és most mégis itt áll előttem és rám figyel.
– Miért jöttél hozzám? – kérdeztem gyanakodva, mintha az egészet csak álmodnám.
– Mert hívtál – felelte teljes nyugalommal.
– Ó, sajnos az téves volt, én biztos, hogy nem hívtalak – mondtam tiltakozó hangnemben.
– Akkor miért szólítottál? – kérdezte ugyanolyan ártatlanul, mintha még nem adtam volna neki választ.
– Nem szólítottalak, – ismételtem magam – én csupán a csendben hallgattam az idő múlását, és szerettem volna tudni, miért érzek közönyt minden nap.
– Akkor lehet, hogy én vagyok a válasz, ezért küldtek ide. Talán az én hiányom az oka érdektelenségednek – mondta az Élet.
Megdöbbent arcomon rémület, düh, a meg nem értettség és az öröm érzése ült ki egyszerre.
Nem tudtam válaszolni neki, lebénultam.
Elküldték hozzám az életet, hogy választ kapjak? De ki küldte hozzám?
Úgy gondoltam, ha a csend hozta ezt az egészet ide, hát majd ő maga megoldja, így csak hallgattam némán.
– Az arcod fakó és sápadt – törte meg a hallgatást.
Nem nézel ki jól. Mindig ez van, ha sokáig nem látok valakit. Fogd meg a kezem, én meggyógyítalak. Azért jöttem, hogy segítsek, mert már régóta vágysz rám.
Nem tudtam leplezni a félelmet és a kétségbeesést az arcomon.
Idejön megzavarni éveken át tartó nyugalmamat? Hogy ő lenne a válasz mindenre, és azt mondja, nem nézek ki jól? Na, én aztán nem bízok meg ebben az Élet nevű figurában, nem kell a segítsége.
– Köszönöm, de egyedül is elboldogulok–mondtam fennhangon, mint akinek sosem volt és nem is lesz szüksége segítségre.
– Rendben, – válaszolta –, ha nélkülem szeretnél lenni, én elfogadom, de tudd, hogy velem minden sokkal szebb és vidámabb. megízesítem az ételeket, kifestem a falakat, selymes illatot varázsolok köréd és könnyedséget. Velem minden egyszerű, meleget hozok a szívedbe, szerelmet, dallamokat, örömöt, mosolyt. Miért tagadsz hát meg engem?
– Ekkor lenéztem a homokos talajra, tudtam, hogy igaza van. Nekem sosem adattak meg ilyen dolgok. Elszomorodtam és közben megértettem, talán csak én voltam az, aki mindig elvette ezeket önmagától.
– Nem érdemlem meg – válaszoltam kedvesen és bús tekintettel.
– Nem lennék itt előtted, ha nem érdemelnél meg. Fogadj hát el engem, és legyél végre boldog. A döntés a kezedben van – mondta, s a szeretettel és a békével eltöltött szavai megsimogatták az arcomat. Sosem láttam még hozzá foghatót.
Vonzó volt, mint egy tiltott gyümölcs, gyönyörű arca mámort hozott, komolysága vidámság volt, mosolya pedig maga a véget nem érő boldogság, s közben a félelem minden pillanatban visszahúzott, mikor elindultam felé.
Ő várt kinyújtott kézzel, én pedig csak álltam némán. Nem vagyok jól, valami visszahúz tőle, s én biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom megoldani. Lemondó tekintetem nemet intett, s ő megfordult, elindult a tenger felé, ahonnan jött. Arról a helyről, melyet oly régóta néztem a partról, s hallgattam a víz zúgását a nyári estéken, s a csendet, amelyet az órám kattogása tör meg. Mert a csendben midig ott az idő, ami sosem áll meg.
Egyedül maradtam újra, s vártam, ha legközelebb eljön, talán elmegyek vele.
De most még nem. Nekem még itt kell maradnom.