Horizont

0

Elhatároztam, hogy írok egy besztszeller stílusú könyvet. Ne kérdezd, hogy miért. Van polgári foglalkozásom, könyvelő vagyok. Egész elfogadható a fizetésem, valójában semmi okom arra, hogy írni kezdjek, mégis vonz a művész világ. Az író, aki naphosszat ül, szemlélődik, aztán leírja, ami eszébe jut. Legalábbis így képzeltem el, mígnem találkoztam egy valódi íróval, Barna Matyival. Nem szaladok előre a történetben. Úgy kezdődött, hogy kiszámoltam, hogy ha eladok egymillió könyvet, és minden könyv után kapok tíz százalék jogdíjat, ami legyen mondjuk kétszázötven forint, akkor máris kerestem kétszázötven millió forintot, amit könyvelőként – ezt is kiszámoltam –, negyvenkilenc év és hét hónap alatt keresnék meg. Nos, ennyi pénzért, négy hónapig kellene az Oktogonnál állnom könyvekkel a kezemben, hogy elpasszoljak egymilliót. Így óránként kilenc egész héttized könyv menne el, napi tizennégy órában, négy hónapon keresztül.

Ez csak a kezdet volt, mert azt is át kellett gondolnom, hogy milyen könyvet írjak. Rákerestem a statisztikákra és azonnal észrevettem, hogy a besztszeller stílusú könyvek fogynak a legjobban. Tudtam, hogy ilyet akarok írni, de hogy miről, az még nem volt tiszta. Például legyen-e története vagy csak egy sima besztszeller legyen? Ehhez segítség kellett, illetve ahhoz is, ami csak később jutott eszembe. Mégpedig, hogy a könyvet valahogy ki kell adni. Van nyomtató az irodában, de abból csak unalmas pénzügyi kimutatások, meg tartozik-követel számlák szoktak kijönni. Úgyhogy felkerestem egy kiadót, amelynek Barna Matyi volt a szerkesztője. Matyi szerkesztő, meg író is, meg mindenféle rövidítésű csoportosulásnak a tagja, meg hivatalos rendezvényszervező, utcazenész, előadó, tanár. Ahogy ezt megtudtam azonnal szertefoszlott bennem az írókról alkotott idilli kép, hogy ők csak ülnek meg írnak, és néha isznak egy sört, amikor sikerült befejezniük egy fejezetet. Matyi, akinek akkor még nem tudtam a nevét, az irodában várt. Kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy besztszellert akarok írni. Ha segít, akkor kap mondjuk fél százalékot a bevételből, ami nagyjából egymillió kétszázötvenezer forint. Az összeg hallatán elsápadt. Legalábbis azt hittem, hogy az összeg hallatán.

– Maga egy barom! – mondta.

Matyit innentől kezdve kedveltem. Szeretem az őszinte embereket, a főnököm is ilyen volt. Heves beszélgetésbe kezdtünk. Elmondta, hogy a besztszeller az nem egy stílus, hanem azokat a könyveket hívják így, amelyek sok példányban fogynak el, de idehaza már az nagy szám, ha egyáltalán kiadják a könyvem, és ha kiadják, akkor az, hogy elfogy belőle ezer darab. Meglepett, de úgy csináltam, mintha nem érdekelne. Megkérdezte, hogy mi a sztorim. Számítottam a kérdésre, így néhány címet dobtam neki. Az egyik a háromlábú kutya szerelmi története volt, a másik a Dickta-túra, amely egy orgiába fúló osztálykirándulásról szól, de említettem a Mózes, te is? című ötletemet is, amire még nincs sztorim, de a cím tetszik. Matyinak viszont egyik sem jött be.

– Idefigyelj – mondta. – Tegeződjünk. Tudod, rengeteg tehetséges író próbál érvényesülni ebben az országban. De adok egy tanácsot. Először találd ki, hogy miről akarsz írni. Ne valami elborult faszság legyen, hanem élő, valóságos történet. Utána találd ki a megfelelő karaktert. Mintázd például a főhősöd arról – itt felemelte a kezét –, akibe először belebotlasz hazafelé a villamoson. Így legalább lesz valami valóságalapja a történetnek, amit el tudok hinni.

Ezt a mondatot még sokszor hallottam: amit el tudok hinni. Az író feladata, mint mondta később, hogy úgy és olyan történetet írjon, amit az olvasó el tud hinni.

Nyomott hangulatban hagytam el a Jászai Mari téren tornyosuló épületet. Közben a villamos felé indultam, és fásultságom érezhetően indulattá formálódott. Komolyan egy városi átlagpolgár életéről kell, hogy írjak, mikor ilyen csapongó fantáziám van, és egy pillanatig sem tudok a valóságra koncentrálni? Ennél már csak az lenne unalmasabb, ha magamról írnék. Befutott a villamos, de homályos tekintetem miatt megbotlottam a szegélyben. Nem! Nem estem a sínek elé, a villamos már benn állt. Az ajtón estem be, és ezzel egyidejűleg eszembe jutottak Matyi szavai is. Felnéztem és megdöbbenésemre egy zöldfejű ufó, vagyis inkább ufonauta, állt velem szemben.

– Szia, Nojé vagyok – mondta és rám mosolygott, miközben nagy szemeivel a fejemet fürkészte, hogy megsérültem-e.

Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert talán nem sikerült átadnom a helyzet drámaiságát. Nojé, a zöldfejű ufonauta a négyes villamoson. Pont akkor és pont ott, ahol nekem a regényem főhősét kell megtalálnom. Legalábbis Matyi szerint. Ez drámai. És ha még mindig nem ment volna át, akkor leírom még egyszer. Drámai. Hirtelen Matyi szemével kezdtem el nézni a világot, aki még azt sem hiszi el, amit lát, és azon gondolkodtam, hogy az iroda és a villamos között szívtam-e valamit. A nemleges válasz még jobban elkeserített. Nojé lesz a főszereplőm. És ez nem azért keserített el, mert engem nem érdekelne, hanem azért, mert Matyi nem fog nekem hinni. Megragadtam Nojét és leszálltunk a Margit-szigeten. Mondtam neki, hogy most azonnal meséljen el mindent magáról. Azt is mondtam, hogy könyvet kell írnom róla, és ez így elég gáz, mert senki nem fogja elhinni, hogy ő létezik.

– Szarni bele! – mondta mosonmagyaróvári akcentussal.

Aztán elmesélte, hogy hogyan kapta a nevét. Miután anyja a szülés után konstatálta, hogy nem emberi lény, csak annyit mondott: No jé, ez egy földönkívüli. És azonnal be is írták a születési anyakönyvbe a Nojé nevet. Elmondta azt is, hogy nevét teljes sorsszerűségnek tekinti és biztos benne, hogy hasonló küldetéssel van megáldva, mint a bibliai Noé. Bárkát fog építeni. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, de ebből én mit írjak le, hogy ne nézzenek teljesen hülyének?

– Nem kell elhinni – mondta.

Elhatároztam, hogy róla írok. Lesz, ami lesz.

preto-e-branco

– Megpróbálok segíteni! – mondta Matyi másnap, mikor elé tettem az első sorokat a Nojéról szóló történetemből. – Szemmel láthatóan semmilyen veszélyt nem jelentesz írói törekvéseimre. Engem nem érdekel, hogy egy zöld, nagyfejű, mócsingkezű idegenről akarsz írni, de ha erről írsz, akkor helyezd őt egy olyan világba, ahol el tudom hinni, hogy létezik.

Már megint a hit.

– Mert – folytatta – így ennek nincs semmi funkciója. Például miért nem döbbentek meg az emberek a villamoson, mikor látták, hogy ott van egy földönkívüli?

Ezt azzal magyaráztam, amit én magam is nehezen hittem, mégpedig, hogy Nojé annyira alacsony, hogy nem látták.

– És vannak szabályszerűségek, melyeknek meg kell felelni – mondta. – Például, hogyan szülhette Nojét egy ember? Mi ennek a magyarázata?

Tulajdonképpen igaza van. Mit keres egy földönkívüli a négyes villamoson az emberek közt? De hát, ha egyszer ott van, akkor ott van, nem? Mit kell ezen magyarázni?  Azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy mi mit keresünk ezen a bolygón? Mert van ugye az ősrobbanás meg az evolúció, meg ezek az elméletek, de mégis ki a szar robbantott? Meg mit? És egyáltalán minek?

– A karaktereket is találd ki! – mondta Matyi – semmit nem tudunk a szereplőkről.

Feldúltan távoztam. Nojé már a lépcsőházban várt. Nojé egyébként körülbelül száz centi magas, kopasz, zöld- és tojásfejű, nagy szemű, négyujjú, jellemét tekintve empatikus, kedves, barátságos, őszinte űrlény. De ez mind lényegtelen. Elmondtam neki, hogy Matyi teljesen hülyének néz, és olyan dolgokba köt bele, amelyek számomra jelentéktelenek. Mint például, hogy mit keresett ő a villamoson.

– Szarni bele! – mondta teljes egyszerűséggel.

Mindig számíthattam rá.

– A tartalom a lényeg – folytatta. – Melyik fontosabb? Az ecset vagy a festmény? Nekem hiszel vagy ennek a Matyinak?

Közben leértünk a bejárati ajtóhoz. Mivel nem volt túl találó Nojé hasonlata, így csak hallgattam, de aztán mégis elgondolkodtatott. Vannak könyvek melyeknek a tartalma jó, a formája kevésbé. Vannak remekül megírt halálosan unalmas könyvek. A számviteli törvény mellett jó pár regény is ilyen. Végérvényben mitől lesz egy könyv?

– A jó az, ami jó – válaszolt Nojé, mert mint kiderült, hangosan gondolkodtam – A szép meg az, ami szép. De amúgy meg minden szubjektív és nem akarok itt ömlengős dumába kezdeni, mert elég hamar rájöttem, hogy a ti világotokban mindenki kurva okos és mindenhez ért.

(Ez után még sok mindent mondott, de nem írok filozófiai eszmefuttatást, mert az nem jellemző a besztszeller könyvekre.)

Otthon továbbgyúrtam a történetemet. Ki akartam használni azt a három nap szabadságot, amit sikerült kivennem. Elakadtam viszont egy ponton. Már meg volt a koncepció, meg volt a főszereplő, de történetem még nem volt. Van itt ez az űrlény, Budapesten, aki velem találkozik. És? Ez így még semmi. Tekergettem a fejem a szobában, aztán megakadt a szemem a Biblián. Na ha az nem besztszeller, akkor mi az? Rákerestem Noé történetére.

 

Nojé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, Budapesten, pontosabban a Jászai Mari tér környékén, felfakadának a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái megnyilatkozának. Elönté a világot a nagy Duna, de Nojé és Dávid – azaz én – a bárkába tömörülvén megannyi állattal, túléltük az isteni csapást!”

 

Matyi megigazította a szemüvegét, ahogy olvasta a sorokat.

– Gratulálok! – mondta.

Kicsit kihúztam magam, bizsergett a hátam.

– Sikerült átírnod a Bibliát, úgy hogy még értelme se legyen – hátradőlt és egyenesen a szemembe nézett. – Amúgy ilyen nyelvet lehetőleg ne használj! Kihez akarsz szólni? Azokhoz, akik kétezer-ötszáz éve éltek vagy azokhoz, akik ma élnek?

Nojéval a rakparton találkoztam. Kedvetlenül ballagtam le a lépcsőkön. A part mentén nagy fadarabok mindenütt.

– Mit csinálsz Nojé?

Bárkálok! – mondta.

Nem értettem.

– Azt jelenti, hogy hajót építek. A mi nyelvünkön bárkálni, annyi, mint hajót építeni. – Közben látta, hogy nem vagyok túl jól. – Tudom, mi történt odabenn, ne is mond. Egy dolgot viszont jegyezz meg. A szabály van az emberért, és nem az ember a szabályért.

Megállt, én meg hátranéztem és már egy hatalmas bárka hintázott mögöttem a vízen.

– Minél idősebb vagy – folytatta –, annál kevesebb dologban hiszel. Ez a mi bolygónkon pont fordítva van.

Felmentünk a bárkára. Nem értettem mit keresek itt.

– Jól figyelj! – mondta. – Nemsokára megmutatom, hogy mi vezet a múlandóból a maradandóba. De most segíts állatokat gyűjteni! Mindenből egy nőstényt és egy hímet.

Sose gondoltam volna, hogy valaha a Dunán egy hajóra állatokat fogok cipelni, vagy hogy a veresegyházi maci-parkból két nagy medvét csempészek ki, és a kettes úton szállítom pestre őket a Nissan tetejére kötözve. Először döglött állatokat kezdtünk el összeszedni, mert azokat könnyebb volt elfogni, de aztán rájöttünk, hogy az a jövőre nézve nem lesz nagy segítség. Estére egészen elfáradtunk. Ledőltem az ágyra.

– Nojé! Nem mondtad el, hogy mi vezet… tudod… a maradandóba – mondtam neki.

Nem válaszolt. Néhány perc múlva szólalt csak meg.

– Holnap este elkezd esni az eső. Arra kérlek, hogy hívd meg Matyit a bárkára.

 

Matyi a szokásos módon törölgette a szemüvegét.

– Hát, hogy is mondjam. Kicsit elmentél egy ilyen szappanoperás, ömlengős irányba. Közhelyes és nem igazán tartja fenn az érdeklődést. Ezt a közhelyességet számold fel. Nem kell ilyen csöpögős baromságokat írni. Ne nézd le az olvasódat. Meg ugye következetlen vagy. Először azt írod, hogy Nojé egy embertől született, aztán itt azt mondja, hogy a „mi bolygónkon pont fordítva van”. Na, most akkor melyik az ő bolygója? Meg elhiszem, hogy a kritika fáj, de vannak szabályok, melyeket, ha nem tartasz be, akkor nem lehetsz jó író.

Nagyot nyeltem, kinéztem az ablakon.

– Matyi! – mondtam neki. – Tudom, hogy téged a jó szándék vezérel.

Közben eleredt az eső.

– Lehet, hogy hülyén hangzik – folytattam –, de mi lenne, ha te is eljönnél a bárkára?

Lenéző mosollyal nézett rám.

– Úgy látom kicsit összemosódott a fikció és a valóság. Nem létezik semmilyen bárka. De ha van is bárkád, akkor az a te bárkád, az nem az enyém. Az én bárkámat én építem, a tiédet meg te.

– Mától negyven napig esni fog – mondtam magam elé meredve.

– Úgy legyen – mondta ő is.

Visszamentem a bárkára. Nojé addig mindenféle állatot gyűjtött össze. Elmondtam neki, amit már tudott. Matyi nem jön.

– Szarni bele! – mondta most kissé csalódottan.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Miféle baromságba csöppentem? Itt áll ez a zöld fejű földönkívüli, aki bárkát épít a Dunán, hogy túlélje az általa predesztinált özönvizet, én meg azt gondolom, hogy ez a valóság. Mi van, ha Matyinak van igaza? Ez csak egy bárka. Mindenkinek más bárkája van. Ez csak egy fikció, amit annyira valóságosnak gondolok, hogy elvette a maradék eszemet is. Nem! Itt valami tévedés van. Nincs is bárka. Ez egy faszság! Nojé amúgy is következetlen, hiszen most akkor melyik bolygóról jött? Itt született vagy van egy másik bolygó is? Legjobb lesz, ha kilépek ebből a nonszensz világból. Vissza kell mennem abba az egyszerű letisztult valóságba, ahonnan jöttem. Még rengeteget kell tanulnom. Nem lehetek egy ekkora tévedés áldozata. Tiszta szégyen. Hogy gondolhattam ezt komolyan?

Közben Nojé mócsingos keze pihent meg a vállamon.

– Gyere velem!

A kezéből – szó szerint és elvont értelemben is – földönkívüli erő sugárzott.

– De hát… hova? – kérdeztem zavarodottan.

Szinte öntudatlanul követtem. Megállt a bárka közepén, magasba emelte kezét és az égre nézett. Én csak álltam mellette és az arcát néztem. Mozogni kezdett a szája. Valami áldás lehetett. „Gu… nt… gum…i…cs…t… gunicsont… Gumicsont… Gumicsont!” Igen, Gumicsont! – ezt mondogatta. Aztán elmondta, hogy ő a Gumicsont nevű bolygóról származik.

– Elhiszed? – kérdezte.

Én meg nem tudtam válaszolni. Teljesen abszurd. Nem hittem már el semmit. Nem tudom, mi volt az a pont, ahol ez az egész megfordult. Talán, amikor Matyi azt mondta, hogy nem jön. De lehet, hogy már az elején elcsesztem, mikor elfogadtam, hogy Nojé lesz a főszereplőm. Most mégis itt vagyok, és nézem a Dunát, ahogy hömpölygő vízáradat tombol végig az utcákon, miközben szakad az eső. Nojé kezét fogom, nem tudom minek. Olyan mintha egy perc egy nap lenne, vagy egy év, vagy az egész élet. A bárka erős, de valami hiányzik. Hiányoznak az emberek innen. Üresség. Senki nem jött velünk. Nojéra nézek, látom, hogy sír. Meglepődöm. Miért sír? Közben emelkedik a hajó, már az épületek tetejét érinti a víz. Megdöbbenek. Ez nem lehet. Ez valami vicc. Most tényleg? Nojé felemeli a fejét, megint az égre néz, és a gumicsontot mantrázza. Hirtelen más megvilágításba kerül ez a szó. Letérdelek. Minden tiszta víz. Az épületek teteje is eltűnik. „Gu…m…i…cs….” – próbálkozom. Érzem, hogy itt valami nálam hatalmasabb történik most. Valami, ami előtt meg kell hajolnom. Amit nem nézhetek megvetéssel, hitetlenül, nevetgélve. Miért nem jött senki? Ha ezt tudom, annyi embert elhívtam volna. De nem hívtam senkit, csak Matyit, ő meg nem jött. Legalább azokat el kellett volna hívnom, akik fontosak. De hát én sem tudtam. Nem tudtam, döbbenek rá. Látom, hogy Nojé engem néz. Nevet a szeme. Már nem sír. Elfordítom a fejem és a távolba nézek, oda, ahol az ég és a föld összemosódik. Nojé most az ujjával a messzeségbe mutat, én meg követem ujjának vonalát, mígnem tekintetem megállapodik egy ponton, ahol a víz és a felhők egyvelegéből lassan kitüremkedik a napsugár. Elmosolyodom. Azt akarom mondani, hogy köszönöm, de egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán ahogy a fény beteríti a teret, ahogy az ég és a föld újra kettéválik, a látóhatáron valami mozogni kezd, mintha káprázna a szemem. De nem! Hajók!