A megnyílásról

0

Azokban az időkben rengeteg vihar dúlt a házam körül. Villámcsapások, heves szél és esők voltak napi szinten, én meg benn időztem, könyveket olvastam, finom teát ittam. Persze ahogy alább hagyott a rossz idő, első dolgom volt mindig, hogy helyre rakjam a károsodásokat. Megtanultam, hogyan kell a tetőt helyre hozni, újrafesteni a falakat, megtanultam az alapok megerősítését is, az injektálást. Nem értettem miért van a vihar, hiába olvastam könyveket róla, mindig jött és én nem tudtam megállítani. Megszoktam hát, hogy ez így van. Néha kimentem a kertbe, sétáltam a környéken, megnéztem a többi házat, ők mennyire károsodtak, beszélgettem a lakóikkal is. Mindezt persze csak a szórakozás kedvéért. Aztán, ahogy ment az idő felerősödött bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam, mások hogy élnek odabenn. Hogy „valójában” hogy élnek és nem csak úgy, ahogy mutatják magukat az utcán. Kiszemeltem egy-egy embert és megpróbáltam a közelükbe férkőzni, szándékom tiszta volt, habár tapasztalatlanságom és rossz kommunikációm valószínűleg elijesztette egy némelyiket. Eltűntek és bezárkóztak házukba, többet nem mutatták magukat, én meg csalódottan tértem haza. Éreztem, hogy ez nincs rendben. Úgy gondoltam, hogy velem lehet a baj, hogy nem kedvelnek. Aztán hozzám is kopogtak többször, ajtót nyitottam, de volt, aki csak pénzt kért, majd tovább állt, és voltak, akik számomra kellemetlen társaságok voltak és én nem akartam őket beengedni valamely korábbi rossz élmény miatt. Azon gondolkodtam, hogyan alakulhatott ez így? Minden megszokássá vált, ha a koldus csörgését hallottam, már tudtam, mire számítsak, ha az erőszakos betolakodókat láttam, már előre elhúztam a függönyöket is. Mindig arra vágytam, hogy valami lágyság érintsen meg, valami friss szellő, ami a legkisebb erőfeszítés nélkül megnyitja az ajtókat anélkül, hogy nekem kellene odamennem.

iron-gate-1443804_960_720

Egyik nap a piacon sétáltam, mikor megláttam őt. Azonnal felerősödött bennem a vágy, hogy megismerjem, hogy végre valaki betekintést kaphasson a házamba és ő is megmutathassa az övét. Odaléptem hozzá, és megszólítottam, majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Éreztem, hogy van valami hasonlóság bennünk, hogy valami magával ragad, ami benne megvan. Többször éreztem már ilyet, nem mondom, hogy nem, de mégis ő volt az, akit most meg akartam ismerni, akiben megláttam azt a többet. Később kiderült, hogy már régóta figyel engem, hogy tudja jól, hogy minden vasárnap délután kettőkor megyek a piacra, és azt is mondta, hogy régóta meg akar ismerni engem. Csodálkoztam, de jó érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy engem valóban meg akar valaha bárki is ismerni. Onnantól kezdve egyre többet találkoztunk és együtt jártuk a várost, mígnem egyszer felmerült, hogy meglátogassuk egymás házát. Azt hiszem ő vetette fel, én túl gyámoltalan voltam hozzá. Féltem ugyanis, hogy amit a házamban látna, az túl botrányos volna számára. Az a magam fajta rendszer ugyanis, amit kialakítottam, túl messzire vezet vissza. Kissé félve, de beleegyeztem, ő meg csak egyre mondta, hogy mikor nézzük már meg a házam, mert nagyon kíváncsi. Felerősödő kíváncsiságát nem tudtam hova tenni, de kézen fogtam és elvezettem a bejárathoz. „Biztosan be akarsz jönni?” – kérdeztem félve, de láttam, hogy ez rosszul esik neki. „Nem akarod, hogy bemenjek!” – válaszolta. Hiába győzködtem, hogy nem erről van szó. Fogta magát és hazaszaladt. Másnap reggel az ajtajánál vártam, hogy elmagyarázzam, hogy mindig vágytam egy olyan személyre, mint ő, akinek megmutathatnám a házam, de valamiért nehezen nyitok ajtót, főleg olyanoknak, akikre tiszta szívemből kíváncsi vagyok, mert az ilyen embereknek a véleményére adok a leginkább, és ha ő azt mondaná, hogy nem tetszik, amit benn lát, akkor belehalnék a fájdalomba. Látszólag megértette, és mondta, hogy ha gondolom, akkor menjünk most. El is mentünk és én résnyire nyitottam az ajtót, dobogott a szívem, majd belépett rajta. „Te félsz!” – mondta nekem. Zavarba jöttem. Körbe nézett, én a nappali felé vettem az irányt, de ő a szobába lépett inkább be, mert az érdekelte. Mondtam neki, hogy oda ne menjen, ha lehet, mert borzasztó rendetlenség van, de ő mégis odament, majd fájdalmakkal az arcán kilépett. „Ha szeretnéd, hogy valaki a házadba érkezzen, és jól érezze magát, akkor ki kell takarítanod és úgy kell tenned, mintha már várnád, még ha nincs is ott. Nálad rendetlenség van, és hiába próbálod elrejteni, akit beengedsz, annak mindent látnia kell.” Azzal távozott is. Igaza volt, tudtam, de nem vártam, hogy ilyen hevesen reagál. Onnantól kezdve, ahányszor az ajtó elé jutottunk én magyarázkodni kezdtem: „én nem szeretném, ha a rosszat látnád, mert rengeteg jó dolog van idebenn” Ő meg erre mindig azt mondta, hogy szerinte „ha nem félnék, és önbizalom teljes lennék, akkor nem kellene magyarázkodnom sem a rendetlenség miatt”. Megint igaza volt, de megint nem értette, hogy miért cselekszem így. Aztán hozzászoktunk ehhez az egészhez, hogy az én házam körül ilyen problémákkal kell küszködnünk, de egyre zavaróbb volt az egész. Hónapok teltek el, de még mindig nem voltam én az ő házában. Mondtam neki, hogy „a megnyílás nem csak azt jelenti, hogy nyitott vagy megismerni valakit, hanem azt is, hogy nyitott vagy beengedni.” És akkor ő is kinyitotta házának ajtaját, de engem a fájdalmak vezéreltek. „Miféle szoba ez?” – kérdeztem. „Hogy lehet így idetolni ezt a bútort? Hiszen még poros is a teteje! Így várod te a vendégeidet?” Nem tudom miért viselkedtem így, de meg akartam mutatni, hogy milyen rossz érzés, ha első alkalommal kritizálják a ház belső állapotát. Ez persze nem esett jól neki, habár valójában sokkal szebb volt a háza belülről, mint az enyém, én mégis nekimentem sérelmeim miatt, utána meg csak folytatódott a játék. Tudtam, hogy mikor hozzám megyünk, elő fogja hozni, hogy én mindentől félek, és nem tudom elfogadni magam, de ez nem is igazán rólam szólt, mert én szerettem ott lakni, habár azt is tudtam, hogy másoknak ez nem biztos, hogy olyan jó, emiatt nehezebben engedtem be őket. Csak addig engedtem be másokat, amíg rend volt. A káoszt, a félelmet, a rendetlenséget nem akartam megmutatni, mert nem voltam rá büszke. Így két részre bomlott a házam, arra a félre, amire büszke voltam, és arra, amit elítéltem a magamban. De ahhoz, hogy a külvilág felé őszinte maradhassak, nem kérkedtem a szép dolgokkal, mint ahogy a káoszt és a rendetlenséget elrejtettem előlük. Ezért váltam önbizalom hiányos emberré. Az önbizalom teljes ember ugyanis a szép dolgokkal és a rút dolgokkal is rendben érzi magát. Én erre még nem voltam képes, és nem tudtam, milyen segítség folytán tudnám az árnyoldalamat is elfogadni. Azt gondoltam, hogy olyan valakire lenne szükségem, aki megerősíti bennem, hogy a rendetlenség és a káosz önmagában elfogadható állapot. És mint, ahogy mások el tudják fogadni magukban, úgy ezt én is megpróbálhatom. De idővel rájöttem, hogy az emberek nem tudnak megerősíteni ebben, hiszen ők maguk is küzdenek ezzel a problémával. Ők maguk is megértésre és megbecsülésre vágynak, hogy ők is azt szeretnék, hogy valaki megerősítse a jó oldalukat, hogy felnézzenek rájuk és szeressék őket és legtöbbször ők sem kapják ezt meg. Senki nem kérkedik az árnyoldalával, de mindenki elítéli a másik árnyoldalát, és ez olyan rettentő módon megnehezíti az önbizalom és az elfogadás megerősödését, hogy ez nem csak zárt ajtókat, hanem magas elzárt kerítéseket is eredményezhet. Tanácstalanul gondoltam végig a helyzetemet. Mit tehetek? Őszintén kellett szembe néznem a helyzetemmel. Nem hagyhatom zárva az ajtókat, mert az nem élet – gondoltam –, de nem tudom elviselni, ha ítélkeznek felettem. Ebben nincs kompromisszum, csak egy választás lehet – mondtam –, és azt hiszem meg kell tanulnom választani. Meg kell tanulnom kinyitni az ajtót és félretenni minden sérelmet. Nem kell elfogadnom minden sérelmet, de meg kell értenem az igazságtartalmát. Nem kell szeretnem az árnyoldalamat, de el kell fogadnom. Amíg erre nem vagyok képes, addig csak újra és újra sérülni fogok, mert amiben mások megbántanak, abban bántom önmagam is. Ahol nincs bennem sérelem, ott nem tudnak bántani sem. Képtelenség. Attól a naptól kezdve máshogy tekintettem a házamra, lebontottam a belső ajtókat, és habár nehezen nyitok ajtót még mindig, arra vágyom, hogy ez sokkal könnyebb lehessen.

Démonok

0

Sokáig egy szigeten laktam. Gyümölcsösöm volt, szép nagy kertem, virágokat ültettem és gondoztam őket. A kedvező időjárás megengedte, hogy kényelmes függőágyban aludhassak éjszakánként a szabad ég alatt. Ilyenkor csak néztem a csillagokat és gondolkodtam. Aztán napközben sétára indultam. A sziget valójában az enyém volt, én mégis egy általam kijelölt helyen laktam, hogy mikor felkel a nap, felfedezhessem az erdőt, a sziklás hegyvidéket, a gyönyörű partot, ahol a hullámok a sziklákra csapódnak. Este viszont mindig visszatértem a függőágyhoz és vidáman ettem az érett barackot vagy épp a kellemesen kesernyés meggyet. Így teltek a napjaim és nem volt hiányom. Nem voltam magányos. A magány gondolatával csak később fertőztek meg, mikor egyszer a part mentén egy üveget találtam, benne egy üzenettel. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra” Gondolkodtam honnan jöhetett az üzenet, de ötletem sem volt. Elhatároztam, hogy bejárom a sziget azon részeit is, ahol még nem jártam. Először fordult elő, hogy nem tértem vissza a függőágyhoz éjszaka. A parton aludtam és onnan indultam tovább, de két nap múlva kénytelen voltam visszamenni, mert elfogyott az élelmem. Elhatározásom azonban nem hagyott alább, jó nagy csomag gyümölcsöt pakoltam és újra útnak eredtem. Már jobban ismertem a járást, és gyorsabban haladtam. Négy napig jártam a szigetet, mikor reggel, ahogy felkelt a nap, arra ébredtem, hogy az enyémtől körülbelül ötvenlábnyira egy másik szigetet látok. Ott letelepedtem és vártam, hátha történik valami, de egészen a következő nap reggelig nem történt semmi. Másnap reggel viszont egy árnyalakot láttam mozogni a fák közt. Átordítottam, méghozzá azt a mondatot, amit életemben először mondtam ki hangosan. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra”. Meghallotta az árnyalak, mert kijött az erdőből. Egy fiatal lány volt, fekete haja ráhullott gömbölyű melleire, derekát növényekkel szőtt ruhával takarta. Nem értettem miért teszi ezt, én sosem takartam el semmimet. Megkérdezte, hogy hogyan hívnak. Én mondtam, hogy „én vagyok! És téged?” Azt mondta, hogy ő a tündérek birodalmából való és a szigetet Őzikének hívják, mert valamiféle barna színű állatok tarkítják. Ez után megtudtam tőle, hogy húst esznek és többen is lakják a szigetet, méghozzá más szigetlakókkal. Kérdeztem, ez hogyan lehetséges, de ő elmagyarázta, hogy a szigetek közt hidakat építettek, és a hidakból épült rendszert nevezték el társadalomnak. Azt mondta, hogy ha szeretnék a társadalom része lenni, akkor építsek hidat az ő szigetéhez és osszam meg velük mindenemet, amim van. Ez kissé megrémisztett, de azt mondta, hogy cserébe ők is megosztják velem élelmüket és tudásukat, mert ez így természetes. Mondtam, hogy rendben, de előbb vissza kell mennem, mert fogytán az élelmem és ki kell találnom, hogy a hidat hogyan építsem meg, mert még soha nem csináltam ilyet. Azt mondta, hogy segítenek. Én csak annyit tegyek, hogy hozzak egy jó nagy adag gyümölcsöt, és abból kifizetem a híd árát. „Kifizetem?” – gondolkodtam, hogy az mit jelent, de tudtam, hogy csak valami jó dolog lehet, ha ők emiatt megépítik a hidat. Hoztam is a gyümölcsöt, és ahogy a parthoz értem több napi járás után, láttam, hogy még nem kezdték el a munkát. Néhány férfi állt számomra ismeretlen eszközökkel a kezükben, és azt mondták, hogy előbb egy fatömbön úsztassam át az élelmet, majd ők nekikezdenek a hídnak. A tündérlány nem volt ott, én meg nem tudtam, hogy mitévő legyek. Kérdeztem, hogy is van ez pontosan? Ők azt felelték, hogy ez az előleg, és hogy előleg nélkül sajnos nem segíthetnek. A társadalomba csak az léphet be, aki valamiféleképp a társadalom javát szolgálja. Aki ezt nem teszi meg, azt előbb-utóbb kirekesztik. Átúsztattam az élelmet, de ahogy megkapták a gyümölcsöket, felszívódtak az erdőben és soha többet nem láttam őket. Megdöbbenésem egészen saját függőágyamig vezetett, ahol egész éjszaka borzasztó kedvem volt és megtapasztaltam, hogy mi az a sírás. Aznap éjjel álmodtam először démonokkal. Vörös szemű, vadállatok voltak, akik lihegve ordítottak a fülembe. Új szavakat tanítottak, melyekre éber állapotomban is emlékeztem. Bosszú, magány, félelem, gyűlölet, ezeket mind tőlük tanultam és valami megmagyarázhatatlan formában rátelepedtek egész szigetem hangulatára.

37274_file

Másnap, ahogy a kertben, a függőágyamon feküdtem, megjelent a fekete hajú tündérlány. Kérdeztem, hogyan jött ide, és hogy kész van-e a híd, de azt mondta, hogy a társadalom átvert engem, és szeretné elmondani, hogy őt is félrevezették. Elmondtam neki, hogy mi történt, hogy átküldtem a gyümölcsöst, de eltűntek a dolgozók, én meg csalódottságomban elhatároztam, hogy visszatérek otthonomba, de azóta álmomban démonok kísértenek. Minden este rettegek, hogy mikor törnek rám és lopják el mindenem. Karjával átfonta testemet és potyogtak a könnyei. Azt mondta, hogy sajnálja, bár azt még akkor nem tudtam, hogy mit jelent. Egész nyugodt életemet felbolygatta a társadalom fogalma, onnantól kezdve egészen más életet kezdtem el élni. A tündérlánnyal, aki az Őzike szigetről származott minden nap találkoztam, olykor ő úszott át hozzám, máskor én hozzá, ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Soha nem lopott tőlem gyümölcsöt, csak akkor vett, ha megkínáltam és sokszor ő is hozott nekem valódi húst. Együtt lakomáztunk és esténként néztük a csillagokat. Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy az ő szigetét a társadalom elég hamar megtámadta. Mindenfelől hidakat kezdtek el építeni felé és sokan kizsákmányolták, foglyul ejtették, elvették mindenét és saját szigetén rabszolgaként tartották, és azzal manipulálták, hogy erre neki szüksége van, mert máskülönben magányos maradna és a társadalom nem szereti a magányos szigetlakókat. Csodálkoztam, és mint ilyenkor megtörtént, nekem is potyogtak a könnyeim. Kérdeztem, hogy miért történt ez vele, és velem miért nem? Azt mondta azért, mert én nem adtam magamról életjelet, őt viszont azonnal felfedezték szépsége miatt. Aztán azt kérdeztem tőle, hogy mit tud a démonokról? Elmesélte, hogy a démonok őt is ugyanúgy megtámadták, habár még olyan fiatalon, hogy jelenlétük már egészen megszokássá vált. Megtanulta, hogy a társadalom bűzlik a korrupciótól, hogy az emberek önzők és kizsákmányolók, nem lehet bízni bennük. Kérdeztem, hogy mit lehet ez ellen tenni, de ő azt mondta, hogy semmit. Én elhatároztam, hogy a tündérlányon kívül soha senkit nem engedek a szigetemre, de ennek ellenére a démonok csak nem hagytak nyugton. „Magányos vagy és kiszorított. Haszontalan, értéktelen unalmas szigetlakó vagy. A társadalom bosszúja lecsap rád. A tündérlány is csak hazudik neked!” – ilyen dolgokkal rémisztgettek és teljes szabadságom, melyet korábban oly gyönyörben és mámorban élhettem meg, teljes egészében eltűnt. Másnap mikor jött a tündérlány elmondtam neki, hogy a démonok azt mondták, hogy ő is csak átver és hazudik nekem. Nem tudtam már, hogy kiben bízhatok, teljesen összezavarodtam. Ő neki ez annyira rosszul esett, hogy csak potyogtak a könnyei, aztán azt mondta, hogy ha nem tudjuk megélni a szerelmet, akkor többet nem látom. Ezek voltak az ő démonjai, erre csak később jöttem rá. A társadalom fertőzte meg a ragaszkodás, a félelem, a kihasználtság démonjaival, melyek megtanították, hogy semmi nem létezhet feltétel nélkül. A társadalom szab elvárásokat a szigetlakókra, és ha megfelelően rögzül az emberben, akkor az összes kapcsolódásban ezeket fogja tükrözni. Rám tört a félelem és újabb szörnyek támadtak meg. A magány, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság érzése kerekedett felül rajtam és nem tudtam mit kezdjek majd egyedül. Egyre feszültebbé váltam, és mikor a tündérlány jött, akkor is gyanakvásommal rémisztgettem. „Biztosan csak azért jössz, mert finom a barackom!” – mondtam neki, és hiába győzködött, hogy azért jön, mert szereti a társaságomat, már én magam is elhittem, hogy csak a barack miatt jön. Már szinte az őrületbe kergettem őt is és önmagam is, mikor egyik este – furcsa mód – valami mérhetetlen nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy szigetemet tönkretették a démonok, és mivel a társadalommal egyidejűleg jelentek meg, én a démonjaimat a társadalom nevében észleltem. Minden, ami saját boldogságom és szabadságom útjában állt, az a társadalommal volt kapcsolatos. Akkor egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy rendbe rakhatnám a kertemet, új virágokat ültethetnék és építhetnék egy kis hidat az Őzike sziget felé. Akármennyire is rémisztő volt, így tettem. Tudtam, hogy ezzel a tündérlány démonjainak is utat engedek, de nem érdekelt. Egy dolgot akartam megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy „feltétel nélkül”. A társadalom semmi másra nem tanított, csak arra, hogy ha ezt meg ezt teszed, akkor ez meg ez lesz. Ha jó leszel, jót kapsz. Ha rossz leszel, rosszat kapsz. De ez a legtöbbször még csak nem is volt igaz. Továbbá azt tanította, hogy nem lehetsz feltétel nélkül önmagad, mert az magányhoz vezet és veszélyes a társadalomra nézve. Az emberi kapcsolatokat teszi először tönkre, melyekbe tökéletesen beivódott az elvárások rögeszméje, így elvárások nélkül senkit nem képesek az emberek elfogadni. A démonok miatt van ez így. Azok miatt, akik megtiltották, hogy önmagunk lehessünk. Ellenben ez az elnyomás furcsa elburjánzásokat okozott és törpék, gnómok születtek belőlük, akik önkényesen hirdették saját szabadságukat. Én sosem láttam, hogy bármi érték született volna önmaguk megéléséből, inkább azt láttam, hogy a társadalom elnyomásában vergődő rabszolgák, akik a provokáció fegyverével próbálják saját függetlenségüket kivívni. Ők nem ismerték fel, hogy a társadalmat és a démonokat külön kell választani. Én mikor megépítettem kis hidamat, ki is tettem egy táblát a híd lábához, saját szigetem határához: „Üdvözöllek szigetemen, ahol önmagadra találhatsz!” Nem szedek belépőt, nem rejtem el vagyonomat, nem félek attól, hogy kirabolnak, habár többször is megtették. Többen kérdezték a törpék, a gnómok közül, hogy miért teszek így? Miért nem félek? Miért nem harcolok, küzdök, ordítok és rágalmazok? Így rabszolga maradok. Nevetséges kérdéseik nem hatottak meg. Azt feleltem, nem kergetek illúziókat a társadalommal vagy az emberekkel kapcsolatosan, de a démonok sokkal veszélyesebbek, mint a társadalom.