Labirintus – 4. rész

0

***

Péter és Vanda hat éve ismerték egymást, mikor életük jelentős változásnak indult. Abban az időben Péter kamionsofőrként dolgozott egy szállítócégnél, legfőképp díszhalak szállításával foglalkozott. Mivel sokszor külföldre is kellett fuvaroznia, megkérte a főnökét, hogy egy ideig csak belföldre ossza be, hogy több időt tudjon otthon tölteni. Már csak pár nap van hátra, gondolta majdnem minden egyes nap, és vezetés közben fél szemével az utat, a másikkal meg a telefonját figyelte. Bármelyik pillanatban hívhatja. Aznap az autók különösen lassan mentek, a piros lámpa sokkal hosszabb volt, és az emberek is figyelmetlenek voltak, legalábbis Péter így élte meg. Délután háromkor csörrent meg a telefonja.
– Azonnal jöjjön be! Kezdődik – mondta egy mély hang.
A helyszínre robogott a kamionnal. Belépett az ajtón és le is szólította az első fehér köpenyes nőt, aki szembe jött.
– Hol van? Melyik terembe vitték?
– Kit? – kérdezte a középkorú, szemüveges nővér csoldálkozva.
– Hát a feleségemet, most fog szülni.
– Elnézést uram. Én az idegsebészetről vagyok. A szülészeti osztályról kérdezzen meg valakit. A folyosó végén jobbra – mutatta a kezével.
Péter átviharzott a folyosón és egy fehér köpenyes férfiba botlott bele.
– Jónapot! Melyik terembe vitték a feleségemet? – ismerős volt neki az arc.
– A kétszáztizenhármasba. Jöjjön velem! – mondta határozottan.
Beléptek a kis szobába. Két szülésznő segédkezett. Vanda a fájdalomtól eltorzult arccal nézett Péter felé, ahogy belépett az ajtón. Péter odasietett, megfogta a kezét.
– Jól van, drágám! Nem lesz semmi baj. Csak nagy levegő és kifúj – és közben ő maga is csinálta, mintha ezzel bármit is segítene. Az orvosok felajánlották Péternek, hogy akár le is ülhet arra a székre, amely a másik sarokban van – Hol tartunk egyáltalán? – kérdezte Péter, miközben helyet foglalt.
– Már a kitolási szakaszban – mondta az egyik segédorvos.
– És minden rendben volt eddig?
– Kellett egy kis oxitocint adni, de…
– Az mi? Mire kell az? – vágott a szavába Péter.
– Az agyalapi mirigy hátsó lebenyének a hormonja. A méh simaizomzatának az összehúzódásában segít – mondta az orvos nyugodtan, de látta, hogy Péter szinte önkívületben van. – Uram, kérem, nyugodjon meg. Ha gondolja, kint is várakozhat.
– Én ugyan nem.
Két perc múlva ugyanaz a fehér köpenyes nő jött a folyosón, akit Péter a bejáratnál megszólított.
– Megtalálta a feleségét? – kérdezte.
– Igen, itt van benn a szobában.
– És maga?
– Kiküldtek.
A nő visszafojtotta a nevetését.
– Ne aggódjon, minden rendben lesz – mondta Péternek.
Péter nem igazán tudta felmérni az időt, de nem sokkal azt követően, hogy kiküldték, az egyik orvos mosolyogva dugta ki a fejét az ajtón.
– Szeretné elvágni a köldökzsinórt?
Kicsit hezitált, aztán felpattant a székről.
– Persze, hogy szeretném – mondta.
Elvágni a köldökzsinórt, olyan volt, mintha megszabadítottam volna a gyereket és téged is. Olyan volt, mintha azt mondtam volna ennek az apró teremtménynek, hogy most születtél meg igazán – mondta Péter Vandának néhány nappal később. És valóban így is gondolta, bár Vanda fájdalomtól eltorzult arca beleivódott emlékezetébe, és ettől nehezen tudott szabadulni. Vanda viszont gyorsan elfelejtette ezt a fájdalmat, mert már a kezében tarthatta azt a teremtményt, akit hónapokig a hasában hordozott, akihez éjszakánként beszélt, akinek történeteket mesélt vagy épp énekelt. A kisfiút, akinek rugdalását érezte, akit sokszor becézgetett magában, és elképzelte, hogy milyen lesz, majd ha a kezében tarthatja. Most valóban ott volt, nem csak a gondolataiban, hanem ténylegesen az ölében, az a gyermek, akit annyira várt.
– Ne sírj, kicsim! Ne sírj, kis Andriskám! Majd én megvédelek mindentől.

covers_334884

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

Labirintus – 3. rész

0

***

A fenti nézeteltéréseken kívül is volt azért vita az együtt töltött huszonöt év alatt. Egyszer, még a kapcsolatuk elején, mikor Péter születésnapja közeledett, Vanda meglepetés partit akart szervezni, így amikor lehetősége volt rá, Péter barátait hívogatta. Péternek feltűnt, hogy Vanda másokkal beszél, és további gyanúra adott okot, hogy nem osztja meg, hogy kivel és miről dumál, ráadásul kifejezetten boldognak tűnik a hívások után.
Miért csinálja ezt, kérdezte magában Péter, biztos valami másik srác van a dologban. És erre a felvetésére egész elméleteket gyártott. Egyik nap végül, mikor már nem bírta magában tartani, egy hét volt hátra a születésnapjáig, odaállt Vanda elé és a következőket mondta neki.
– Nem kell rejtegetned a dolgot, tudok róla – mondta teljes határozottsággal.
Vanda csak ártatlanul pislogott. Honnan tudhatna róla, hiszen mindenkinek szólt, hogy Péternek egy szót se.
– De hát honnan tudsz róla? – kérdezte tőle.
– Hogy honnan? – kicsit oldalra húzta a száját – Folyton telefonálsz, nevetgélsz, jókedved van. Alig szóltál hozzám az elmúlt napokban. Azt gondoltad, hogy nem veszem észre? – kissé mesterkélten felemelte a hangját is – Szóval igaz vagy sem?
– Lebuktam – mondta Vanda és elmosolyodott, mint aki megadja magát.
– És ez szerinted vicces?
– Vicces hát. Tudod jól, hogy csak jót akartam.
– Jót akartál? – kérdezte Péter kikerekedett szemmel.
Látta, hogy Péternél elszakadt a cérna.
– Jól van már! Nyugodj le, kérlek! Azért ez nem akkora dráma.
– Nem akkora dráma? – ordította szinte, vörös fejjel Péter.
– Csak egy kis játékot akartam.
És mikor ezt Vanda kimondta, Péter egy hétre kivonult a lakásból. Vanda nem igazán értette a helyzetet, próbálta telefonon hívni, de Péter nem vette fel.
– Szegénykém, valamit biztosan félreértett, de azért remélem, nem csinál semmi hülyeséget – mondta Vanda az egyik barátnőjének.
Vanda megbánta az összejövetel szervezését, de Péter születésnapján felhívta őt. Péter addigra már megbékélt önmagában, így felvette a telefont.
– Boldog születésnapot drágám – mondta neki.
– Drágám? Elég nehéz rajtad kiigazodni – jött a kedvetlen válasz.
– Hazajössz? Gyere haza!
– Miért mennék?
– Mindent elmondok.
– Nem tudom! Meggondolom.
– Hatkor várlak! – és le is tette a telefont. Tudta, hogy jönni fog.
Péter az ajtóban állt, dermedten, kifejezéstelen arccal. Vanda nyitotta az ajtót. A hosszú csendet halk suttogás törte meg, majd előugrott egy ismerős arc, majd egy másik, majd egy torta az ajtó mögül és még több nevető arc és hangosan énekelni kezdték a boldog születésnapot. Ezt követően jött csak az igazi katarzis. A félreértések tisztázása. Vanda elmondott mindent az elejétől kezdve. Péter meg két nevetés közepette azon gondolkodott, hogy az elme milyen szürreális játékokra képes.

***

– Szeretettel üdvözlök minden megjelentet ezen a gyönyörű nyári délutánon – mondta kissé hivatalosan egy csinosan öltözött barna hajú nő. – Esküvő alapos gyanúja miatt jelent meg előttem e két reményteli fiatal. Örömmel tájékoztatom Önöket, hogy a szálakat sikeresen felgöngyölítettük, melyet idézzünk is fel egy kicsit. (Itt a fiatal pár történetét mesélte el.) És most, ahogy ígértem, az itt megjelentek mindannyian fültanúi lehetnek Vanda és Péter vallomásának. Kedves Jegyespár, kérem, hogy az általam feltett kérdésre határozott igennel vagy nemmel válaszoljanak. (Itt feltette azt a kérdést, mely egy esküvőn a legnagyobb jelentőséggel bír.) Az ifjú pár legyen boldog örökké, még legalább hatvan évig, amíg a halál el nem választja őket.

covers_334884

***

Évekkel később történt.
– Hol voltál? – kérdezte Péter – Egész éjszaka vártalak. Legalább tízszer hívtalak a telefonodon és egyszer sem vetted fel. Nem csak nem vetted fel, hanem vissza sem hívtál.
– A templomban voltam.
– A templomban. Egész éjszaka áhítatosan imádkoztál, mi?
– Nincs mit mondanom erről.
– Igazán? – kérdezte mérgesen Péter.
– Nem bízol bennem?
– Egésznap dolgozom. Alig tudok hazajönni, annyi feladat van, te meg nem vagy képes felvenni a telefont és még hazudsz is.
– Dolgoztál, mi?
– Nem hiszed?
– Nem.

***

Csengettek. Péter volt csak otthon. Komótosan az ajtóhoz sétált, majd kinézett az ajtón, a kis lyukon keresztül. Ismeretlen alakot pillantott meg. Nem igazán volt kedve beszélgetni senkivel, de azért ajtót nyitott. Egy pap volt az, reverendában. Zaklatottnak tűnt. Egy papírost tartott a kezében. Ahogy Péter ajtót nyitott, dőlni kezdtek belőle a szavak.
– El… Elnézést a zavarásért… Én csak… Nem is tudom… Ezt oda kell adnom Péter…
– Honnan tudja a nevemet? És ki maga?
– Én… őőő… szóval, csak olvassa ezt el, kérem! Ennyit… kérek csak! Isten irgalmazzon mindnyájunknak! – azzal átadta a papírost és elrobogott a lépcsőházban.
Péter becsukta az ajtót és a gyűrött papírdarabbal az asztali lámpához ment. Olvasni kezdte. Egy levél volt, melyet neki címeztek.

***

Péter a kanapén feküdt, Vanda az ölébe hajtott fejjel sírt. Percekig meg sem szólaltak, míg végül Péter törte meg a csendet.
– Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Átkozottak vagyunk! – aztán hallgatott ő is.
Vanda csak sírt. Hetek, hónapok teltek el, míg fel tudták dolgozni a történteket, de ezután sem felejtették el soha, csak a bánattól és a mély búslakodástól szabadultak meg az idő múlásával.
– Talán majd. Egyszer – de nem tudta befejezni a mondatot, megtörölte az arcát.
Péter nem válaszolt csak nézett maga elé. Órák hosszat feküdtek így egymás mellett, egészen addig, míg nem kellett újra belemerülniük a hétköznapok zivataros teendőibe.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

Labirintus – 2. rész

0

***

Huszonöt évvel korábban, egy fiatal, jó kiállású srác jelenik meg az egyik helyi szórakozóhelyen. Kockásing, szoros farmernadrág, barna öv, kalap a fején, mintha egy másik századból jött volna. Belép az ajtón, nagy üdvrivalgás. Néhány jó barát rögtön italt rendel.
– Milyen napod volt? – kérdezi tőle egy ittas, húsz év körüli fiú.
– Egész jó – mondja a kockásinges. – Hol van? – kérdezi rögtön a lényegre térve.
– Ki?
– Az a kis barna, a copfos, tudod melyik.
– Tudom hát. Ott annál az asztalnál – mutat az ujjával a másik sarokba.
A kalapos fiú nem túl feltűnően odanéz, majd elmosolyodik.
– Mindjárt jövök.

***

Húsz perccel korábban két lány áll egy buszmegállóban, és beszélget.
– Te voltál már ott?
– Az Itatóban?
– Ott.
– Még nem. De jó lesz, meglátod – győzködi a másikat. – Lesznek jóképű pasik is.
– Legyen igazad – aztán kissé elbizonytalanodva kérdezi. – És ő is ott lesz?
– Remélem – mondja a lány csillogó szemekkel.
– Hogy is hívják?
– Péter.
– Péter. Szép név.
– Ma van a névnapja – közben a buszmegálló tábláját nézi.
– Ezt nem is mondtad. Ő hívott?
– Igen.
– Akkor azt hiszem jobb lesz, ha én majd időben lelépek.
– Egyedül?
Nevetnek, és közben megérkezik a busz.

***

– Hölgyeim! Szabad ez a hely? – kérdezi a kockásinges.
– Neked igen – mondja a lány, aki nem rég érkezett.
– Vanda, örülök, hogy látlak! Sokat gondoltam rád az elmúlt napokban.
– Én is. Boldog névnapot!
– Köszönöm – válaszol lágyan – kértek valamit inni?
– Ami azt illeti, igen. Vörösbort – és közben az üres poharakra mutat.
A fiú a pulthoz megy, a lányok meg mosolyogva néznek utána.
– Jóképű, nem?
– Az.
– Ne félj, neked is találunk itt valakit.
Abban a pillanatban egy csapat fiatal dől be az ajtón, szó szerint, kissé spiccesen, összeölelkezve, és torkuk szakadtából üvöltik a Highway to hellt.
– Attól nem félek – mondja nevetve. Közben Péter is visszaérkezik a borokkal.
Voilá. Igyunk az egészségemre – tréfálkozik.
– Legyen – majd koccintanak. – Boldog névnapot még egyszer.

covers_334884

Ezután sokat találkoztak, egyre többet és egyre sűrűbben, mígnem szerelmesek lettek egymásba, és a szerelem rózsaszín ködében szemet hunytak minden olyan dolog felett, melyet más esetben idegennek vagy visszataszítónak gondoltak volna egymásban. Megismerték egymás hibáit, vágyait, és közös célokat tűztek ki maguk elé. Mindez rendben is volt, de jellemük alapvető különbözősége miatt bizonyos dolgokban akarva-akaratlanul felbukkantak nézeteltérések. Ilyen volt például, amikor Vanda elmesélte Péternek nagymamája rákból való csodálatos gyógyulását. Az, ami neki csoda volt, az Péternek a dolgok véletlen egybeesése, és Péter egészen nevetségesnek találta, ha valaki isteni kegyelemről beszélt, akár egy gyógyulást illetően is.
– Képzeld el – mondta neki Vanda –, az orvosok már mind azt mondták, hogy menthetetlen, hogy túlhaladott állapotban van a rák, alig pár hónapja lehet hátra, de a mamám nem adta fel, hitt a gyógyulásában, sokat imádkozott Szent Ferenc szobra előtt, és biztosra vette, hogy meggyógyul. Mígnem egy nap bement a kórházba vizsgálatra, és az orvos azt mondta, hogy teljesen eltűnt a daganat. Hát nem csodálatos?
Péter egyszerűen nem tudta hova tenni az ilyen dolgokat, de nem akarta, hogy emiatt elveszítse a lányt, akit megszeretett, ezért amikor hasonló téma vetődött fel, megfeszítette magát és csak hallgatott. Megmaradt saját szkeptikus látásmódjánál, amely neki bőven elegendő volt ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel éljen. Nem kellett neki sem vallás, sem Isten ahhoz, hogy jól érezze magát.

Huszonöt évvel később a szerelmet felváltotta ugyan a megszokás, de egyes témákat még mindig nem lehetett érinteni. Tabu volt. Talán mindketten beszéltek volna róla, de mivel tudták, hogy egészen máshogy gondolkodnak és hogy ez mindkettőjükben érzékeny téma, nem igazán tudtak egyezséget sem kötni, vagy tiszta szívből elfogadni a másik véleményét. Jobbnak találták, ha inkább nem is beszélnek róla. Ugyan szerették egymást, és valóban szerették egymást, mert máskülönben nem lehettek volna együtt huszonöt évig, mégsem ismerték egymás legbensőbb lényét, legalapvetőbb kételyeit vagy valódi hitét. Arra ott voltak mások, olyanok, akikkel bátran meg lehetett osztani, hogy mit gondolnak, mert tudták, hogy ők szívből helyeselni fognak. Helyeselnek, mert ugyanúgy gondolkodnak. Hasonló a hasonlóval érti meg magát, mindenki mást csak erőfeszítések árán tudunk elfogadni – mondta egyszer Vanda egyik barátnője, és mivel ő hasonlónak érezte magát ezzel a barátnőjével, így nagy örömmel fogadta ezt a kijelentést.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

Labirintus – 1. rész

0

BEVEZETÉS

„Eleleu! Iu! Iu!”

A legenda szerint Daidalosz viaszszárnyakon hagyta el Kréta szigetét, miután megépítette a Labirintust, melyben a szörnyszülött Minótauroszt őrizték.  Minósz, Kréta királya, Zeusz és Európé fia volt, így az istenek különös figyelmet szenteltek kívánságainak. Minósz bikát kért Poszeidóntól a tenger istenétől, hogy áldozatot mutathasson be az isteneknek, de a bika annyira megtetszett a krétai királynak, hogy cselhez folyamodva megpróbálta átverni az isteneket, hogy meghagyhassa a bika életét, így saját csordájából választott ki egyet és őt áldozta fel. Poszeidón ezt azonban észrevette és bosszút állt Minószon. Feleségére, Pasziphaéra őrületet küldött, aki olyan ellenállhatatlan szerelmet érzett a bika iránt, hogy hagyta, hogy az megtermékenyítse. Így született meg Minótaurosz, a félig ember, félig bika szörnyszülött.

A labirintusoknak különböző kultúrákban más-más a jelentése. Van, ahol egyféle beavatási út, melyben a lélek az útvesztőben való barangolás útján, megpróbáltatások közepette a Labirintus közepébe ér, és magasabb tudatállapotba kerül. Ez az élet, illetve az ember sajátos küzdelmének egyfajta analógiája. Bolyongunk, keresünk, gondolkodunk, harcolunk, és végül elérkezünk a középpontba, ahol önmagunkra találunk. Ilyenkor életünk új utakra lép, egy vélhetően magasabb tudatosságban. Ez a fejlődés alapja. Valójában mindegy, hogy mit keresel, mindegy, hogy mi számodra a boldogság forrása, mindez független attól a ténytől, hogy a keresés az emberi lét velejárója és hogy a keresés által megélt szenvedés és boldogság a fejlődésünk egyedüli mozgatórugója. Ez a lélek útvesztője, a Labirintus egyik megközelítése.  Erről szól a következő történet, mely a legenda és a történelem határára-, Thészeusz és saját személyes életünk ötvözetéből pedig az idő és az időtlenség egységének furcsa homályába kalauzol minket. Mielőtt azonban belekezdenénk, olvassátok el a görög legenda történetének egy rövid összefoglalóját.

Egykor Aigeusz, Thészeusz apja, fiúgyermek után vágyódott, de azt a jóslatot kapta Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem ér. Mikor Troizén városába ért, megpihent egy napra, ahol Pittheusz, akit a maga kora igen bölcsnek tartott, vendégül fogadta egy estére. Aigeusz elmondta neki a jóslatot, mely így szólt: tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig, míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme. Nem tudni, hogy Pittheuszt ezután bölcsessége vagy tudatlansága vezette-e, de egy fiatal hölgyet küldött Aigeusz szobájába estére, akivel a férfi együtt is hált. Aigeusz csak másnap tudta meg, hogy Pittheusz a saját lányát, Aithrát küldte hozzá és mivel úgy gondolta, hogy a leányt teherbe is ejtette, a következőket találta ki. Fogott egy kardot és egy pár sarut és egy kőszikla alatti üregbe helyezte el. Nem szólt erről senkinek, csak Aithrának, a fiatal lánynak, majd a következőket mondta neki: ha fiú születik, küldd el hozzám, Athénba. De csak akkor küldd, ha már fel tudja emelni ezt a kősziklát és saját erejéből ki tudja alóla venni a kardot és ezt a pár sarut. Meghagyta a lánynak továbbá azt is, hogy mindezt tartsa titokban. Ezt követően Aigeusz visszautazott Athénba. Aithra pedig később megszülte a gyermeket, egy fiút, akit Thészeusznak nevezett el. Pittheusz gondját viselte, és a kor legjobb bölcselőivel neveltette. Thészeusz származását nagy titok fedte, bár Pittheusz a városban azt hangoztatta, hogy a gyermek Poszeidóntól származik. Később mikor a gyermek férfivá vált, Aithra elvezette őt ahhoz a kősziklához, ahol Aigeusz a kardot és a sarukat elrejtette. Thészeusz könnyedén felemelte a kősziklát és kivette azokat alóla. Miután Aithra elmondta neki apja történetét, Thészeusz elhatározta, hogy útra kel Athénba, de nem hajóval, hanem szárazföldön. Ennek nevelőapja, Pittheusz nem igazán örült, mivel a szárazföldi úton gyakran rablók, útonállók veszélyeztették az utazókat. Thészeusz azonban nem hátrált meg, ugyanis a nagy Héraklész volt példaképe, aki hőstettei nyomán igen nagy hírnévre tett szert abban az időben. Thészeusz is hasonló hőstettekkel szerette volna igazolni nemesi származását. Azzal az elszántsággal indult útnak, hogy erőszakoskodni nem fog ugyan senkivel, de ha bántani akarják, vissza fog csapni. Először a buzogányos Periphétészt, majd a fenyőhajlító Szinniszt, aztán a Phaiának nevezett fenevadat ölte meg, és még ezután mikor Megara határvidékére ért Szkirónt is letaszította egy szikláról. Thészeusz nem kereste a bajt, de ha rátámadtak, megvédte magát. Nem is akárhogy. Mindig úgy végzett ellenségével, ahogy az általában végezni szokott áldozataival, ahogy ezt Héraklész is tette. Végül Hekatombaión[1] hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. Rögvest apját, Aigeusz királyt kereste, aki akkortájt Médeiával élt együtt. Apja azonban elsőre nem ismerte fel őt, a fiú meg még várta a legmegfelelőbb alkalmat arra, hogy megmutathassa a szikla alól magával hozott kardot és sarut, és titkon arra vágyott, hogy apja ismerje fel őt. Médeia azonban hamarabb felismerte a gyermeket Aigeusznál, meghívta őt egy lakomára, és kérte a királyt, hogy itasson mérget az ismeretlen férfival. Mikor elérkezett a lakoma ideje és a húsételeket kezdték tálalni, Thészeusz előhúzta a kardot, melyet Aigeusz rögtön felismert, fellökte a méreggel teli serleget mielőtt beleivott volna, és átölelte gyermekét. Aigeusz, mivel más gyermeke nem volt, Thészeuszt tette meg örökösévé, akit a Pallantidák[2] nem igazán kedveltek, így háborgással fogadták Aigeusz döntését. Thészeusz azonban próbálta elnyerni a város lakóinak bizalmát, így különböző hőstetteket hajtott végre, többek közt megkötözte a maratoni bikát, végigvonszolta Athén utcáin majd feláldozta Apollón Delphiniosznak.

Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók. Mivel Minósz fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, borzalmas isteni átok szállt a népre. Nagy éhínség és járvány tört ki, még a folyók is kiszáradtak. Apollón kijelentette, hogy Minósz királyt ki kell engesztelni a gyilkosságért, és ha ezt megteszik, mondta nekik, akkor megszűnik az isteni átok is. A kiengesztelés a következő formában történt. Kilencévenként hét fiút és hét leányt küldtek adó fejében Krétába, akiket életük végéig a Labirintusba zártak. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történt ezekkel az ifjakkal, eltérnek a vélemények. Egyes történetírók szerint a Labirintusba zárták- és halálukig ott őrizték őket. Mások szerint a szörnyszülött Minótaurosz gyilkolta meg egytől-egyig őket; megint mások szerint csak egyszerűen nem találták a Labirintus kijáratát, és addig bolyongtak benne, míg el nem pusztultak. Mikor harmadszor érkeztek az adóbehajtók, Thészeusz önként vállalkozott, hogy Krétába menjen a Labirintusba. Korábban fel sem merült, hogy bárki is visszatérhetne egy ilyen vállalkozás után, így a hajókormányos, aki átvitte az ifjakat Kréta szigetére, rendre fekete vitorlával jelezte a gyászt. Nem is volt nála más színű vitorla. Ez alkalommal azonban Thészeusz győzködte apját, hogy el fog bánni a Minótaurosszal és vissza fog térni a Labirintusból. Abban maradtak tehát, hogy Aigeusz adott egy fehér vitorlát is a kormányosnak, hogy ha Thészeusz megmenekül, akkor a fehér vitorlát vonja fel, ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt. Thészeusz tehát Krétába hajózott; erejével és a versenyjátékokon aratott győzelmeivel hamar magára vonta a figyelmet. Ariadné, Minósz király leánya, csodálattal nézte bátorságát és szépségét, így mielőtt Thészeuszt bevezették volna a Labirintusba, ő, szerelme jeléül, segítségért rohant Daidaloszhoz, a Labirintus tervezőjéhez. Így történt, hogy Thészeusz legyőzte a Minótauroszt és Ariadné segítségével ki is jutott a Labirintusból, ugyanis egy aranyfonal gombolyagot adott neki, mely a kijárat felé vezette őt. A szabadulást követően hajójukkal Attika felé vették az irányt, de nagy örömükben elfelejtették felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. Ahogy a part felé közeledtek, a király meglátta a fekete vitorlát és kétségbeesésében levetette magát egy szikláról és meghalt. Thészeusz, mielőtt a városba ment volna, áldozatot mutatott be és csak ezután hallotta a szomorú gyászhírt, melyet egy hírnök adott át neki. Aigeusz halott. Társaival együtt sírva siettek a városba. Innen ered a következő mondás:

„Eleleu! Iu! Iu!”

A kiáltás első fele, ugyanis a későbbiekben ezt italáldozatok alkalmával ordítozták, a győzelem feletti öröm, a második fele pedig a rémület és a zavar kifejezése volt. Ez tehát Thészeusz és a Labirintus kapcsolatának rövid története, melyről Plutarkhosz, a görög történetíró, részletesen is ír a Párhuzamos életrajzok című művében. Ennyit erről, és most jöjjön egy másik történet a labirintusról. Ahogy egy régi zen bölcsesség mondja:

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”

covers_334884

1. 

Ki ne hallott volna már erről a feledhetetlen játékról, a Labirintusról, melyben néhány szerencsés kiválasztott kipróbálhatja magát, felismerheti legmélyebb önvalóját, megismerheti az utat, mely elvezet oda, ahol…

Péter kikapcsolta a tévét és rágyújtott egy cigarettára.
– Az ember egyre lejjebb süllyed a naivitásban. Kártyajósok, távgyógyítók, kibeszélő showk, most meg ez a Labirintus.
– A Labirintus, az más – mondta Vanda. Közben feltűrt ingujjban a tányérokat mosogatta a konyhában.
– Mitől lenne más?
– Ez hagyomány – mondta, mintha bármit is tudott volna az egészről.
– Hagyomány? – nevetett Péter – A jóslás is hagyomány, ezeknek a gyógyítóknak is van hagyománya, és ezt a hagyományt úgy hívják, hogy csalás.

Vanda egy pillanatra abbahagyta a mosogatást és szótlanul nézte a tányérokat. Huszonöt éve ismerték egymást, de az anyagi világ határait meghaladó bármely téma megtárgyalása utópikus érzéseket váltott ki mindkettőjükben. Jobbnak látták az ilyen témák elkerülését, vagy ha mégis szóba került, azt idejében észrevették és másfelé terelték a szót. Ez egyfajta tudatalatti egyezség volt, amelyet a szavak szintjén soha nem mondtak ki.
– Ő is hallott róla.
– Ne rángasd bele – mondta Péter és egy nagyot szippantott a cigarettából.
– Lehet, hogy jót tenni neki.
– Nem tenne jót.
– De lehet.
– Mondom, nem!
Akkor hirtelen belépett az ajtón. Péter és Vanda elhallgattak, bár mindketten tudták, hogy ő is hallotta. Péter csak nézett maga elé és szívta a cigarettát, Vanda meg elfordult és csendben folytatta a mosogatást. Mindketten tudták, hogy ennek a kimondatlan egyezségnek most meg kell dőlnie.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

[1] Július–Augusztus

[2] Thészeusz rokonai