A kígyó

0

Tegnap éjjel kígyóval álmodtam, hajnali négy körül keltem. Megdöbbentően éles és ijesztő képek voltak. Egy ház csendes kis udvarában álltam, egyedül. Az udvar viszonylag szűk volt, körbekerítve magas kerítéssel. Nem sok történés maradt meg a fejemben, de amire emlékszem, hogy hirtelen egy kígyóra lettem figyelmes, ami közeledik felém, sziszegve. Félelem szállt meg. Soha nem találkoztam még kígyóval élőben, de valószínűleg a valóságban is félnék tőle. Nincs hova menekülnöm, szembe kell néznem vele, be vagyok zárva. Érdekes dolog történt. Kezemmel felé nyúltam, rettegve, mint aki meg akarja ölni. A feje alatt fogtam meg, de ahogy egyre közelebb nyúltam, undorító nyelvével az ujjaim felé közelített. Azt hiszem nem tudott elérni, mert csípést nem éreztem. Mikor a fejéhez ért végül a kezem, erőteljes nyomást gyakoroltam rá és összeroppantottam, megöltem. Nem volt felszabadító érzés, félelmetes volt, ijesztő, kellőképp borzalmas. Erre keltem. A szívem gyorsan vert, erőteljes képek voltak, élethűek. Tudtam – és még mindig tudom –, hogy valami nincs rendben, nincs a helyére téve. Nem vagyok jól. Azt is tudom, hogy mi, de nem tudok vele mit kezdeni. Utoljára Ő mesélte nekem, hogy kígyóval álmodott, azt mondta megnézte mit jelent. Rossz párkapcsolat, de én nem akartam szembenézni ezzel. Nem is az én álmom volt. Ma megnéztem én is, mert most én álmodtam, és azt írta, bűntudat, szorongás. Nem kell, hogy higgyünk az eféle kijelentésekben, az álmok magyarázataiban, én mégis érzem, hogy nem vagyok rendben. Bárhogy cselekszem a rosszat idézem elő. Ez a bűntudat. Nem tudok menekülni előle, rátámadok, mert nem tehetek mást, de ahogy támadok érzem a feleslegességét, érzem, hogy erőtlen, félelemmel teli és bizonytalan a tettem, mégis elkerülhetetlen. Fáj, amit teszek, de leginkább az fáj, hogy meg kell történnie. Ha létezik sors vagy felsőbb erő, ami irányítja döntéseinket, akkor ezt biztosan ő vezeti. Végigszenvedem. Azt mondják lehetne máshogy, csak döntés kérdése. Én viszont azt mondom, hogy a máshogynak már meg kellett volna történnie ahhoz, hogy ez most ne legyen. A következmények kegyetlenek és nem kérdezik meg, hogy most mit akarsz? Azt mondják, hogy most ez van és korábban kellett volna máshogy. Most csak azzal törődhetsz, hogy a későbbiekben mit akarsz, de az is csak annak függvényében történhet, ami már eddig megtörtént. Nem tudom átírni, képtelen vagyok. Képtelen vagyok megváltoztatni. Még sem szűnik a bűntudat, a szorongás. Fájdalmat okozok, méghozzá annak, akinek nem szeretnék. Látom a kétségbeesést, a bűnbánatot, a fájdalmat, de én csak állok felette némán, hitetlenül, mint a sors kegyetlen keze, mint egy rideg, érzéketlen ellenség, egy bábú, akit odaállítottak, hogy tegye a dolgát. Ez vagyok én. Nem haragszom Rá, kicsit sem. Én vagyok a kígyó és én vagyok egyben a kígyó jelenlétének elszenvedője is. Hibás vagyok. Emlékszem régen, mikor általános iskolás voltam, valaki nagyon felhergelt, tudtam, hogy direkt csinálja, én meg annyira ideges lettem, hogy az iskolaudvaron elkezdtem kergetni és végül egy nagyot belerúgtam. Hangosan bömbölt a sírástól, én meg azonnal megsajnáltam. Nem tudom miért bántottam, nem tudom miért lettem ennyire ideges. Nyolc éves lehettem, nem voltam tudatos. Egy gyerek mindig az érzéseit követi, ezt tettem én is, de amikor láttam, hogy összetört, hogy kétségbeesetten sír, akkor megsajnáltam, azonnal bűntudatom lett. Ha miattam sír, szenvednem kell – gondoltam. Tudtam, hogy ártottam neki. Elmentem egy elhagyatott helyre, egy fáról rövid ágat törtem le, és elkezdtem vele ütni magam, egészen addig míg sírni nem kezdtem, és akkor éreztem, hogy most rendben van a dolog. Már rég elfelejtettem ezt a történetet, csak most jutott eszembe. Átéltem a fájdalmat, amit okoztam és ezzel úgy éreztem, hogy egyenlőek vagyunk. Megtapasztaltam, még ha nem is teljesen ugyanúgy. Én voltam a bíró és a vádlott is. Ma sincs másképp, hiába telt el több, mint húsz év. Nézek szembe a kígyóval, de tétlen vagyok, nem én irányítok. A bennem levő gyermek sérelmei irányítanak, az igazságtalanság elszenvedéséből fakadó bosszúvágy, meg az, hogy nem értem, hogy miért történik ez. De a gyermek már nem erőből támad, mert azóta felnőtt. Nem tudatosan. Védekezésből. Megvédeni akarja magát, de ez éppoly erős támadás az ellen, aki közelíteni próbál felénk. Halálos seb, érzem, hogy hibás vagyok. Nem kellene így viselkednem. Megöltem a kígyót és tudom mi következik, de visszaút már nincs. Jóvá kell tennem, de tettekkel ezt nem lehet. Önmagamban kell jóvátennem. Ki kell engesztelnem az Életet, és az Élet kiengeszteli majd Őt. Én nem engesztelhettem ki a síró kisfiút az iskolaudvaron, nem hallgatott meg, dühös volt rám, és igazságtalannak érezte, amit tettem és ha meg is hallgatott volna, később úgyis bosszút állt volna. Amíg a fájdalma járt a fejében, addig nem tudtam bocsánatot kérni. Ezért kellett az Életet kiengesztelnem önmagamon belül, hogy az Élet kiengesztelhesse őt. Nem tudom miért van ez így, de így van. Amit nem engesztelnek ki, az beragad, megfagy és elpusztul. Csak az maradhat életben, amit kiengesztelnek. Tényleg nem értem, de soha senkinek nem szabadna szenvednie miattam.

4e23eaf72cba28911889c9f366e7d7d497971455