A fantáziavilág mindenkié

0

Úgy tűnik legalábbis. Az a hatalmas és minden ellentétet legyűrő meggyőződés és kiállás valami mellett vagy ellen, ez mindenkié kétségkívül. A harc az ellenség ellen, a harc az elnyomás ellen, a szabadság elvétele ellen, a liberalizmus ellen, az oligarcha ellen, az ellenzék ellen, Soros-ellen, a migránsok ellen… ez maradt a mai közéletben szereplőnek. Kiveszett az ember a fantázia mögül. Azt gondolod, hogy nem mindegy, hogy mi „ellen” harcolsz, mert te az identitásodat véded, azt az identitást, akinek eszméi vannak és harcol azért, amit ő szívvel-lélekkel képviselni szeretne. Még egyszer mondom, mindegy hogy miért harcolsz, mert amiért harcolsz az fantázia. Találkoztál már az egyenlőséggel? Hogy néz ki? Le tudod írni? Találkoztál már a hazafisággal? Milyen nemű a hazafiság? A fogalmak azok az elme működéséből erednek, így az elme szintjén léteznek. A fogalmak bizonyos helyzetek értelmezésére szolgálnak és a legkevésbé sem alkalmasak a létezés szintjére való átültetésre. Amikor fogalmakat a létezés szintjére emelnek, akkor van az, ami most van, hogy két ember képtelen meglenni egymás mellett, mert nem tudnak túllépni a saját fantáziavilágukon. És milyen komoly emberek lépnek a színre, tekintélyes hírességek, tudósok, politikusok, zenészek, politológusok, nagy nevek… és mind ugyanazt csinálja. Védi a saját fantáziavilágát és el akarja pusztítani a másik fantáziavilágát, ami az övével ellentétes. Mi más ez, ha nem félelem? A félelem mindig abból ered, hogy „megszűnök”, hogy elveszik az identitásomat, azt a képet (fantáziát), amit én magamról és az értékrendszeremről alkotok, és amit igaznak és értékesnek tartok. Ez lett az ember. Egy halmaz fantázia. És nem tud kilépni belőle, küzd, hogy túllépjen magán (próbál elfogadni, átérni a túloldalra), hogy elérjen a létezés szintjére, ahol aztán teljesen mindegy, hogy valaki meleg vagy fekete vagy fehér vagy hetero vagy jobbos vagy balos vagy egyik sem, mert a létezés szintjén ezeknek a fogalmaknak nincs jelentősége. És már leírni is veszélyes ilyesmit, mert az ego-identitás azonnal fenyegetve érzi magát ilyen kijelentésekre, hogy a saját értékrendszeremen túl létezik egy másik értékrendszer? Miféle baromság ez? Pedig amíg csak „el akarok” fogadni valakit, addig nagyon messze vagyok attól, hogy el is fogadjam. Az elme szintjén soha nem fogsz tudni elfogadni valakit, mert az elme szintjén vagy szimpatizálsz vagy ellenzel, ez a két lehetőséged van, elfogadni nem tudsz. Használhatod az elfogadás szót, de attól még nem azt csinálod. Ezért mondom, hogy az ember kiveszett a fantáziák mögül, mert az ember a létezés szintjén van, nem az elme szintjén. Lehet, hogy valaki egész életében az igazságot képviseli, mégsem igaz ember. Melyik a fontosabb? Az igazságot képviselni vagy igaznak lenni? Az igazság abból ered, hogy egy igaz ember elmondja, hogy mi az igazság. Aztán mindenki más már csak arról beszél, amit ez az ember mondott az igazságról. Így tűnik el csendesen a létezés is a fantáziavilág mögött, miközben mindenki azt hiszi, hogy a létezésről beszél, hogy az, amiért harcol az a legfontosabb és a legnemesebb. Közben már rég a fantázia vezérli őket ahelyett, hogy egy pillanatra is megállnának, és csak feltennék a kérdést… mi is folyik itt? Az vagyok-e amiről beszélek? Az vagyok-e amit védek? Mit is védek pontosan? Miért is védem ezt annyira? Valamit védeni és ellenezni az elmeműködés mechanizmusa, mert azt gondolja az ember, ha valami mellett nem áll ki, vagy valamit nem támad meg, akkor megszűnik az, amit ő „énnek” gondol. Nem szűnik meg, hanem szépen lassan feloldódik és elér a létezés szintjére. Az elmeműködés nem azért van, hogy megvédje azt a hamis énképet, amit mi fantáziákból építettünk ki önmagunkról. Az elmeműködés azért van, hogy a létezés szintjén megélt életet ki tudjuk fejezni szavakkal és ezáltal kapcsolatba kerülhessünk másokkal és másokkal együtt élhessük meg a létezést. Nevetséges cicaharc, amit a média oly szépen és magasztosan kiélez és ezzel tovább hergeli saját rajongótáborát, hogy követőik még inkább megerősödjenek saját fantáziavilágukban és megerősítsék mindenre kész harcosaikat, akik majd az utcára vonulnak, ha eljön a fantáziavilágok harca, és mindegy lesz, hogy ki van ott, a lényeg, hogy az én identitásomat nem szüntetheti meg az ellenség. Ez lesz, ez van, és ez volt mindig is. Ezt nevezik életnek, azok akik már nem képesek látni az embert. Akik nem képesek kilépni saját elmestruktúráikból, akik minden ellentétes gondolatot egy teljes identitás-válságként élnek meg, akik önképüket egyedül saját fantáziavilágukra építik. A fantáziavilág mindenkié. Nem kell hozzá mesekönyv, mert ez a valóság. Egyáltalán minek mesekönyvet írni, ha a valóságban ugyanazt látjuk?