Politikai idealizmus

Utálom a politikát, de azt még jobban utálom, ha valaki azt mondja, hogy a semleges gondolkodás egyenlő az ország sorsával való közönyösséggel. Ma bekapcsoltam a tv-t. Az Egyenes Beszédben (ahol még ugye lehet – valamit – kérdezni), Gyurcsány beszélt a jelenlegi korrupciós ügyekkel vádolt fideszesek számonkéréséről. Aztán jöttek újságírók (24.hu stb.), akik megvitatták Semjén, az állatgyilkos ügyét, meg Kósa nyolcszáz milliós ajándékát, de szóba került az örökzöld Elios-ügy is. Hogy erről hogyan gondolkodom, teljesen egyértelmű. Nem védek semmi olyat, ami hazugság, lopás, bűncselekmény, sunyizás, de bármely média felület- vagy megrögzött politikai beállítottságú ember véleményét olvasom, nagyon zavar az a tudatlan gondolkodás, amely valamely pártra mutogat, és azt mondja, hogy ezek így meg így lopnak, loptak. Ilyen nincs. A korrupció nem egy párt velejárója. A korrupció a hatalom velejárója, és aki hatalmon van, az lop. Ezt az alapvető, emberi természetből fakadó életéhséget, pénzéhséget, sikeréhséget, hataloméhséget nem oldja meg semmilyen kormányváltás, mert ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Hogy miért dőlnek össze hatalmi rendszerek, miért váltjuk a kormányokat, miért gyengítjük azt, ami erősödik, és miért erősítjük azt, ami gyenge, ebből egyenesen következik. Zavar minket az elnyomottság érzése. Zavar a hazugság és a korrupció. De közben olyan illúziókat gyártunk, hogy majd jönnek tisztességes emberek, akik azért mennek politikai pályára (értsd a hatalom pályájára), hogy rajtunk segítsenek. Ha még nem halt ki egészen az európai vallási gondolkodás, akkor e téren biztosan megmaradt: „valaki majd megsegít minket, szegény elnyomottakat”. Nem! Senki nem jön megsegíteni, ne várd, hogy a hatalom segítsen! Nem fog! Segíts magadon! A hatalom – ha segít is – csak akkor és addig segít, amíg szüksége van rád, amíg számít rád valamilyen tekintetben. A hatalom nem a máltai szeretetszolgálat. A hatalomnak fenn kell tartania önmagát – néha undorító módszerekkel.

124608_szavazas_magyar

Az egyoldalú politikai gondolkodás – a fenti gondolatmenetet továbbvezetve – az elnyomó- és az elnyomott individuumból, identitásból származtatható. Ahhoz, hogy valaki politikai vitába bocsátkozzon, kellően idealistának kell lennie. Az idealizmus itt azt jelenti, hogy azt a hatalmi oldalt, amellyel szimpatizálunk, tisztára kell mosnunk, és minden – vagy legtöbb – gondolatmenetükkel azonosulnunk kell, meg kell győződnünk arról, hogy amit akarnak, amit tesznek, az . Ez gyakorlatilag célja is a hatalmi játszmának. Kampányidőszak: meggyőzni a választót. Meggyőzni! Miért kell valakit meggyőzni valamiről? Ő nem képes dönteni? Vagy, mert ő nem tudja? Nem tájékozódik, és mi jobban tudjuk? Fenyegetjük, hogy nélkülünk neki rossz lesz? Vagy, hogy a másik veszélyes ránk nézve? A politika itt erőteljes koherenciát mutat a vallási szektákkal, amelyek csak akkor és addig fogadnak be, amíg mindenben – vagy a legtöbb dologban – egyetértesz velük. A hatalom fenntartásához mindig szükség van követőkre. Az elnyomott embernek mindegy, hogy ki van hatalmon, mindig azt fogja érezni, hogy valami nem stimmel, hogy a kormány nem jó, hogy váltani kéne. De az elnyomó embernek is mindegy, hogy ki van hatalmon, mert ő mindenhol meg fogja találni a számításait, és beilleszkedik az adott hatalmi rendszerbe, ha erre módja van. A politika az idealisták világa, és míg az elnyomók és elnyomottak inkább csak pszichológiai lenyomatai a valós kettészakadásnak, az idealista gondolkodás az, ami valóban megteremti az egyoldalúságot. Hány emberrel veszekedtem már politikáról anélkül, hogy el tudtam volna mondani a véleményemet? Kimondasz két-három szót és betesznek egy skatulyába. Liberális vagy! Merev, konzervatív vagy! Be akarod engedni a terroristákat! Rasszista, kirekesztő ember vagy! Ilyenek az idealista viták. Minden fekete vagy fehér, nincsenek árnyalatok. Nem lehetséges, hogy a fideszben lopnak, de az sem lehetséges, hogy a Gyurcsány nem egy őszinte, jó szándékú, tisztességes ember. Ha valamit elfelejtett az európai kultúra, akkor az a kritika. Persze, ha kritikát alkalmazunk, akkor először magunkon kell kezdenünk. Meg kell néznem, hogy mi az, amit tudok. Honnan tudom. Hogyan tudok rávilágítani egyetemes problémákra anélkül, hogy elvesznék a részletekben? Biztosan igazam van? Mert beszélhetnék a Kósa-ügy problémáiról – ha képben lennék – de a gondolatmenet végkövetkeztetése valószínűleg egyoldalú lenne és igazságtalan. Olyan mintha egy faág alapján ítélném meg az erdőt.

Nem vagyok napi követője az aktualitásoknak. Ez a cikk nem is erről szól. Ez távolabbról néz, és messzebb vezet. A kritikai gondolkodás lényege a hiányosságok objektív felismerése. A kritika nem tükrözheti az én elnyomottságomat. Úgy kell rávilágítania dolgokra, hogy abból ne legyen egyértelmű kiút. Ha bekapcsolom a tv-t, nagyjából tudom, hogy melyik adón mit fognak mondani. Mindenhol kritizálnak, de saját szerencsétlenségüket, vagy hatalmi pöffeszkedésüket beszélik csak ki, és mindig a másik oldal az ellenfél. Ez egyértelmű. Meg van az ellenfél, már tudom ki a jó oldal. Ha melléjük állok, én is jó leszek. Ez a demagóg kritika. Legkevésbé sem érdekli az igazság. Vagyis az igazság az, ami őket erősíti. Megint csak hatalmi játszma. Könnyebben elhinném, ha a saját csatornáján beszélne az általuk preferált politikai identitás ellen. Abban legalább van kockázat, és aki kockáztat, az általában hiteles, vagy legalább hitelesebbnek tűnik. A kritika ugyanakkor nem azt jelenti, hogy azt gondolom, hogy én magam kívülállója vagyok az idealista gondolkodásnak. Ha az ember elvonatkoztat önmagától, az nem azt jelenti, hogy meg is tud szabadulni saját megrögzöttségeitől. Ugyanakkor túl sok egyoldalú gondolatot látok, olvasok, hallok manapság, amely nem hogy erősíti, de egyenesen megszűnteti a politikai párbeszéd lehetőségét. Ez nem a mi hibánk, ez kialakult, de talán tehetünk ellene, ha politikai hirdetéseket látunk, vagy fröcskölődést, gyűlöletet hallunk, akkor emlékeztessük magunkat, hogy a politika hatalom és idealizmus egyben. Nem szentekről beszélünk, akiket minden áron meg kell védenünk, hanem fenn kell tartanunk egy értelmes, kritikai párbeszédet, amelyben saját értékrendünk szerint megvédjük és egyben el is engedjük saját megrögzöttségeinket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s