Labirintus – 1. rész

BEVEZETÉS

„Eleleu! Iu! Iu!”

A legenda szerint Daidalosz viaszszárnyakon hagyta el Kréta szigetét, miután megépítette a Labirintust, melyben a szörnyszülött Minótauroszt őrizték.  Minósz, Kréta királya, Zeusz és Európé fia volt, így az istenek különös figyelmet szenteltek kívánságainak. Minósz bikát kért Poszeidóntól a tenger istenétől, hogy áldozatot mutathasson be az isteneknek, de a bika annyira megtetszett a krétai királynak, hogy cselhez folyamodva megpróbálta átverni az isteneket, hogy meghagyhassa a bika életét, így saját csordájából választott ki egyet és őt áldozta fel. Poszeidón ezt azonban észrevette és bosszút állt Minószon. Feleségére, Pasziphaéra őrületet küldött, aki olyan ellenállhatatlan szerelmet érzett a bika iránt, hogy hagyta, hogy az megtermékenyítse. Így született meg Minótaurosz, a félig ember, félig bika szörnyszülött.

A labirintusoknak különböző kultúrákban más-más a jelentése. Van, ahol egyféle beavatási út, melyben a lélek az útvesztőben való barangolás útján, megpróbáltatások közepette a Labirintus közepébe ér, és magasabb tudatállapotba kerül. Ez az élet, illetve az ember sajátos küzdelmének egyfajta analógiája. Bolyongunk, keresünk, gondolkodunk, harcolunk, és végül elérkezünk a középpontba, ahol önmagunkra találunk. Ilyenkor életünk új utakra lép, egy vélhetően magasabb tudatosságban. Ez a fejlődés alapja. Valójában mindegy, hogy mit keresel, mindegy, hogy mi számodra a boldogság forrása, mindez független attól a ténytől, hogy a keresés az emberi lét velejárója és hogy a keresés által megélt szenvedés és boldogság a fejlődésünk egyedüli mozgatórugója. Ez a lélek útvesztője, a Labirintus egyik megközelítése.  Erről szól a következő történet, mely a legenda és a történelem határára-, Thészeusz és saját személyes életünk ötvözetéből pedig az idő és az időtlenség egységének furcsa homályába kalauzol minket. Mielőtt azonban belekezdenénk, olvassátok el a görög legenda történetének egy rövid összefoglalóját.

Egykor Aigeusz, Thészeusz apja, fiúgyermek után vágyódott, de azt a jóslatot kapta Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem ér. Mikor Troizén városába ért, megpihent egy napra, ahol Pittheusz, akit a maga kora igen bölcsnek tartott, vendégül fogadta egy estére. Aigeusz elmondta neki a jóslatot, mely így szólt: tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig, míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme. Nem tudni, hogy Pittheuszt ezután bölcsessége vagy tudatlansága vezette-e, de egy fiatal hölgyet küldött Aigeusz szobájába estére, akivel a férfi együtt is hált. Aigeusz csak másnap tudta meg, hogy Pittheusz a saját lányát, Aithrát küldte hozzá és mivel úgy gondolta, hogy a leányt teherbe is ejtette, a következőket találta ki. Fogott egy kardot és egy pár sarut és egy kőszikla alatti üregbe helyezte el. Nem szólt erről senkinek, csak Aithrának, a fiatal lánynak, majd a következőket mondta neki: ha fiú születik, küldd el hozzám, Athénba. De csak akkor küldd, ha már fel tudja emelni ezt a kősziklát és saját erejéből ki tudja alóla venni a kardot és ezt a pár sarut. Meghagyta a lánynak továbbá azt is, hogy mindezt tartsa titokban. Ezt követően Aigeusz visszautazott Athénba. Aithra pedig később megszülte a gyermeket, egy fiút, akit Thészeusznak nevezett el. Pittheusz gondját viselte, és a kor legjobb bölcselőivel neveltette. Thészeusz származását nagy titok fedte, bár Pittheusz a városban azt hangoztatta, hogy a gyermek Poszeidóntól származik. Később mikor a gyermek férfivá vált, Aithra elvezette őt ahhoz a kősziklához, ahol Aigeusz a kardot és a sarukat elrejtette. Thészeusz könnyedén felemelte a kősziklát és kivette azokat alóla. Miután Aithra elmondta neki apja történetét, Thészeusz elhatározta, hogy útra kel Athénba, de nem hajóval, hanem szárazföldön. Ennek nevelőapja, Pittheusz nem igazán örült, mivel a szárazföldi úton gyakran rablók, útonállók veszélyeztették az utazókat. Thészeusz azonban nem hátrált meg, ugyanis a nagy Héraklész volt példaképe, aki hőstettei nyomán igen nagy hírnévre tett szert abban az időben. Thészeusz is hasonló hőstettekkel szerette volna igazolni nemesi származását. Azzal az elszántsággal indult útnak, hogy erőszakoskodni nem fog ugyan senkivel, de ha bántani akarják, vissza fog csapni. Először a buzogányos Periphétészt, majd a fenyőhajlító Szinniszt, aztán a Phaiának nevezett fenevadat ölte meg, és még ezután mikor Megara határvidékére ért Szkirónt is letaszította egy szikláról. Thészeusz nem kereste a bajt, de ha rátámadtak, megvédte magát. Nem is akárhogy. Mindig úgy végzett ellenségével, ahogy az általában végezni szokott áldozataival, ahogy ezt Héraklész is tette. Végül Hekatombaión[1] hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. Rögvest apját, Aigeusz királyt kereste, aki akkortájt Médeiával élt együtt. Apja azonban elsőre nem ismerte fel őt, a fiú meg még várta a legmegfelelőbb alkalmat arra, hogy megmutathassa a szikla alól magával hozott kardot és sarut, és titkon arra vágyott, hogy apja ismerje fel őt. Médeia azonban hamarabb felismerte a gyermeket Aigeusznál, meghívta őt egy lakomára, és kérte a királyt, hogy itasson mérget az ismeretlen férfival. Mikor elérkezett a lakoma ideje és a húsételeket kezdték tálalni, Thészeusz előhúzta a kardot, melyet Aigeusz rögtön felismert, fellökte a méreggel teli serleget mielőtt beleivott volna, és átölelte gyermekét. Aigeusz, mivel más gyermeke nem volt, Thészeuszt tette meg örökösévé, akit a Pallantidák[2] nem igazán kedveltek, így háborgással fogadták Aigeusz döntését. Thészeusz azonban próbálta elnyerni a város lakóinak bizalmát, így különböző hőstetteket hajtott végre, többek közt megkötözte a maratoni bikát, végigvonszolta Athén utcáin majd feláldozta Apollón Delphiniosznak.

Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók. Mivel Minósz fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, borzalmas isteni átok szállt a népre. Nagy éhínség és járvány tört ki, még a folyók is kiszáradtak. Apollón kijelentette, hogy Minósz királyt ki kell engesztelni a gyilkosságért, és ha ezt megteszik, mondta nekik, akkor megszűnik az isteni átok is. A kiengesztelés a következő formában történt. Kilencévenként hét fiút és hét leányt küldtek adó fejében Krétába, akiket életük végéig a Labirintusba zártak. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történt ezekkel az ifjakkal, eltérnek a vélemények. Egyes történetírók szerint a Labirintusba zárták- és halálukig ott őrizték őket. Mások szerint a szörnyszülött Minótaurosz gyilkolta meg egytől-egyig őket; megint mások szerint csak egyszerűen nem találták a Labirintus kijáratát, és addig bolyongtak benne, míg el nem pusztultak. Mikor harmadszor érkeztek az adóbehajtók, Thészeusz önként vállalkozott, hogy Krétába menjen a Labirintusba. Korábban fel sem merült, hogy bárki is visszatérhetne egy ilyen vállalkozás után, így a hajókormányos, aki átvitte az ifjakat Kréta szigetére, rendre fekete vitorlával jelezte a gyászt. Nem is volt nála más színű vitorla. Ez alkalommal azonban Thészeusz győzködte apját, hogy el fog bánni a Minótaurosszal és vissza fog térni a Labirintusból. Abban maradtak tehát, hogy Aigeusz adott egy fehér vitorlát is a kormányosnak, hogy ha Thészeusz megmenekül, akkor a fehér vitorlát vonja fel, ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt. Thészeusz tehát Krétába hajózott; erejével és a versenyjátékokon aratott győzelmeivel hamar magára vonta a figyelmet. Ariadné, Minósz király leánya, csodálattal nézte bátorságát és szépségét, így mielőtt Thészeuszt bevezették volna a Labirintusba, ő, szerelme jeléül, segítségért rohant Daidaloszhoz, a Labirintus tervezőjéhez. Így történt, hogy Thészeusz legyőzte a Minótauroszt és Ariadné segítségével ki is jutott a Labirintusból, ugyanis egy aranyfonal gombolyagot adott neki, mely a kijárat felé vezette őt. A szabadulást követően hajójukkal Attika felé vették az irányt, de nagy örömükben elfelejtették felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. Ahogy a part felé közeledtek, a király meglátta a fekete vitorlát és kétségbeesésében levetette magát egy szikláról és meghalt. Thészeusz, mielőtt a városba ment volna, áldozatot mutatott be és csak ezután hallotta a szomorú gyászhírt, melyet egy hírnök adott át neki. Aigeusz halott. Társaival együtt sírva siettek a városba. Innen ered a következő mondás:

„Eleleu! Iu! Iu!”

A kiáltás első fele, ugyanis a későbbiekben ezt italáldozatok alkalmával ordítozták, a győzelem feletti öröm, a második fele pedig a rémület és a zavar kifejezése volt. Ez tehát Thészeusz és a Labirintus kapcsolatának rövid története, melyről Plutarkhosz, a görög történetíró, részletesen is ír a Párhuzamos életrajzok című művében. Ennyit erről, és most jöjjön egy másik történet a labirintusról. Ahogy egy régi zen bölcsesség mondja:

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”

covers_334884

1. 

Ki ne hallott volna már erről a feledhetetlen játékról, a Labirintusról, melyben néhány szerencsés kiválasztott kipróbálhatja magát, felismerheti legmélyebb önvalóját, megismerheti az utat, mely elvezet oda, ahol…

Péter kikapcsolta a tévét és rágyújtott egy cigarettára.
– Az ember egyre lejjebb süllyed a naivitásban. Kártyajósok, távgyógyítók, kibeszélő showk, most meg ez a Labirintus.
– A Labirintus, az más – mondta Vanda. Közben feltűrt ingujjban a tányérokat mosogatta a konyhában.
– Mitől lenne más?
– Ez hagyomány – mondta, mintha bármit is tudott volna az egészről.
– Hagyomány? – nevetett Péter – A jóslás is hagyomány, ezeknek a gyógyítóknak is van hagyománya, és ezt a hagyományt úgy hívják, hogy csalás.

Vanda egy pillanatra abbahagyta a mosogatást és szótlanul nézte a tányérokat. Huszonöt éve ismerték egymást, de az anyagi világ határait meghaladó bármely téma megtárgyalása utópikus érzéseket váltott ki mindkettőjükben. Jobbnak látták az ilyen témák elkerülését, vagy ha mégis szóba került, azt idejében észrevették és másfelé terelték a szót. Ez egyfajta tudatalatti egyezség volt, amelyet a szavak szintjén soha nem mondtak ki.
– Ő is hallott róla.
– Ne rángasd bele – mondta Péter és egy nagyot szippantott a cigarettából.
– Lehet, hogy jót tenni neki.
– Nem tenne jót.
– De lehet.
– Mondom, nem!
Akkor hirtelen belépett az ajtón. Péter és Vanda elhallgattak, bár mindketten tudták, hogy ő is hallotta. Péter csak nézett maga elé és szívta a cigarettát, Vanda meg elfordult és csendben folytatta a mosogatást. Mindketten tudták, hogy ennek a kimondatlan egyezségnek most meg kell dőlnie.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

[1] Július–Augusztus

[2] Thészeusz rokonai

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s