Labirintus – 4. rész

0

***

Péter és Vanda hat éve ismerték egymást, mikor életük jelentős változásnak indult. Abban az időben Péter kamionsofőrként dolgozott egy szállítócégnél, legfőképp díszhalak szállításával foglalkozott. Mivel sokszor külföldre is kellett fuvaroznia, megkérte a főnökét, hogy egy ideig csak belföldre ossza be, hogy több időt tudjon otthon tölteni. Már csak pár nap van hátra, gondolta majdnem minden egyes nap, és vezetés közben fél szemével az utat, a másikkal meg a telefonját figyelte. Bármelyik pillanatban hívhatja. Aznap az autók különösen lassan mentek, a piros lámpa sokkal hosszabb volt, és az emberek is figyelmetlenek voltak, legalábbis Péter így élte meg. Délután háromkor csörrent meg a telefonja.
– Azonnal jöjjön be! Kezdődik – mondta egy mély hang.
A helyszínre robogott a kamionnal. Belépett az ajtón és le is szólította az első fehér köpenyes nőt, aki szembe jött.
– Hol van? Melyik terembe vitték?
– Kit? – kérdezte a középkorú, szemüveges nővér csoldálkozva.
– Hát a feleségemet, most fog szülni.
– Elnézést uram. Én az idegsebészetről vagyok. A szülészeti osztályról kérdezzen meg valakit. A folyosó végén jobbra – mutatta a kezével.
Péter átviharzott a folyosón és egy fehér köpenyes férfiba botlott bele.
– Jónapot! Melyik terembe vitték a feleségemet? – ismerős volt neki az arc.
– A kétszáztizenhármasba. Jöjjön velem! – mondta határozottan.
Beléptek a kis szobába. Két szülésznő segédkezett. Vanda a fájdalomtól eltorzult arccal nézett Péter felé, ahogy belépett az ajtón. Péter odasietett, megfogta a kezét.
– Jól van, drágám! Nem lesz semmi baj. Csak nagy levegő és kifúj – és közben ő maga is csinálta, mintha ezzel bármit is segítene. Az orvosok felajánlották Péternek, hogy akár le is ülhet arra a székre, amely a másik sarokban van – Hol tartunk egyáltalán? – kérdezte Péter, miközben helyet foglalt.
– Már a kitolási szakaszban – mondta az egyik segédorvos.
– És minden rendben volt eddig?
– Kellett egy kis oxitocint adni, de…
– Az mi? Mire kell az? – vágott a szavába Péter.
– Az agyalapi mirigy hátsó lebenyének a hormonja. A méh simaizomzatának az összehúzódásában segít – mondta az orvos nyugodtan, de látta, hogy Péter szinte önkívületben van. – Uram, kérem, nyugodjon meg. Ha gondolja, kint is várakozhat.
– Én ugyan nem.
Két perc múlva ugyanaz a fehér köpenyes nő jött a folyosón, akit Péter a bejáratnál megszólított.
– Megtalálta a feleségét? – kérdezte.
– Igen, itt van benn a szobában.
– És maga?
– Kiküldtek.
A nő visszafojtotta a nevetését.
– Ne aggódjon, minden rendben lesz – mondta Péternek.
Péter nem igazán tudta felmérni az időt, de nem sokkal azt követően, hogy kiküldték, az egyik orvos mosolyogva dugta ki a fejét az ajtón.
– Szeretné elvágni a köldökzsinórt?
Kicsit hezitált, aztán felpattant a székről.
– Persze, hogy szeretném – mondta.
Elvágni a köldökzsinórt, olyan volt, mintha megszabadítottam volna a gyereket és téged is. Olyan volt, mintha azt mondtam volna ennek az apró teremtménynek, hogy most születtél meg igazán – mondta Péter Vandának néhány nappal később. És valóban így is gondolta, bár Vanda fájdalomtól eltorzult arca beleivódott emlékezetébe, és ettől nehezen tudott szabadulni. Vanda viszont gyorsan elfelejtette ezt a fájdalmat, mert már a kezében tarthatta azt a teremtményt, akit hónapokig a hasában hordozott, akihez éjszakánként beszélt, akinek történeteket mesélt vagy épp énekelt. A kisfiút, akinek rugdalását érezte, akit sokszor becézgetett magában, és elképzelte, hogy milyen lesz, majd ha a kezében tarthatja. Most valóban ott volt, nem csak a gondolataiban, hanem ténylegesen az ölében, az a gyermek, akit annyira várt.
– Ne sírj, kicsim! Ne sírj, kis Andriskám! Majd én megvédelek mindentől.

covers_334884

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

Labirintus – 3. rész

0

***

A fenti nézeteltéréseken kívül is volt azért vita az együtt töltött huszonöt év alatt. Egyszer, még a kapcsolatuk elején, mikor Péter születésnapja közeledett, Vanda meglepetés partit akart szervezni, így amikor lehetősége volt rá, Péter barátait hívogatta. Péternek feltűnt, hogy Vanda másokkal beszél, és további gyanúra adott okot, hogy nem osztja meg, hogy kivel és miről dumál, ráadásul kifejezetten boldognak tűnik a hívások után.
Miért csinálja ezt, kérdezte magában Péter, biztos valami másik srác van a dologban. És erre a felvetésére egész elméleteket gyártott. Egyik nap végül, mikor már nem bírta magában tartani, egy hét volt hátra a születésnapjáig, odaállt Vanda elé és a következőket mondta neki.
– Nem kell rejtegetned a dolgot, tudok róla – mondta teljes határozottsággal.
Vanda csak ártatlanul pislogott. Honnan tudhatna róla, hiszen mindenkinek szólt, hogy Péternek egy szót se.
– De hát honnan tudsz róla? – kérdezte tőle.
– Hogy honnan? – kicsit oldalra húzta a száját – Folyton telefonálsz, nevetgélsz, jókedved van. Alig szóltál hozzám az elmúlt napokban. Azt gondoltad, hogy nem veszem észre? – kissé mesterkélten felemelte a hangját is – Szóval igaz vagy sem?
– Lebuktam – mondta Vanda és elmosolyodott, mint aki megadja magát.
– És ez szerinted vicces?
– Vicces hát. Tudod jól, hogy csak jót akartam.
– Jót akartál? – kérdezte Péter kikerekedett szemmel.
Látta, hogy Péternél elszakadt a cérna.
– Jól van már! Nyugodj le, kérlek! Azért ez nem akkora dráma.
– Nem akkora dráma? – ordította szinte, vörös fejjel Péter.
– Csak egy kis játékot akartam.
És mikor ezt Vanda kimondta, Péter egy hétre kivonult a lakásból. Vanda nem igazán értette a helyzetet, próbálta telefonon hívni, de Péter nem vette fel.
– Szegénykém, valamit biztosan félreértett, de azért remélem, nem csinál semmi hülyeséget – mondta Vanda az egyik barátnőjének.
Vanda megbánta az összejövetel szervezését, de Péter születésnapján felhívta őt. Péter addigra már megbékélt önmagában, így felvette a telefont.
– Boldog születésnapot drágám – mondta neki.
– Drágám? Elég nehéz rajtad kiigazodni – jött a kedvetlen válasz.
– Hazajössz? Gyere haza!
– Miért mennék?
– Mindent elmondok.
– Nem tudom! Meggondolom.
– Hatkor várlak! – és le is tette a telefont. Tudta, hogy jönni fog.
Péter az ajtóban állt, dermedten, kifejezéstelen arccal. Vanda nyitotta az ajtót. A hosszú csendet halk suttogás törte meg, majd előugrott egy ismerős arc, majd egy másik, majd egy torta az ajtó mögül és még több nevető arc és hangosan énekelni kezdték a boldog születésnapot. Ezt követően jött csak az igazi katarzis. A félreértések tisztázása. Vanda elmondott mindent az elejétől kezdve. Péter meg két nevetés közepette azon gondolkodott, hogy az elme milyen szürreális játékokra képes.

***

– Szeretettel üdvözlök minden megjelentet ezen a gyönyörű nyári délutánon – mondta kissé hivatalosan egy csinosan öltözött barna hajú nő. – Esküvő alapos gyanúja miatt jelent meg előttem e két reményteli fiatal. Örömmel tájékoztatom Önöket, hogy a szálakat sikeresen felgöngyölítettük, melyet idézzünk is fel egy kicsit. (Itt a fiatal pár történetét mesélte el.) És most, ahogy ígértem, az itt megjelentek mindannyian fültanúi lehetnek Vanda és Péter vallomásának. Kedves Jegyespár, kérem, hogy az általam feltett kérdésre határozott igennel vagy nemmel válaszoljanak. (Itt feltette azt a kérdést, mely egy esküvőn a legnagyobb jelentőséggel bír.) Az ifjú pár legyen boldog örökké, még legalább hatvan évig, amíg a halál el nem választja őket.

covers_334884

***

Évekkel később történt.
– Hol voltál? – kérdezte Péter – Egész éjszaka vártalak. Legalább tízszer hívtalak a telefonodon és egyszer sem vetted fel. Nem csak nem vetted fel, hanem vissza sem hívtál.
– A templomban voltam.
– A templomban. Egész éjszaka áhítatosan imádkoztál, mi?
– Nincs mit mondanom erről.
– Igazán? – kérdezte mérgesen Péter.
– Nem bízol bennem?
– Egésznap dolgozom. Alig tudok hazajönni, annyi feladat van, te meg nem vagy képes felvenni a telefont és még hazudsz is.
– Dolgoztál, mi?
– Nem hiszed?
– Nem.

***

Csengettek. Péter volt csak otthon. Komótosan az ajtóhoz sétált, majd kinézett az ajtón, a kis lyukon keresztül. Ismeretlen alakot pillantott meg. Nem igazán volt kedve beszélgetni senkivel, de azért ajtót nyitott. Egy pap volt az, reverendában. Zaklatottnak tűnt. Egy papírost tartott a kezében. Ahogy Péter ajtót nyitott, dőlni kezdtek belőle a szavak.
– El… Elnézést a zavarásért… Én csak… Nem is tudom… Ezt oda kell adnom Péter…
– Honnan tudja a nevemet? És ki maga?
– Én… őőő… szóval, csak olvassa ezt el, kérem! Ennyit… kérek csak! Isten irgalmazzon mindnyájunknak! – azzal átadta a papírost és elrobogott a lépcsőházban.
Péter becsukta az ajtót és a gyűrött papírdarabbal az asztali lámpához ment. Olvasni kezdte. Egy levél volt, melyet neki címeztek.

***

Péter a kanapén feküdt, Vanda az ölébe hajtott fejjel sírt. Percekig meg sem szólaltak, míg végül Péter törte meg a csendet.
– Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Átkozottak vagyunk! – aztán hallgatott ő is.
Vanda csak sírt. Hetek, hónapok teltek el, míg fel tudták dolgozni a történteket, de ezután sem felejtették el soha, csak a bánattól és a mély búslakodástól szabadultak meg az idő múlásával.
– Talán majd. Egyszer – de nem tudta befejezni a mondatot, megtörölte az arcát.
Péter nem válaszolt csak nézett maga elé. Órák hosszat feküdtek így egymás mellett, egészen addig, míg nem kellett újra belemerülniük a hétköznapok zivataros teendőibe.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

Labirintus – 2. rész

0

***

Huszonöt évvel korábban, egy fiatal, jó kiállású srác jelenik meg az egyik helyi szórakozóhelyen. Kockásing, szoros farmernadrág, barna öv, kalap a fején, mintha egy másik századból jött volna. Belép az ajtón, nagy üdvrivalgás. Néhány jó barát rögtön italt rendel.
– Milyen napod volt? – kérdezi tőle egy ittas, húsz év körüli fiú.
– Egész jó – mondja a kockásinges. – Hol van? – kérdezi rögtön a lényegre térve.
– Ki?
– Az a kis barna, a copfos, tudod melyik.
– Tudom hát. Ott annál az asztalnál – mutat az ujjával a másik sarokba.
A kalapos fiú nem túl feltűnően odanéz, majd elmosolyodik.
– Mindjárt jövök.

***

Húsz perccel korábban két lány áll egy buszmegállóban, és beszélget.
– Te voltál már ott?
– Az Itatóban?
– Ott.
– Még nem. De jó lesz, meglátod – győzködi a másikat. – Lesznek jóképű pasik is.
– Legyen igazad – aztán kissé elbizonytalanodva kérdezi. – És ő is ott lesz?
– Remélem – mondja a lány csillogó szemekkel.
– Hogy is hívják?
– Péter.
– Péter. Szép név.
– Ma van a névnapja – közben a buszmegálló tábláját nézi.
– Ezt nem is mondtad. Ő hívott?
– Igen.
– Akkor azt hiszem jobb lesz, ha én majd időben lelépek.
– Egyedül?
Nevetnek, és közben megérkezik a busz.

***

– Hölgyeim! Szabad ez a hely? – kérdezi a kockásinges.
– Neked igen – mondja a lány, aki nem rég érkezett.
– Vanda, örülök, hogy látlak! Sokat gondoltam rád az elmúlt napokban.
– Én is. Boldog névnapot!
– Köszönöm – válaszol lágyan – kértek valamit inni?
– Ami azt illeti, igen. Vörösbort – és közben az üres poharakra mutat.
A fiú a pulthoz megy, a lányok meg mosolyogva néznek utána.
– Jóképű, nem?
– Az.
– Ne félj, neked is találunk itt valakit.
Abban a pillanatban egy csapat fiatal dől be az ajtón, szó szerint, kissé spiccesen, összeölelkezve, és torkuk szakadtából üvöltik a Highway to hellt.
– Attól nem félek – mondja nevetve. Közben Péter is visszaérkezik a borokkal.
Voilá. Igyunk az egészségemre – tréfálkozik.
– Legyen – majd koccintanak. – Boldog névnapot még egyszer.

covers_334884

Ezután sokat találkoztak, egyre többet és egyre sűrűbben, mígnem szerelmesek lettek egymásba, és a szerelem rózsaszín ködében szemet hunytak minden olyan dolog felett, melyet más esetben idegennek vagy visszataszítónak gondoltak volna egymásban. Megismerték egymás hibáit, vágyait, és közös célokat tűztek ki maguk elé. Mindez rendben is volt, de jellemük alapvető különbözősége miatt bizonyos dolgokban akarva-akaratlanul felbukkantak nézeteltérések. Ilyen volt például, amikor Vanda elmesélte Péternek nagymamája rákból való csodálatos gyógyulását. Az, ami neki csoda volt, az Péternek a dolgok véletlen egybeesése, és Péter egészen nevetségesnek találta, ha valaki isteni kegyelemről beszélt, akár egy gyógyulást illetően is.
– Képzeld el – mondta neki Vanda –, az orvosok már mind azt mondták, hogy menthetetlen, hogy túlhaladott állapotban van a rák, alig pár hónapja lehet hátra, de a mamám nem adta fel, hitt a gyógyulásában, sokat imádkozott Szent Ferenc szobra előtt, és biztosra vette, hogy meggyógyul. Mígnem egy nap bement a kórházba vizsgálatra, és az orvos azt mondta, hogy teljesen eltűnt a daganat. Hát nem csodálatos?
Péter egyszerűen nem tudta hova tenni az ilyen dolgokat, de nem akarta, hogy emiatt elveszítse a lányt, akit megszeretett, ezért amikor hasonló téma vetődött fel, megfeszítette magát és csak hallgatott. Megmaradt saját szkeptikus látásmódjánál, amely neki bőven elegendő volt ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel éljen. Nem kellett neki sem vallás, sem Isten ahhoz, hogy jól érezze magát.

Huszonöt évvel később a szerelmet felváltotta ugyan a megszokás, de egyes témákat még mindig nem lehetett érinteni. Tabu volt. Talán mindketten beszéltek volna róla, de mivel tudták, hogy egészen máshogy gondolkodnak és hogy ez mindkettőjükben érzékeny téma, nem igazán tudtak egyezséget sem kötni, vagy tiszta szívből elfogadni a másik véleményét. Jobbnak találták, ha inkább nem is beszélnek róla. Ugyan szerették egymást, és valóban szerették egymást, mert máskülönben nem lehettek volna együtt huszonöt évig, mégsem ismerték egymás legbensőbb lényét, legalapvetőbb kételyeit vagy valódi hitét. Arra ott voltak mások, olyanok, akikkel bátran meg lehetett osztani, hogy mit gondolnak, mert tudták, hogy ők szívből helyeselni fognak. Helyeselnek, mert ugyanúgy gondolkodnak. Hasonló a hasonlóval érti meg magát, mindenki mást csak erőfeszítések árán tudunk elfogadni – mondta egyszer Vanda egyik barátnője, és mivel ő hasonlónak érezte magát ezzel a barátnőjével, így nagy örömmel fogadta ezt a kijelentést.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

Labirintus – 1. rész

0

BEVEZETÉS

„Eleleu! Iu! Iu!”

A legenda szerint Daidalosz viaszszárnyakon hagyta el Kréta szigetét, miután megépítette a Labirintust, melyben a szörnyszülött Minótauroszt őrizték.  Minósz, Kréta királya, Zeusz és Európé fia volt, így az istenek különös figyelmet szenteltek kívánságainak. Minósz bikát kért Poszeidóntól a tenger istenétől, hogy áldozatot mutathasson be az isteneknek, de a bika annyira megtetszett a krétai királynak, hogy cselhez folyamodva megpróbálta átverni az isteneket, hogy meghagyhassa a bika életét, így saját csordájából választott ki egyet és őt áldozta fel. Poszeidón ezt azonban észrevette és bosszút állt Minószon. Feleségére, Pasziphaéra őrületet küldött, aki olyan ellenállhatatlan szerelmet érzett a bika iránt, hogy hagyta, hogy az megtermékenyítse. Így született meg Minótaurosz, a félig ember, félig bika szörnyszülött.

A labirintusoknak különböző kultúrákban más-más a jelentése. Van, ahol egyféle beavatási út, melyben a lélek az útvesztőben való barangolás útján, megpróbáltatások közepette a Labirintus közepébe ér, és magasabb tudatállapotba kerül. Ez az élet, illetve az ember sajátos küzdelmének egyfajta analógiája. Bolyongunk, keresünk, gondolkodunk, harcolunk, és végül elérkezünk a középpontba, ahol önmagunkra találunk. Ilyenkor életünk új utakra lép, egy vélhetően magasabb tudatosságban. Ez a fejlődés alapja. Valójában mindegy, hogy mit keresel, mindegy, hogy mi számodra a boldogság forrása, mindez független attól a ténytől, hogy a keresés az emberi lét velejárója és hogy a keresés által megélt szenvedés és boldogság a fejlődésünk egyedüli mozgatórugója. Ez a lélek útvesztője, a Labirintus egyik megközelítése.  Erről szól a következő történet, mely a legenda és a történelem határára-, Thészeusz és saját személyes életünk ötvözetéből pedig az idő és az időtlenség egységének furcsa homályába kalauzol minket. Mielőtt azonban belekezdenénk, olvassátok el a görög legenda történetének egy rövid összefoglalóját.

Egykor Aigeusz, Thészeusz apja, fiúgyermek után vágyódott, de azt a jóslatot kapta Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem ér. Mikor Troizén városába ért, megpihent egy napra, ahol Pittheusz, akit a maga kora igen bölcsnek tartott, vendégül fogadta egy estére. Aigeusz elmondta neki a jóslatot, mely így szólt: tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig, míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme. Nem tudni, hogy Pittheuszt ezután bölcsessége vagy tudatlansága vezette-e, de egy fiatal hölgyet küldött Aigeusz szobájába estére, akivel a férfi együtt is hált. Aigeusz csak másnap tudta meg, hogy Pittheusz a saját lányát, Aithrát küldte hozzá és mivel úgy gondolta, hogy a leányt teherbe is ejtette, a következőket találta ki. Fogott egy kardot és egy pár sarut és egy kőszikla alatti üregbe helyezte el. Nem szólt erről senkinek, csak Aithrának, a fiatal lánynak, majd a következőket mondta neki: ha fiú születik, küldd el hozzám, Athénba. De csak akkor küldd, ha már fel tudja emelni ezt a kősziklát és saját erejéből ki tudja alóla venni a kardot és ezt a pár sarut. Meghagyta a lánynak továbbá azt is, hogy mindezt tartsa titokban. Ezt követően Aigeusz visszautazott Athénba. Aithra pedig később megszülte a gyermeket, egy fiút, akit Thészeusznak nevezett el. Pittheusz gondját viselte, és a kor legjobb bölcselőivel neveltette. Thészeusz származását nagy titok fedte, bár Pittheusz a városban azt hangoztatta, hogy a gyermek Poszeidóntól származik. Később mikor a gyermek férfivá vált, Aithra elvezette őt ahhoz a kősziklához, ahol Aigeusz a kardot és a sarukat elrejtette. Thészeusz könnyedén felemelte a kősziklát és kivette azokat alóla. Miután Aithra elmondta neki apja történetét, Thészeusz elhatározta, hogy útra kel Athénba, de nem hajóval, hanem szárazföldön. Ennek nevelőapja, Pittheusz nem igazán örült, mivel a szárazföldi úton gyakran rablók, útonállók veszélyeztették az utazókat. Thészeusz azonban nem hátrált meg, ugyanis a nagy Héraklész volt példaképe, aki hőstettei nyomán igen nagy hírnévre tett szert abban az időben. Thészeusz is hasonló hőstettekkel szerette volna igazolni nemesi származását. Azzal az elszántsággal indult útnak, hogy erőszakoskodni nem fog ugyan senkivel, de ha bántani akarják, vissza fog csapni. Először a buzogányos Periphétészt, majd a fenyőhajlító Szinniszt, aztán a Phaiának nevezett fenevadat ölte meg, és még ezután mikor Megara határvidékére ért Szkirónt is letaszította egy szikláról. Thészeusz nem kereste a bajt, de ha rátámadtak, megvédte magát. Nem is akárhogy. Mindig úgy végzett ellenségével, ahogy az általában végezni szokott áldozataival, ahogy ezt Héraklész is tette. Végül Hekatombaión[1] hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. Rögvest apját, Aigeusz királyt kereste, aki akkortájt Médeiával élt együtt. Apja azonban elsőre nem ismerte fel őt, a fiú meg még várta a legmegfelelőbb alkalmat arra, hogy megmutathassa a szikla alól magával hozott kardot és sarut, és titkon arra vágyott, hogy apja ismerje fel őt. Médeia azonban hamarabb felismerte a gyermeket Aigeusznál, meghívta őt egy lakomára, és kérte a királyt, hogy itasson mérget az ismeretlen férfival. Mikor elérkezett a lakoma ideje és a húsételeket kezdték tálalni, Thészeusz előhúzta a kardot, melyet Aigeusz rögtön felismert, fellökte a méreggel teli serleget mielőtt beleivott volna, és átölelte gyermekét. Aigeusz, mivel más gyermeke nem volt, Thészeuszt tette meg örökösévé, akit a Pallantidák[2] nem igazán kedveltek, így háborgással fogadták Aigeusz döntését. Thészeusz azonban próbálta elnyerni a város lakóinak bizalmát, így különböző hőstetteket hajtott végre, többek közt megkötözte a maratoni bikát, végigvonszolta Athén utcáin majd feláldozta Apollón Delphiniosznak.

Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók. Mivel Minósz fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, borzalmas isteni átok szállt a népre. Nagy éhínség és járvány tört ki, még a folyók is kiszáradtak. Apollón kijelentette, hogy Minósz királyt ki kell engesztelni a gyilkosságért, és ha ezt megteszik, mondta nekik, akkor megszűnik az isteni átok is. A kiengesztelés a következő formában történt. Kilencévenként hét fiút és hét leányt küldtek adó fejében Krétába, akiket életük végéig a Labirintusba zártak. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történt ezekkel az ifjakkal, eltérnek a vélemények. Egyes történetírók szerint a Labirintusba zárták- és halálukig ott őrizték őket. Mások szerint a szörnyszülött Minótaurosz gyilkolta meg egytől-egyig őket; megint mások szerint csak egyszerűen nem találták a Labirintus kijáratát, és addig bolyongtak benne, míg el nem pusztultak. Mikor harmadszor érkeztek az adóbehajtók, Thészeusz önként vállalkozott, hogy Krétába menjen a Labirintusba. Korábban fel sem merült, hogy bárki is visszatérhetne egy ilyen vállalkozás után, így a hajókormányos, aki átvitte az ifjakat Kréta szigetére, rendre fekete vitorlával jelezte a gyászt. Nem is volt nála más színű vitorla. Ez alkalommal azonban Thészeusz győzködte apját, hogy el fog bánni a Minótaurosszal és vissza fog térni a Labirintusból. Abban maradtak tehát, hogy Aigeusz adott egy fehér vitorlát is a kormányosnak, hogy ha Thészeusz megmenekül, akkor a fehér vitorlát vonja fel, ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt. Thészeusz tehát Krétába hajózott; erejével és a versenyjátékokon aratott győzelmeivel hamar magára vonta a figyelmet. Ariadné, Minósz király leánya, csodálattal nézte bátorságát és szépségét, így mielőtt Thészeuszt bevezették volna a Labirintusba, ő, szerelme jeléül, segítségért rohant Daidaloszhoz, a Labirintus tervezőjéhez. Így történt, hogy Thészeusz legyőzte a Minótauroszt és Ariadné segítségével ki is jutott a Labirintusból, ugyanis egy aranyfonal gombolyagot adott neki, mely a kijárat felé vezette őt. A szabadulást követően hajójukkal Attika felé vették az irányt, de nagy örömükben elfelejtették felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. Ahogy a part felé közeledtek, a király meglátta a fekete vitorlát és kétségbeesésében levetette magát egy szikláról és meghalt. Thészeusz, mielőtt a városba ment volna, áldozatot mutatott be és csak ezután hallotta a szomorú gyászhírt, melyet egy hírnök adott át neki. Aigeusz halott. Társaival együtt sírva siettek a városba. Innen ered a következő mondás:

„Eleleu! Iu! Iu!”

A kiáltás első fele, ugyanis a későbbiekben ezt italáldozatok alkalmával ordítozták, a győzelem feletti öröm, a második fele pedig a rémület és a zavar kifejezése volt. Ez tehát Thészeusz és a Labirintus kapcsolatának rövid története, melyről Plutarkhosz, a görög történetíró, részletesen is ír a Párhuzamos életrajzok című művében. Ennyit erről, és most jöjjön egy másik történet a labirintusról. Ahogy egy régi zen bölcsesség mondja:

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”

covers_334884

1. 

Ki ne hallott volna már erről a feledhetetlen játékról, a Labirintusról, melyben néhány szerencsés kiválasztott kipróbálhatja magát, felismerheti legmélyebb önvalóját, megismerheti az utat, mely elvezet oda, ahol…

Péter kikapcsolta a tévét és rágyújtott egy cigarettára.
– Az ember egyre lejjebb süllyed a naivitásban. Kártyajósok, távgyógyítók, kibeszélő showk, most meg ez a Labirintus.
– A Labirintus, az más – mondta Vanda. Közben feltűrt ingujjban a tányérokat mosogatta a konyhában.
– Mitől lenne más?
– Ez hagyomány – mondta, mintha bármit is tudott volna az egészről.
– Hagyomány? – nevetett Péter – A jóslás is hagyomány, ezeknek a gyógyítóknak is van hagyománya, és ezt a hagyományt úgy hívják, hogy csalás.

Vanda egy pillanatra abbahagyta a mosogatást és szótlanul nézte a tányérokat. Huszonöt éve ismerték egymást, de az anyagi világ határait meghaladó bármely téma megtárgyalása utópikus érzéseket váltott ki mindkettőjükben. Jobbnak látták az ilyen témák elkerülését, vagy ha mégis szóba került, azt idejében észrevették és másfelé terelték a szót. Ez egyfajta tudatalatti egyezség volt, amelyet a szavak szintjén soha nem mondtak ki.
– Ő is hallott róla.
– Ne rángasd bele – mondta Péter és egy nagyot szippantott a cigarettából.
– Lehet, hogy jót tenni neki.
– Nem tenne jót.
– De lehet.
– Mondom, nem!
Akkor hirtelen belépett az ajtón. Péter és Vanda elhallgattak, bár mindketten tudták, hogy ő is hallotta. Péter csak nézett maga elé és szívta a cigarettát, Vanda meg elfordult és csendben folytatta a mosogatást. Mindketten tudták, hogy ennek a kimondatlan egyezségnek most meg kell dőlnie.

(A teljes könyv megosztásra kerül ezen a blogon, részről-részre. Ha tetszett a fenti írás, kövesd a blogom, és olvasd el a következő részeket is )

A teljes könyv megvásárolható az alábbi linken:

https://publioboox.com/hu_HU/labirintus

Megjelent: 2015, Publio kiadó

[1] Július–Augusztus

[2] Thészeusz rokonai

Horizont

0

Elhatároztam, hogy írok egy besztszeller stílusú könyvet. Ne kérdezd, hogy miért. Van polgári foglalkozásom, könyvelő vagyok. Egész elfogadható a fizetésem, valójában semmi okom arra, hogy írni kezdjek, mégis vonz a művész világ. Az író, aki naphosszat ül, szemlélődik, aztán leírja, ami eszébe jut. Legalábbis így képzeltem el, mígnem találkoztam egy valódi íróval, Barna Matyival. Nem szaladok előre a történetben. Úgy kezdődött, hogy kiszámoltam, hogy ha eladok egymillió könyvet, és minden könyv után kapok tíz százalék jogdíjat, ami legyen mondjuk kétszázötven forint, akkor máris kerestem kétszázötven millió forintot, amit könyvelőként – ezt is kiszámoltam –, negyvenkilenc év és hét hónap alatt keresnék meg. Nos, ennyi pénzért, négy hónapig kellene az Oktogonnál állnom könyvekkel a kezemben, hogy elpasszoljak egymilliót. Így óránként kilenc egész héttized könyv menne el, napi tizennégy órában, négy hónapon keresztül.

Ez csak a kezdet volt, mert azt is át kellett gondolnom, hogy milyen könyvet írjak. Rákerestem a statisztikákra és azonnal észrevettem, hogy a besztszeller stílusú könyvek fogynak a legjobban. Tudtam, hogy ilyet akarok írni, de hogy miről, az még nem volt tiszta. Például legyen-e története vagy csak egy sima besztszeller legyen? Ehhez segítség kellett, illetve ahhoz is, ami csak később jutott eszembe. Mégpedig, hogy a könyvet valahogy ki kell adni. Van nyomtató az irodában, de abból csak unalmas pénzügyi kimutatások, meg tartozik-követel számlák szoktak kijönni. Úgyhogy felkerestem egy kiadót, amelynek Barna Matyi volt a szerkesztője. Matyi szerkesztő, meg író is, meg mindenféle rövidítésű csoportosulásnak a tagja, meg hivatalos rendezvényszervező, utcazenész, előadó, tanár. Ahogy ezt megtudtam azonnal szertefoszlott bennem az írókról alkotott idilli kép, hogy ők csak ülnek meg írnak, és néha isznak egy sört, amikor sikerült befejezniük egy fejezetet. Matyi, akinek akkor még nem tudtam a nevét, az irodában várt. Kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy besztszellert akarok írni. Ha segít, akkor kap mondjuk fél százalékot a bevételből, ami nagyjából egymillió kétszázötvenezer forint. Az összeg hallatán elsápadt. Legalábbis azt hittem, hogy az összeg hallatán.

– Maga egy barom! – mondta.

Matyit innentől kezdve kedveltem. Szeretem az őszinte embereket, a főnököm is ilyen volt. Heves beszélgetésbe kezdtünk. Elmondta, hogy a besztszeller az nem egy stílus, hanem azokat a könyveket hívják így, amelyek sok példányban fogynak el, de idehaza már az nagy szám, ha egyáltalán kiadják a könyvem, és ha kiadják, akkor az, hogy elfogy belőle ezer darab. Meglepett, de úgy csináltam, mintha nem érdekelne. Megkérdezte, hogy mi a sztorim. Számítottam a kérdésre, így néhány címet dobtam neki. Az egyik a háromlábú kutya szerelmi története volt, a másik a Dickta-túra, amely egy orgiába fúló osztálykirándulásról szól, de említettem a Mózes, te is? című ötletemet is, amire még nincs sztorim, de a cím tetszik. Matyinak viszont egyik sem jött be.

– Idefigyelj – mondta. – Tegeződjünk. Tudod, rengeteg tehetséges író próbál érvényesülni ebben az országban. De adok egy tanácsot. Először találd ki, hogy miről akarsz írni. Ne valami elborult faszság legyen, hanem élő, valóságos történet. Utána találd ki a megfelelő karaktert. Mintázd például a főhősöd arról – itt felemelte a kezét –, akibe először belebotlasz hazafelé a villamoson. Így legalább lesz valami valóságalapja a történetnek, amit el tudok hinni.

Ezt a mondatot még sokszor hallottam: amit el tudok hinni. Az író feladata, mint mondta később, hogy úgy és olyan történetet írjon, amit az olvasó el tud hinni.

Nyomott hangulatban hagytam el a Jászai Mari téren tornyosuló épületet. Közben a villamos felé indultam, és fásultságom érezhetően indulattá formálódott. Komolyan egy városi átlagpolgár életéről kell, hogy írjak, mikor ilyen csapongó fantáziám van, és egy pillanatig sem tudok a valóságra koncentrálni? Ennél már csak az lenne unalmasabb, ha magamról írnék. Befutott a villamos, de homályos tekintetem miatt megbotlottam a szegélyben. Nem! Nem estem a sínek elé, a villamos már benn állt. Az ajtón estem be, és ezzel egyidejűleg eszembe jutottak Matyi szavai is. Felnéztem és megdöbbenésemre egy zöldfejű ufó, vagyis inkább ufonauta, állt velem szemben.

– Szia, Nojé vagyok – mondta és rám mosolygott, miközben nagy szemeivel a fejemet fürkészte, hogy megsérültem-e.

Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert talán nem sikerült átadnom a helyzet drámaiságát. Nojé, a zöldfejű ufonauta a négyes villamoson. Pont akkor és pont ott, ahol nekem a regényem főhősét kell megtalálnom. Legalábbis Matyi szerint. Ez drámai. És ha még mindig nem ment volna át, akkor leírom még egyszer. Drámai. Hirtelen Matyi szemével kezdtem el nézni a világot, aki még azt sem hiszi el, amit lát, és azon gondolkodtam, hogy az iroda és a villamos között szívtam-e valamit. A nemleges válasz még jobban elkeserített. Nojé lesz a főszereplőm. És ez nem azért keserített el, mert engem nem érdekelne, hanem azért, mert Matyi nem fog nekem hinni. Megragadtam Nojét és leszálltunk a Margit-szigeten. Mondtam neki, hogy most azonnal meséljen el mindent magáról. Azt is mondtam, hogy könyvet kell írnom róla, és ez így elég gáz, mert senki nem fogja elhinni, hogy ő létezik.

– Szarni bele! – mondta mosonmagyaróvári akcentussal.

Aztán elmesélte, hogy hogyan kapta a nevét. Miután anyja a szülés után konstatálta, hogy nem emberi lény, csak annyit mondott: No jé, ez egy földönkívüli. És azonnal be is írták a születési anyakönyvbe a Nojé nevet. Elmondta azt is, hogy nevét teljes sorsszerűségnek tekinti és biztos benne, hogy hasonló küldetéssel van megáldva, mint a bibliai Noé. Bárkát fog építeni. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, de ebből én mit írjak le, hogy ne nézzenek teljesen hülyének?

– Nem kell elhinni – mondta.

Elhatároztam, hogy róla írok. Lesz, ami lesz.

preto-e-branco

– Megpróbálok segíteni! – mondta Matyi másnap, mikor elé tettem az első sorokat a Nojéról szóló történetemből. – Szemmel láthatóan semmilyen veszélyt nem jelentesz írói törekvéseimre. Engem nem érdekel, hogy egy zöld, nagyfejű, mócsingkezű idegenről akarsz írni, de ha erről írsz, akkor helyezd őt egy olyan világba, ahol el tudom hinni, hogy létezik.

Már megint a hit.

– Mert – folytatta – így ennek nincs semmi funkciója. Például miért nem döbbentek meg az emberek a villamoson, mikor látták, hogy ott van egy földönkívüli?

Ezt azzal magyaráztam, amit én magam is nehezen hittem, mégpedig, hogy Nojé annyira alacsony, hogy nem látták.

– És vannak szabályszerűségek, melyeknek meg kell felelni – mondta. – Például, hogyan szülhette Nojét egy ember? Mi ennek a magyarázata?

Tulajdonképpen igaza van. Mit keres egy földönkívüli a négyes villamoson az emberek közt? De hát, ha egyszer ott van, akkor ott van, nem? Mit kell ezen magyarázni?  Azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy mi mit keresünk ezen a bolygón? Mert van ugye az ősrobbanás meg az evolúció, meg ezek az elméletek, de mégis ki a szar robbantott? Meg mit? És egyáltalán minek?

– A karaktereket is találd ki! – mondta Matyi – semmit nem tudunk a szereplőkről.

Feldúltan távoztam. Nojé már a lépcsőházban várt. Nojé egyébként körülbelül száz centi magas, kopasz, zöld- és tojásfejű, nagy szemű, négyujjú, jellemét tekintve empatikus, kedves, barátságos, őszinte űrlény. De ez mind lényegtelen. Elmondtam neki, hogy Matyi teljesen hülyének néz, és olyan dolgokba köt bele, amelyek számomra jelentéktelenek. Mint például, hogy mit keresett ő a villamoson.

– Szarni bele! – mondta teljes egyszerűséggel.

Mindig számíthattam rá.

– A tartalom a lényeg – folytatta. – Melyik fontosabb? Az ecset vagy a festmény? Nekem hiszel vagy ennek a Matyinak?

Közben leértünk a bejárati ajtóhoz. Mivel nem volt túl találó Nojé hasonlata, így csak hallgattam, de aztán mégis elgondolkodtatott. Vannak könyvek melyeknek a tartalma jó, a formája kevésbé. Vannak remekül megírt halálosan unalmas könyvek. A számviteli törvény mellett jó pár regény is ilyen. Végérvényben mitől lesz egy könyv?

– A jó az, ami jó – válaszolt Nojé, mert mint kiderült, hangosan gondolkodtam – A szép meg az, ami szép. De amúgy meg minden szubjektív és nem akarok itt ömlengős dumába kezdeni, mert elég hamar rájöttem, hogy a ti világotokban mindenki kurva okos és mindenhez ért.

(Ez után még sok mindent mondott, de nem írok filozófiai eszmefuttatást, mert az nem jellemző a besztszeller könyvekre.)

Otthon továbbgyúrtam a történetemet. Ki akartam használni azt a három nap szabadságot, amit sikerült kivennem. Elakadtam viszont egy ponton. Már meg volt a koncepció, meg volt a főszereplő, de történetem még nem volt. Van itt ez az űrlény, Budapesten, aki velem találkozik. És? Ez így még semmi. Tekergettem a fejem a szobában, aztán megakadt a szemem a Biblián. Na ha az nem besztszeller, akkor mi az? Rákerestem Noé történetére.

 

Nojé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, Budapesten, pontosabban a Jászai Mari tér környékén, felfakadának a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái megnyilatkozának. Elönté a világot a nagy Duna, de Nojé és Dávid – azaz én – a bárkába tömörülvén megannyi állattal, túléltük az isteni csapást!”

 

Matyi megigazította a szemüvegét, ahogy olvasta a sorokat.

– Gratulálok! – mondta.

Kicsit kihúztam magam, bizsergett a hátam.

– Sikerült átírnod a Bibliát, úgy hogy még értelme se legyen – hátradőlt és egyenesen a szemembe nézett. – Amúgy ilyen nyelvet lehetőleg ne használj! Kihez akarsz szólni? Azokhoz, akik kétezer-ötszáz éve éltek vagy azokhoz, akik ma élnek?

Nojéval a rakparton találkoztam. Kedvetlenül ballagtam le a lépcsőkön. A part mentén nagy fadarabok mindenütt.

– Mit csinálsz Nojé?

Bárkálok! – mondta.

Nem értettem.

– Azt jelenti, hogy hajót építek. A mi nyelvünkön bárkálni, annyi, mint hajót építeni. – Közben látta, hogy nem vagyok túl jól. – Tudom, mi történt odabenn, ne is mond. Egy dolgot viszont jegyezz meg. A szabály van az emberért, és nem az ember a szabályért.

Megállt, én meg hátranéztem és már egy hatalmas bárka hintázott mögöttem a vízen.

– Minél idősebb vagy – folytatta –, annál kevesebb dologban hiszel. Ez a mi bolygónkon pont fordítva van.

Felmentünk a bárkára. Nem értettem mit keresek itt.

– Jól figyelj! – mondta. – Nemsokára megmutatom, hogy mi vezet a múlandóból a maradandóba. De most segíts állatokat gyűjteni! Mindenből egy nőstényt és egy hímet.

Sose gondoltam volna, hogy valaha a Dunán egy hajóra állatokat fogok cipelni, vagy hogy a veresegyházi maci-parkból két nagy medvét csempészek ki, és a kettes úton szállítom pestre őket a Nissan tetejére kötözve. Először döglött állatokat kezdtünk el összeszedni, mert azokat könnyebb volt elfogni, de aztán rájöttünk, hogy az a jövőre nézve nem lesz nagy segítség. Estére egészen elfáradtunk. Ledőltem az ágyra.

– Nojé! Nem mondtad el, hogy mi vezet… tudod… a maradandóba – mondtam neki.

Nem válaszolt. Néhány perc múlva szólalt csak meg.

– Holnap este elkezd esni az eső. Arra kérlek, hogy hívd meg Matyit a bárkára.

 

Matyi a szokásos módon törölgette a szemüvegét.

– Hát, hogy is mondjam. Kicsit elmentél egy ilyen szappanoperás, ömlengős irányba. Közhelyes és nem igazán tartja fenn az érdeklődést. Ezt a közhelyességet számold fel. Nem kell ilyen csöpögős baromságokat írni. Ne nézd le az olvasódat. Meg ugye következetlen vagy. Először azt írod, hogy Nojé egy embertől született, aztán itt azt mondja, hogy a „mi bolygónkon pont fordítva van”. Na, most akkor melyik az ő bolygója? Meg elhiszem, hogy a kritika fáj, de vannak szabályok, melyeket, ha nem tartasz be, akkor nem lehetsz jó író.

Nagyot nyeltem, kinéztem az ablakon.

– Matyi! – mondtam neki. – Tudom, hogy téged a jó szándék vezérel.

Közben eleredt az eső.

– Lehet, hogy hülyén hangzik – folytattam –, de mi lenne, ha te is eljönnél a bárkára?

Lenéző mosollyal nézett rám.

– Úgy látom kicsit összemosódott a fikció és a valóság. Nem létezik semmilyen bárka. De ha van is bárkád, akkor az a te bárkád, az nem az enyém. Az én bárkámat én építem, a tiédet meg te.

– Mától negyven napig esni fog – mondtam magam elé meredve.

– Úgy legyen – mondta ő is.

Visszamentem a bárkára. Nojé addig mindenféle állatot gyűjtött össze. Elmondtam neki, amit már tudott. Matyi nem jön.

– Szarni bele! – mondta most kissé csalódottan.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Miféle baromságba csöppentem? Itt áll ez a zöld fejű földönkívüli, aki bárkát épít a Dunán, hogy túlélje az általa predesztinált özönvizet, én meg azt gondolom, hogy ez a valóság. Mi van, ha Matyinak van igaza? Ez csak egy bárka. Mindenkinek más bárkája van. Ez csak egy fikció, amit annyira valóságosnak gondolok, hogy elvette a maradék eszemet is. Nem! Itt valami tévedés van. Nincs is bárka. Ez egy faszság! Nojé amúgy is következetlen, hiszen most akkor melyik bolygóról jött? Itt született vagy van egy másik bolygó is? Legjobb lesz, ha kilépek ebből a nonszensz világból. Vissza kell mennem abba az egyszerű letisztult valóságba, ahonnan jöttem. Még rengeteget kell tanulnom. Nem lehetek egy ekkora tévedés áldozata. Tiszta szégyen. Hogy gondolhattam ezt komolyan?

Közben Nojé mócsingos keze pihent meg a vállamon.

– Gyere velem!

A kezéből – szó szerint és elvont értelemben is – földönkívüli erő sugárzott.

– De hát… hova? – kérdeztem zavarodottan.

Szinte öntudatlanul követtem. Megállt a bárka közepén, magasba emelte kezét és az égre nézett. Én csak álltam mellette és az arcát néztem. Mozogni kezdett a szája. Valami áldás lehetett. „Gu… nt… gum…i…cs…t… gunicsont… Gumicsont… Gumicsont!” Igen, Gumicsont! – ezt mondogatta. Aztán elmondta, hogy ő a Gumicsont nevű bolygóról származik.

– Elhiszed? – kérdezte.

Én meg nem tudtam válaszolni. Teljesen abszurd. Nem hittem már el semmit. Nem tudom, mi volt az a pont, ahol ez az egész megfordult. Talán, amikor Matyi azt mondta, hogy nem jön. De lehet, hogy már az elején elcsesztem, mikor elfogadtam, hogy Nojé lesz a főszereplőm. Most mégis itt vagyok, és nézem a Dunát, ahogy hömpölygő vízáradat tombol végig az utcákon, miközben szakad az eső. Nojé kezét fogom, nem tudom minek. Olyan mintha egy perc egy nap lenne, vagy egy év, vagy az egész élet. A bárka erős, de valami hiányzik. Hiányoznak az emberek innen. Üresség. Senki nem jött velünk. Nojéra nézek, látom, hogy sír. Meglepődöm. Miért sír? Közben emelkedik a hajó, már az épületek tetejét érinti a víz. Megdöbbenek. Ez nem lehet. Ez valami vicc. Most tényleg? Nojé felemeli a fejét, megint az égre néz, és a gumicsontot mantrázza. Hirtelen más megvilágításba kerül ez a szó. Letérdelek. Minden tiszta víz. Az épületek teteje is eltűnik. „Gu…m…i…cs….” – próbálkozom. Érzem, hogy itt valami nálam hatalmasabb történik most. Valami, ami előtt meg kell hajolnom. Amit nem nézhetek megvetéssel, hitetlenül, nevetgélve. Miért nem jött senki? Ha ezt tudom, annyi embert elhívtam volna. De nem hívtam senkit, csak Matyit, ő meg nem jött. Legalább azokat el kellett volna hívnom, akik fontosak. De hát én sem tudtam. Nem tudtam, döbbenek rá. Látom, hogy Nojé engem néz. Nevet a szeme. Már nem sír. Elfordítom a fejem és a távolba nézek, oda, ahol az ég és a föld összemosódik. Nojé most az ujjával a messzeségbe mutat, én meg követem ujjának vonalát, mígnem tekintetem megállapodik egy ponton, ahol a víz és a felhők egyvelegéből lassan kitüremkedik a napsugár. Elmosolyodom. Azt akarom mondani, hogy köszönöm, de egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán ahogy a fény beteríti a teret, ahogy az ég és a föld újra kettéválik, a látóhatáron valami mozogni kezd, mintha káprázna a szemem. De nem! Hajók!

Politikai idealizmus

0

Utálom a politikát, de azt még jobban utálom, ha valaki azt mondja, hogy a semleges gondolkodás egyenlő az ország sorsával való közönyösséggel. Ma bekapcsoltam a tv-t. Az Egyenes Beszédben (ahol még ugye lehet – valamit – kérdezni), Gyurcsány beszélt a jelenlegi korrupciós ügyekkel vádolt fideszesek számonkéréséről. Aztán jöttek újságírók (24.hu stb.), akik megvitatták Semjén, az állatgyilkos ügyét, meg Kósa nyolcszáz milliós ajándékát, de szóba került az örökzöld Elios-ügy is. Hogy erről hogyan gondolkodom, teljesen egyértelmű. Nem védek semmi olyat, ami hazugság, lopás, bűncselekmény, sunyizás, de bármely média felület- vagy megrögzött politikai beállítottságú ember véleményét olvasom, nagyon zavar az a tudatlan gondolkodás, amely valamely pártra mutogat, és azt mondja, hogy ezek így meg így lopnak, loptak. Ilyen nincs. A korrupció nem egy párt velejárója. A korrupció a hatalom velejárója, és aki hatalmon van, az lop. Ezt az alapvető, emberi természetből fakadó életéhséget, pénzéhséget, sikeréhséget, hataloméhséget nem oldja meg semmilyen kormányváltás, mert ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Hogy miért dőlnek össze hatalmi rendszerek, miért váltjuk a kormányokat, miért gyengítjük azt, ami erősödik, és miért erősítjük azt, ami gyenge, ebből egyenesen következik. Zavar minket az elnyomottság érzése. Zavar a hazugság és a korrupció. De közben olyan illúziókat gyártunk, hogy majd jönnek tisztességes emberek, akik azért mennek politikai pályára (értsd a hatalom pályájára), hogy rajtunk segítsenek. Ha még nem halt ki egészen az európai vallási gondolkodás, akkor e téren biztosan megmaradt: „valaki majd megsegít minket, szegény elnyomottakat”. Nem! Senki nem jön megsegíteni, ne várd, hogy a hatalom segítsen! Nem fog! Segíts magadon! A hatalom – ha segít is – csak akkor és addig segít, amíg szüksége van rád, amíg számít rád valamilyen tekintetben. A hatalom nem a máltai szeretetszolgálat. A hatalomnak fenn kell tartania önmagát – néha undorító módszerekkel.

124608_szavazas_magyar

Az egyoldalú politikai gondolkodás – a fenti gondolatmenetet továbbvezetve – az elnyomó- és az elnyomott individuumból, identitásból származtatható. Ahhoz, hogy valaki politikai vitába bocsátkozzon, kellően idealistának kell lennie. Az idealizmus itt azt jelenti, hogy azt a hatalmi oldalt, amellyel szimpatizálunk, tisztára kell mosnunk, és minden – vagy legtöbb – gondolatmenetükkel azonosulnunk kell, meg kell győződnünk arról, hogy amit akarnak, amit tesznek, az . Ez gyakorlatilag célja is a hatalmi játszmának. Kampányidőszak: meggyőzni a választót. Meggyőzni! Miért kell valakit meggyőzni valamiről? Ő nem képes dönteni? Vagy, mert ő nem tudja? Nem tájékozódik, és mi jobban tudjuk? Fenyegetjük, hogy nélkülünk neki rossz lesz? Vagy, hogy a másik veszélyes ránk nézve? A politika itt erőteljes koherenciát mutat a vallási szektákkal, amelyek csak akkor és addig fogadnak be, amíg mindenben – vagy a legtöbb dologban – egyetértesz velük. A hatalom fenntartásához mindig szükség van követőkre. Az elnyomott embernek mindegy, hogy ki van hatalmon, mindig azt fogja érezni, hogy valami nem stimmel, hogy a kormány nem jó, hogy váltani kéne. De az elnyomó embernek is mindegy, hogy ki van hatalmon, mert ő mindenhol meg fogja találni a számításait, és beilleszkedik az adott hatalmi rendszerbe, ha erre módja van. A politika az idealisták világa, és míg az elnyomók és elnyomottak inkább csak pszichológiai lenyomatai a valós kettészakadásnak, az idealista gondolkodás az, ami valóban megteremti az egyoldalúságot. Hány emberrel veszekedtem már politikáról anélkül, hogy el tudtam volna mondani a véleményemet? Kimondasz két-három szót és betesznek egy skatulyába. Liberális vagy! Merev, konzervatív vagy! Be akarod engedni a terroristákat! Rasszista, kirekesztő ember vagy! Ilyenek az idealista viták. Minden fekete vagy fehér, nincsenek árnyalatok. Nem lehetséges, hogy a fideszben lopnak, de az sem lehetséges, hogy a Gyurcsány nem egy őszinte, jó szándékú, tisztességes ember. Ha valamit elfelejtett az európai kultúra, akkor az a kritika. Persze, ha kritikát alkalmazunk, akkor először magunkon kell kezdenünk. Meg kell néznem, hogy mi az, amit tudok. Honnan tudom. Hogyan tudok rávilágítani egyetemes problémákra anélkül, hogy elvesznék a részletekben? Biztosan igazam van? Mert beszélhetnék a Kósa-ügy problémáiról – ha képben lennék – de a gondolatmenet végkövetkeztetése valószínűleg egyoldalú lenne és igazságtalan. Olyan mintha egy faág alapján ítélném meg az erdőt.

Nem vagyok napi követője az aktualitásoknak. Ez a cikk nem is erről szól. Ez távolabbról néz, és messzebb vezet. A kritikai gondolkodás lényege a hiányosságok objektív felismerése. A kritika nem tükrözheti az én elnyomottságomat. Úgy kell rávilágítania dolgokra, hogy abból ne legyen egyértelmű kiút. Ha bekapcsolom a tv-t, nagyjából tudom, hogy melyik adón mit fognak mondani. Mindenhol kritizálnak, de saját szerencsétlenségüket, vagy hatalmi pöffeszkedésüket beszélik csak ki, és mindig a másik oldal az ellenfél. Ez egyértelmű. Meg van az ellenfél, már tudom ki a jó oldal. Ha melléjük állok, én is jó leszek. Ez a demagóg kritika. Legkevésbé sem érdekli az igazság. Vagyis az igazság az, ami őket erősíti. Megint csak hatalmi játszma. Könnyebben elhinném, ha a saját csatornáján beszélne az általuk preferált politikai identitás ellen. Abban legalább van kockázat, és aki kockáztat, az általában hiteles, vagy legalább hitelesebbnek tűnik. A kritika ugyanakkor nem azt jelenti, hogy azt gondolom, hogy én magam kívülállója vagyok az idealista gondolkodásnak. Ha az ember elvonatkoztat önmagától, az nem azt jelenti, hogy meg is tud szabadulni saját megrögzöttségeitől. Ugyanakkor túl sok egyoldalú gondolatot látok, olvasok, hallok manapság, amely nem hogy erősíti, de egyenesen megszűnteti a politikai párbeszéd lehetőségét. Ez nem a mi hibánk, ez kialakult, de talán tehetünk ellene, ha politikai hirdetéseket látunk, vagy fröcskölődést, gyűlöletet hallunk, akkor emlékeztessük magunkat, hogy a politika hatalom és idealizmus egyben. Nem szentekről beszélünk, akiket minden áron meg kell védenünk, hanem fenn kell tartanunk egy értelmes, kritikai párbeszédet, amelyben saját értékrendünk szerint megvédjük és egyben el is engedjük saját megrögzöttségeinket.

A szent város

0

Sose szerettem utazni. Abban az időben újságíróként dolgoztam. Emlékszem, júniusban ünnepeltük a magyarok elleni 7-0-ás győzelmet, majd július közepe táján történhetett, hogy Sir Roger kollégám egy elvetemült ötlettel keresett meg. Mielőtt azonban elmondanám, hogy mivel, meg kell említenem, hogy Sir Roger a Trinity College-ban, Cambridge-ben végzett az 1860-as évek elején. Ez azért fontos, mert elmondása szerint ő maga is tanítványa volt a híres Charles Kingsley-nek, és nem utolsó sorban osztálytársa egy úgynevezett Edward nevű fiúnak, aki később olyan magasságokba emelkedett, mint mi a következő történettel. Szóval Roger belépett az ajtón és egy papír cetlivel legyezte arcát a heves 14 fokos londoni levegőben.

– Levelet kaptál John – mondta nekem.

Elkértem tőle a papírost és azonnal olvasni kezdtem.

 

„Kedves John!

Utasítalak, hogy azonnal utazz Kandy Szent Városába és hozd el a fogat!

Üdvözlettel, VII. Edward”

 

Nem hittem a szememnek. VII. Edward küldött nekem személyesen levelet. Nem állt össze a kép. Milyen fog? Mégis miről van szó? – faggattam Roger-t és ő beavatott a terv minden apró részletébe.

 

Így utaztam Sri Lankára, még ugyanabban az évben, augusztus közepén. Még soha nem voltam külföldön, azt sem tudtam merre keressem a térképen, de ez nem tántorított el. Szerettem volna ugyanis eleget tenni Sir Edward király kívánságának. Roger is jött velem, hiszen ő is része volt a nagy tervnek. Megérkeztünk és elfoglaltuk szállásunkat. Másnap kezdődött az Esala Perahera, én meg még aznap délután izgatottan jártam Kandy utcáit vadonatúj fényképezőgépemmel. Roger utasítást adott nekem, hogy amíg ő véghezviszi a tervet, addig én csináljak valami meghökkentőt Trincomalie utcáján, hogy magamra vonjam az emberek figyelmét, és ha minden jól megy, másnap már felszabadultan nézhetjük az ünnepséget. Én kiálltam az utcára és ordítozni kezdtem. „Fogadjunk, hogy nincs fogatok! Fogadjunk, hogy nincs fogatok!” – ezt persze, provokatív módon azért ordítoztam, hogy tudtukra adjam: a mai naptól kezdve nálunk lesz a Szent Ereklye, de ők nem vettek komolyan. Ahogy meglátták a technika legújabb vívmányát, nagy csapatba verődtek, és pózolni kezdtek a gép előtt. Gyerekek is jöttek és vicsorogtak rám, hogy bebizonyítsák, nekik márpedig nagyon is van foguk. Egy fehér ruhás, magas hölgy, még hátra is fordult, hogy megkérdezze a többieket: mindenkinek van itt foga? – és ők válaszoltak – Igen, van! Turbános férfiak jelentek meg és kérdezték, hogy mikor láthatják a képet, ami róluk készült. Kissé megsajnáltam őket, hiszen nem tudták, hogy az egész attrakció azért van, hogy közben elraboljuk azt, amitől a IV. század óta híres a városuk.

Kapcsolódó kép

Még délután sikerült néhányat nyomtatnom a képből, melyekből egyet sürgönnyel azonnal hazaküldtem a feleségemnek, hogy nézze meg, milyenek a Sri Lanka-i helyi lakosok. Megjegyzésként mellé írtam, hogy a bennszülöttek kifejezetten buták és nem értették, hogy mit értek az alatt, hogy „nincs foguk”. Edward király büszke lesz ránk, hogy Buddha fogával térünk haza – zártam soraimat. Roger délután tért vissza a szállásra, részegen. Nagy monokli volt az arcán és hiányzott a metszőfoga.

– Mi történt Roger? – kérdeztem ámulva.

– Mit meg nem teszek érted, barátom!

– Sikerült?

– Igen! – mondta támolyogva – de most már lazítsunk.

 

Két hét múlva, mikor már otthon voltunk, újabb levelet kaptunk Edward királytól, természetesen, most is Roger hozta, felbontott formában.

 

„Kedves John!

Köszönöm, hogy megszerezte Buddha fogát. Ezennel lovaggá ütöm, mától az Ön neve Sir John”.

 

Attól a naptól kezdve úgy jártam, mint az urak. Kimért, mély hangon köszöntem mindenkinek, mígnem egyik nap a feleségem dühös arccal, belépett a szobába. Egy újságcikket tolt az arcom elé.

– Te mekkora egy barom vagy! – mondta.

Arról szólt a cikk, hogy egy nevetséges átveréssel hogyan vettek rá egy úgynevezett Sir John nevű urat, hogy végre valahára egyszer kitegye a lábát az országból és felfedezzen egy másik országot is.

 

A kígyó

0

Tegnap éjjel kígyóval álmodtam, hajnali négy körül keltem. Megdöbbentően éles és ijesztő képek voltak. Egy ház csendes kis udvarában álltam, egyedül. Az udvar viszonylag szűk volt, körbekerítve magas kerítéssel. Nem sok történés maradt meg a fejemben, de amire emlékszem, hogy hirtelen egy kígyóra lettem figyelmes, ami közeledik felém, sziszegve. Félelem szállt meg. Soha nem találkoztam még kígyóval élőben, de valószínűleg a valóságban is félnék tőle. Nincs hova menekülnöm, szembe kell néznem vele, be vagyok zárva. Érdekes dolog történt. Kezemmel felé nyúltam, rettegve, mint aki meg akarja ölni. A feje alatt fogtam meg, de ahogy egyre közelebb nyúltam, undorító nyelvével az ujjaim felé közelített. Azt hiszem nem tudott elérni, mert csípést nem éreztem. Mikor a fejéhez ért végül a kezem, erőteljes nyomást gyakoroltam rá és összeroppantottam, megöltem. Nem volt felszabadító érzés, félelmetes volt, ijesztő, kellőképp borzalmas. Erre keltem. A szívem gyorsan vert, erőteljes képek voltak, élethűek. Tudtam – és még mindig tudom –, hogy valami nincs rendben, nincs a helyére téve. Nem vagyok jól. Azt is tudom, hogy mi, de nem tudok vele mit kezdeni. Utoljára Ő mesélte nekem, hogy kígyóval álmodott, azt mondta megnézte mit jelent. Rossz párkapcsolat, de én nem akartam szembenézni ezzel. Nem is az én álmom volt. Ma megnéztem én is, mert most én álmodtam, és azt írta, bűntudat, szorongás. Nem kell, hogy higgyünk az eféle kijelentésekben, az álmok magyarázataiban, én mégis érzem, hogy nem vagyok rendben. Bárhogy cselekszem a rosszat idézem elő. Ez a bűntudat. Nem tudok menekülni előle, rátámadok, mert nem tehetek mást, de ahogy támadok érzem a feleslegességét, érzem, hogy erőtlen, félelemmel teli és bizonytalan a tettem, mégis elkerülhetetlen. Fáj, amit teszek, de leginkább az fáj, hogy meg kell történnie. Ha létezik sors vagy felsőbb erő, ami irányítja döntéseinket, akkor ezt biztosan ő vezeti. Végigszenvedem. Azt mondják lehetne máshogy, csak döntés kérdése. Én viszont azt mondom, hogy a máshogynak már meg kellett volna történnie ahhoz, hogy ez most ne legyen. A következmények kegyetlenek és nem kérdezik meg, hogy most mit akarsz? Azt mondják, hogy most ez van és korábban kellett volna máshogy. Most csak azzal törődhetsz, hogy a későbbiekben mit akarsz, de az is csak annak függvényében történhet, ami már eddig megtörtént. Nem tudom átírni, képtelen vagyok. Képtelen vagyok megváltoztatni. Még sem szűnik a bűntudat, a szorongás. Fájdalmat okozok, méghozzá annak, akinek nem szeretnék. Látom a kétségbeesést, a bűnbánatot, a fájdalmat, de én csak állok felette némán, hitetlenül, mint a sors kegyetlen keze, mint egy rideg, érzéketlen ellenség, egy bábú, akit odaállítottak, hogy tegye a dolgát. Ez vagyok én. Nem haragszom Rá, kicsit sem. Én vagyok a kígyó és én vagyok egyben a kígyó jelenlétének elszenvedője is. Hibás vagyok. Emlékszem régen, mikor általános iskolás voltam, valaki nagyon felhergelt, tudtam, hogy direkt csinálja, én meg annyira ideges lettem, hogy az iskolaudvaron elkezdtem kergetni és végül egy nagyot belerúgtam. Hangosan bömbölt a sírástól, én meg azonnal megsajnáltam. Nem tudom miért bántottam, nem tudom miért lettem ennyire ideges. Nyolc éves lehettem, nem voltam tudatos. Egy gyerek mindig az érzéseit követi, ezt tettem én is, de amikor láttam, hogy összetört, hogy kétségbeesetten sír, akkor megsajnáltam, azonnal bűntudatom lett. Ha miattam sír, szenvednem kell – gondoltam. Tudtam, hogy ártottam neki. Elmentem egy elhagyatott helyre, egy fáról rövid ágat törtem le, és elkezdtem vele ütni magam, egészen addig míg sírni nem kezdtem, és akkor éreztem, hogy most rendben van a dolog. Már rég elfelejtettem ezt a történetet, csak most jutott eszembe. Átéltem a fájdalmat, amit okoztam és ezzel úgy éreztem, hogy egyenlőek vagyunk. Megtapasztaltam, még ha nem is teljesen ugyanúgy. Én voltam a bíró és a vádlott is. Ma sincs másképp, hiába telt el több, mint húsz év. Nézek szembe a kígyóval, de tétlen vagyok, nem én irányítok. A bennem levő gyermek sérelmei irányítanak, az igazságtalanság elszenvedéséből fakadó bosszúvágy, meg az, hogy nem értem, hogy miért történik ez. De a gyermek már nem erőből támad, mert azóta felnőtt. Nem tudatosan. Védekezésből. Megvédeni akarja magát, de ez éppoly erős támadás az ellen, aki közelíteni próbál felénk. Halálos seb, érzem, hogy hibás vagyok. Nem kellene így viselkednem. Megöltem a kígyót és tudom mi következik, de visszaút már nincs. Jóvá kell tennem, de tettekkel ezt nem lehet. Önmagamban kell jóvátennem. Ki kell engesztelnem az Életet, és az Élet kiengeszteli majd Őt. Én nem engesztelhettem ki a síró kisfiút az iskolaudvaron, nem hallgatott meg, dühös volt rám, és igazságtalannak érezte, amit tettem és ha meg is hallgatott volna, később úgyis bosszút állt volna. Amíg a fájdalma járt a fejében, addig nem tudtam bocsánatot kérni. Ezért kellett az Életet kiengesztelnem önmagamon belül, hogy az Élet kiengesztelhesse őt. Nem tudom miért van ez így, de így van. Amit nem engesztelnek ki, az beragad, megfagy és elpusztul. Csak az maradhat életben, amit kiengesztelnek. Tényleg nem értem, de soha senkinek nem szabadna szenvednie miattam.

4e23eaf72cba28911889c9f366e7d7d497971455

 

 

A megnyílásról

0

Azokban az időkben rengeteg vihar dúlt a házam körül. Villámcsapások, heves szél és esők voltak napi szinten, én meg benn időztem, könyveket olvastam, finom teát ittam. Persze ahogy alább hagyott a rossz idő, első dolgom volt mindig, hogy helyre rakjam a károsodásokat. Megtanultam, hogyan kell a tetőt helyre hozni, újrafesteni a falakat, megtanultam az alapok megerősítését is, az injektálást. Nem értettem miért van a vihar, hiába olvastam könyveket róla, mindig jött és én nem tudtam megállítani. Megszoktam hát, hogy ez így van. Néha kimentem a kertbe, sétáltam a környéken, megnéztem a többi házat, ők mennyire károsodtak, beszélgettem a lakóikkal is. Mindezt persze csak a szórakozás kedvéért. Aztán, ahogy ment az idő felerősödött bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam, mások hogy élnek odabenn. Hogy „valójában” hogy élnek és nem csak úgy, ahogy mutatják magukat az utcán. Kiszemeltem egy-egy embert és megpróbáltam a közelükbe férkőzni, szándékom tiszta volt, habár tapasztalatlanságom és rossz kommunikációm valószínűleg elijesztette egy némelyiket. Eltűntek és bezárkóztak házukba, többet nem mutatták magukat, én meg csalódottan tértem haza. Éreztem, hogy ez nincs rendben. Úgy gondoltam, hogy velem lehet a baj, hogy nem kedvelnek. Aztán hozzám is kopogtak többször, ajtót nyitottam, de volt, aki csak pénzt kért, majd tovább állt, és voltak, akik számomra kellemetlen társaságok voltak és én nem akartam őket beengedni valamely korábbi rossz élmény miatt. Azon gondolkodtam, hogyan alakulhatott ez így? Minden megszokássá vált, ha a koldus csörgését hallottam, már tudtam, mire számítsak, ha az erőszakos betolakodókat láttam, már előre elhúztam a függönyöket is. Mindig arra vágytam, hogy valami lágyság érintsen meg, valami friss szellő, ami a legkisebb erőfeszítés nélkül megnyitja az ajtókat anélkül, hogy nekem kellene odamennem.

iron-gate-1443804_960_720

Egyik nap a piacon sétáltam, mikor megláttam őt. Azonnal felerősödött bennem a vágy, hogy megismerjem, hogy végre valaki betekintést kaphasson a házamba és ő is megmutathassa az övét. Odaléptem hozzá, és megszólítottam, majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Éreztem, hogy van valami hasonlóság bennünk, hogy valami magával ragad, ami benne megvan. Többször éreztem már ilyet, nem mondom, hogy nem, de mégis ő volt az, akit most meg akartam ismerni, akiben megláttam azt a többet. Később kiderült, hogy már régóta figyel engem, hogy tudja jól, hogy minden vasárnap délután kettőkor megyek a piacra, és azt is mondta, hogy régóta meg akar ismerni engem. Csodálkoztam, de jó érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy engem valóban meg akar valaha bárki is ismerni. Onnantól kezdve egyre többet találkoztunk és együtt jártuk a várost, mígnem egyszer felmerült, hogy meglátogassuk egymás házát. Azt hiszem ő vetette fel, én túl gyámoltalan voltam hozzá. Féltem ugyanis, hogy amit a házamban látna, az túl botrányos volna számára. Az a magam fajta rendszer ugyanis, amit kialakítottam, túl messzire vezet vissza. Kissé félve, de beleegyeztem, ő meg csak egyre mondta, hogy mikor nézzük már meg a házam, mert nagyon kíváncsi. Felerősödő kíváncsiságát nem tudtam hova tenni, de kézen fogtam és elvezettem a bejárathoz. „Biztosan be akarsz jönni?” – kérdeztem félve, de láttam, hogy ez rosszul esik neki. „Nem akarod, hogy bemenjek!” – válaszolta. Hiába győzködtem, hogy nem erről van szó. Fogta magát és hazaszaladt. Másnap reggel az ajtajánál vártam, hogy elmagyarázzam, hogy mindig vágytam egy olyan személyre, mint ő, akinek megmutathatnám a házam, de valamiért nehezen nyitok ajtót, főleg olyanoknak, akikre tiszta szívemből kíváncsi vagyok, mert az ilyen embereknek a véleményére adok a leginkább, és ha ő azt mondaná, hogy nem tetszik, amit benn lát, akkor belehalnék a fájdalomba. Látszólag megértette, és mondta, hogy ha gondolom, akkor menjünk most. El is mentünk és én résnyire nyitottam az ajtót, dobogott a szívem, majd belépett rajta. „Te félsz!” – mondta nekem. Zavarba jöttem. Körbe nézett, én a nappali felé vettem az irányt, de ő a szobába lépett inkább be, mert az érdekelte. Mondtam neki, hogy oda ne menjen, ha lehet, mert borzasztó rendetlenség van, de ő mégis odament, majd fájdalmakkal az arcán kilépett. „Ha szeretnéd, hogy valaki a házadba érkezzen, és jól érezze magát, akkor ki kell takarítanod és úgy kell tenned, mintha már várnád, még ha nincs is ott. Nálad rendetlenség van, és hiába próbálod elrejteni, akit beengedsz, annak mindent látnia kell.” Azzal távozott is. Igaza volt, tudtam, de nem vártam, hogy ilyen hevesen reagál. Onnantól kezdve, ahányszor az ajtó elé jutottunk én magyarázkodni kezdtem: „én nem szeretném, ha a rosszat látnád, mert rengeteg jó dolog van idebenn” Ő meg erre mindig azt mondta, hogy szerinte „ha nem félnék, és önbizalom teljes lennék, akkor nem kellene magyarázkodnom sem a rendetlenség miatt”. Megint igaza volt, de megint nem értette, hogy miért cselekszem így. Aztán hozzászoktunk ehhez az egészhez, hogy az én házam körül ilyen problémákkal kell küszködnünk, de egyre zavaróbb volt az egész. Hónapok teltek el, de még mindig nem voltam én az ő házában. Mondtam neki, hogy „a megnyílás nem csak azt jelenti, hogy nyitott vagy megismerni valakit, hanem azt is, hogy nyitott vagy beengedni.” És akkor ő is kinyitotta házának ajtaját, de engem a fájdalmak vezéreltek. „Miféle szoba ez?” – kérdeztem. „Hogy lehet így idetolni ezt a bútort? Hiszen még poros is a teteje! Így várod te a vendégeidet?” Nem tudom miért viselkedtem így, de meg akartam mutatni, hogy milyen rossz érzés, ha első alkalommal kritizálják a ház belső állapotát. Ez persze nem esett jól neki, habár valójában sokkal szebb volt a háza belülről, mint az enyém, én mégis nekimentem sérelmeim miatt, utána meg csak folytatódott a játék. Tudtam, hogy mikor hozzám megyünk, elő fogja hozni, hogy én mindentől félek, és nem tudom elfogadni magam, de ez nem is igazán rólam szólt, mert én szerettem ott lakni, habár azt is tudtam, hogy másoknak ez nem biztos, hogy olyan jó, emiatt nehezebben engedtem be őket. Csak addig engedtem be másokat, amíg rend volt. A káoszt, a félelmet, a rendetlenséget nem akartam megmutatni, mert nem voltam rá büszke. Így két részre bomlott a házam, arra a félre, amire büszke voltam, és arra, amit elítéltem a magamban. De ahhoz, hogy a külvilág felé őszinte maradhassak, nem kérkedtem a szép dolgokkal, mint ahogy a káoszt és a rendetlenséget elrejtettem előlük. Ezért váltam önbizalom hiányos emberré. Az önbizalom teljes ember ugyanis a szép dolgokkal és a rút dolgokkal is rendben érzi magát. Én erre még nem voltam képes, és nem tudtam, milyen segítség folytán tudnám az árnyoldalamat is elfogadni. Azt gondoltam, hogy olyan valakire lenne szükségem, aki megerősíti bennem, hogy a rendetlenség és a káosz önmagában elfogadható állapot. És mint, ahogy mások el tudják fogadni magukban, úgy ezt én is megpróbálhatom. De idővel rájöttem, hogy az emberek nem tudnak megerősíteni ebben, hiszen ők maguk is küzdenek ezzel a problémával. Ők maguk is megértésre és megbecsülésre vágynak, hogy ők is azt szeretnék, hogy valaki megerősítse a jó oldalukat, hogy felnézzenek rájuk és szeressék őket és legtöbbször ők sem kapják ezt meg. Senki nem kérkedik az árnyoldalával, de mindenki elítéli a másik árnyoldalát, és ez olyan rettentő módon megnehezíti az önbizalom és az elfogadás megerősödését, hogy ez nem csak zárt ajtókat, hanem magas elzárt kerítéseket is eredményezhet. Tanácstalanul gondoltam végig a helyzetemet. Mit tehetek? Őszintén kellett szembe néznem a helyzetemmel. Nem hagyhatom zárva az ajtókat, mert az nem élet – gondoltam –, de nem tudom elviselni, ha ítélkeznek felettem. Ebben nincs kompromisszum, csak egy választás lehet – mondtam –, és azt hiszem meg kell tanulnom választani. Meg kell tanulnom kinyitni az ajtót és félretenni minden sérelmet. Nem kell elfogadnom minden sérelmet, de meg kell értenem az igazságtartalmát. Nem kell szeretnem az árnyoldalamat, de el kell fogadnom. Amíg erre nem vagyok képes, addig csak újra és újra sérülni fogok, mert amiben mások megbántanak, abban bántom önmagam is. Ahol nincs bennem sérelem, ott nem tudnak bántani sem. Képtelenség. Attól a naptól kezdve máshogy tekintettem a házamra, lebontottam a belső ajtókat, és habár nehezen nyitok ajtót még mindig, arra vágyom, hogy ez sokkal könnyebb lehessen.