Démonok

0

Sokáig egy szigeten laktam. Gyümölcsösöm volt, szép nagy kertem, virágokat ültettem és gondoztam őket. A kedvező időjárás megengedte, hogy kényelmes függőágyban aludhassak éjszakánként a szabad ég alatt. Ilyenkor csak néztem a csillagokat és gondolkodtam. Aztán napközben sétára indultam. A sziget valójában az enyém volt, én mégis egy általam kijelölt helyen laktam, hogy mikor felkel a nap, felfedezhessem az erdőt, a sziklás hegyvidéket, a gyönyörű partot, ahol a hullámok a sziklákra csapódnak. Este viszont mindig visszatértem a függőágyhoz és vidáman ettem az érett barackot vagy épp a kellemesen kesernyés meggyet. Így teltek a napjaim és nem volt hiányom. Nem voltam magányos. A magány gondolatával csak később fertőztek meg, mikor egyszer a part mentén egy üveget találtam, benne egy üzenettel. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra” Gondolkodtam honnan jöhetett az üzenet, de ötletem sem volt. Elhatároztam, hogy bejárom a sziget azon részeit is, ahol még nem jártam. Először fordult elő, hogy nem tértem vissza a függőágyhoz éjszaka. A parton aludtam és onnan indultam tovább, de két nap múlva kénytelen voltam visszamenni, mert elfogyott az élelmem. Elhatározásom azonban nem hagyott alább, jó nagy csomag gyümölcsöt pakoltam és újra útnak eredtem. Már jobban ismertem a járást, és gyorsabban haladtam. Négy napig jártam a szigetet, mikor reggel, ahogy felkelt a nap, arra ébredtem, hogy az enyémtől körülbelül ötvenlábnyira egy másik szigetet látok. Ott letelepedtem és vártam, hátha történik valami, de egészen a következő nap reggelig nem történt semmi. Másnap reggel viszont egy árnyalakot láttam mozogni a fák közt. Átordítottam, méghozzá azt a mondatot, amit életemben először mondtam ki hangosan. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra”. Meghallotta az árnyalak, mert kijött az erdőből. Egy fiatal lány volt, fekete haja ráhullott gömbölyű melleire, derekát növényekkel szőtt ruhával takarta. Nem értettem miért teszi ezt, én sosem takartam el semmimet. Megkérdezte, hogy hogyan hívnak. Én mondtam, hogy „én vagyok! És téged?” Azt mondta, hogy ő a tündérek birodalmából való és a szigetet Őzikének hívják, mert valamiféle barna színű állatok tarkítják. Ez után megtudtam tőle, hogy húst esznek és többen is lakják a szigetet, méghozzá más szigetlakókkal. Kérdeztem, ez hogyan lehetséges, de ő elmagyarázta, hogy a szigetek közt hidakat építettek, és a hidakból épült rendszert nevezték el társadalomnak. Azt mondta, hogy ha szeretnék a társadalom része lenni, akkor építsek hidat az ő szigetéhez és osszam meg velük mindenemet, amim van. Ez kissé megrémisztett, de azt mondta, hogy cserébe ők is megosztják velem élelmüket és tudásukat, mert ez így természetes. Mondtam, hogy rendben, de előbb vissza kell mennem, mert fogytán az élelmem és ki kell találnom, hogy a hidat hogyan építsem meg, mert még soha nem csináltam ilyet. Azt mondta, hogy segítenek. Én csak annyit tegyek, hogy hozzak egy jó nagy adag gyümölcsöt, és abból kifizetem a híd árát. „Kifizetem?” – gondolkodtam, hogy az mit jelent, de tudtam, hogy csak valami jó dolog lehet, ha ők emiatt megépítik a hidat. Hoztam is a gyümölcsöt, és ahogy a parthoz értem több napi járás után, láttam, hogy még nem kezdték el a munkát. Néhány férfi állt számomra ismeretlen eszközökkel a kezükben, és azt mondták, hogy előbb egy fatömbön úsztassam át az élelmet, majd ők nekikezdenek a hídnak. A tündérlány nem volt ott, én meg nem tudtam, hogy mitévő legyek. Kérdeztem, hogy is van ez pontosan? Ők azt felelték, hogy ez az előleg, és hogy előleg nélkül sajnos nem segíthetnek. A társadalomba csak az léphet be, aki valamiféleképp a társadalom javát szolgálja. Aki ezt nem teszi meg, azt előbb-utóbb kirekesztik. Átúsztattam az élelmet, de ahogy megkapták a gyümölcsöket, felszívódtak az erdőben és soha többet nem láttam őket. Megdöbbenésem egészen saját függőágyamig vezetett, ahol egész éjszaka borzasztó kedvem volt és megtapasztaltam, hogy mi az a sírás. Aznap éjjel álmodtam először démonokkal. Vörös szemű, vadállatok voltak, akik lihegve ordítottak a fülembe. Új szavakat tanítottak, melyekre éber állapotomban is emlékeztem. Bosszú, magány, félelem, gyűlölet, ezeket mind tőlük tanultam és valami megmagyarázhatatlan formában rátelepedtek egész szigetem hangulatára.

37274_file

Másnap, ahogy a kertben, a függőágyamon feküdtem, megjelent a fekete hajú tündérlány. Kérdeztem, hogyan jött ide, és hogy kész van-e a híd, de azt mondta, hogy a társadalom átvert engem, és szeretné elmondani, hogy őt is félrevezették. Elmondtam neki, hogy mi történt, hogy átküldtem a gyümölcsöst, de eltűntek a dolgozók, én meg csalódottságomban elhatároztam, hogy visszatérek otthonomba, de azóta álmomban démonok kísértenek. Minden este rettegek, hogy mikor törnek rám és lopják el mindenem. Karjával átfonta testemet és potyogtak a könnyei. Azt mondta, hogy sajnálja, bár azt még akkor nem tudtam, hogy mit jelent. Egész nyugodt életemet felbolygatta a társadalom fogalma, onnantól kezdve egészen más életet kezdtem el élni. A tündérlánnyal, aki az Őzike szigetről származott minden nap találkoztam, olykor ő úszott át hozzám, máskor én hozzá, ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Soha nem lopott tőlem gyümölcsöt, csak akkor vett, ha megkínáltam és sokszor ő is hozott nekem valódi húst. Együtt lakomáztunk és esténként néztük a csillagokat. Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy az ő szigetét a társadalom elég hamar megtámadta. Mindenfelől hidakat kezdtek el építeni felé és sokan kizsákmányolták, foglyul ejtették, elvették mindenét és saját szigetén rabszolgaként tartották, és azzal manipulálták, hogy erre neki szüksége van, mert máskülönben magányos maradna és a társadalom nem szereti a magányos szigetlakókat. Csodálkoztam, és mint ilyenkor megtörtént, nekem is potyogtak a könnyeim. Kérdeztem, hogy miért történt ez vele, és velem miért nem? Azt mondta azért, mert én nem adtam magamról életjelet, őt viszont azonnal felfedezték szépsége miatt. Aztán azt kérdeztem tőle, hogy mit tud a démonokról? Elmesélte, hogy a démonok őt is ugyanúgy megtámadták, habár még olyan fiatalon, hogy jelenlétük már egészen megszokássá vált. Megtanulta, hogy a társadalom bűzlik a korrupciótól, hogy az emberek önzők és kizsákmányolók, nem lehet bízni bennük. Kérdeztem, hogy mit lehet ez ellen tenni, de ő azt mondta, hogy semmit. Én elhatároztam, hogy a tündérlányon kívül soha senkit nem engedek a szigetemre, de ennek ellenére a démonok csak nem hagytak nyugton. „Magányos vagy és kiszorított. Haszontalan, értéktelen unalmas szigetlakó vagy. A társadalom bosszúja lecsap rád. A tündérlány is csak hazudik neked!” – ilyen dolgokkal rémisztgettek és teljes szabadságom, melyet korábban oly gyönyörben és mámorban élhettem meg, teljes egészében eltűnt. Másnap mikor jött a tündérlány elmondtam neki, hogy a démonok azt mondták, hogy ő is csak átver és hazudik nekem. Nem tudtam már, hogy kiben bízhatok, teljesen összezavarodtam. Ő neki ez annyira rosszul esett, hogy csak potyogtak a könnyei, aztán azt mondta, hogy ha nem tudjuk megélni a szerelmet, akkor többet nem látom. Ezek voltak az ő démonjai, erre csak később jöttem rá. A társadalom fertőzte meg a ragaszkodás, a félelem, a kihasználtság démonjaival, melyek megtanították, hogy semmi nem létezhet feltétel nélkül. A társadalom szab elvárásokat a szigetlakókra, és ha megfelelően rögzül az emberben, akkor az összes kapcsolódásban ezeket fogja tükrözni. Rám tört a félelem és újabb szörnyek támadtak meg. A magány, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság érzése kerekedett felül rajtam és nem tudtam mit kezdjek majd egyedül. Egyre feszültebbé váltam, és mikor a tündérlány jött, akkor is gyanakvásommal rémisztgettem. „Biztosan csak azért jössz, mert finom a barackom!” – mondtam neki, és hiába győzködött, hogy azért jön, mert szereti a társaságomat, már én magam is elhittem, hogy csak a barack miatt jön. Már szinte az őrületbe kergettem őt is és önmagam is, mikor egyik este – furcsa mód – valami mérhetetlen nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy szigetemet tönkretették a démonok, és mivel a társadalommal egyidejűleg jelentek meg, én a démonjaimat a társadalom nevében észleltem. Minden, ami saját boldogságom és szabadságom útjában állt, az a társadalommal volt kapcsolatos. Akkor egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy rendbe rakhatnám a kertemet, új virágokat ültethetnék és építhetnék egy kis hidat az Őzike sziget felé. Akármennyire is rémisztő volt, így tettem. Tudtam, hogy ezzel a tündérlány démonjainak is utat engedek, de nem érdekelt. Egy dolgot akartam megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy „feltétel nélkül”. A társadalom semmi másra nem tanított, csak arra, hogy ha ezt meg ezt teszed, akkor ez meg ez lesz. Ha jó leszel, jót kapsz. Ha rossz leszel, rosszat kapsz. De ez a legtöbbször még csak nem is volt igaz. Továbbá azt tanította, hogy nem lehetsz feltétel nélkül önmagad, mert az magányhoz vezet és veszélyes a társadalomra nézve. Az emberi kapcsolatokat teszi először tönkre, melyekbe tökéletesen beivódott az elvárások rögeszméje, így elvárások nélkül senkit nem képesek az emberek elfogadni. A démonok miatt van ez így. Azok miatt, akik megtiltották, hogy önmagunk lehessünk. Ellenben ez az elnyomás furcsa elburjánzásokat okozott és törpék, gnómok születtek belőlük, akik önkényesen hirdették saját szabadságukat. Én sosem láttam, hogy bármi érték született volna önmaguk megéléséből, inkább azt láttam, hogy a társadalom elnyomásában vergődő rabszolgák, akik a provokáció fegyverével próbálják saját függetlenségüket kivívni. Ők nem ismerték fel, hogy a társadalmat és a démonokat külön kell választani. Én mikor megépítettem kis hidamat, ki is tettem egy táblát a híd lábához, saját szigetem határához: „Üdvözöllek szigetemen, ahol önmagadra találhatsz!” Nem szedek belépőt, nem rejtem el vagyonomat, nem félek attól, hogy kirabolnak, habár többször is megtették. Többen kérdezték a törpék, a gnómok közül, hogy miért teszek így? Miért nem félek? Miért nem harcolok, küzdök, ordítok és rágalmazok? Így rabszolga maradok. Nevetséges kérdéseik nem hatottak meg. Azt feleltem, nem kergetek illúziókat a társadalommal vagy az emberekkel kapcsolatosan, de a démonok sokkal veszélyesebbek, mint a társadalom.

Húsvét

0

„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: “Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott.” (Lk. 23,44)

Mi az ember dicsősége? Egy kereszt áll a Golgota hegyen, egy ember függ rajta. Körülötte nevetgélő katonák, tenyerüket dörzsölő írástudók, megdöbbent tanítványok. Mi történik? „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – mondják neki. Hol a dicsőség? – kérdezhetnék. Mi a dicsősége annak az embernek, akit össze lehet roppantani, mint egy nádszálat, akit gond nélkül megostoroznak, kigúnyolhatnak, aki szavát sem emeli fel arra, hogy arcul köpik? Hol a dicsőség? Az isteni minőség és a dicsőség összefügg. Ha tehát ez az ember Istentől való, akkor meg kell, hogy mutassa dicsőségét – mondanák. Nem igazán értettek semmit. A tömeg elvonult, holnap új nap, minden megy tovább, ahogy eddig is. A tömeg, aki azt gondolta, hogy minél hangosabban ordít, annál nagyobb igazság kerekedik ki belőle. Történjen valami! – ordítják – Mindegy mi, csak valami történjen. Ha kell hát embert is ölünk, de történjen valami! És az ember, a tömeg áldozata, most ott függ a keresztfán. Igazságtalan? Mi az érv a halálra? Gyógyított? Segített? Dolgozott? Valami nagyon rosszat tehetett! Csak az bűnhődhet így, aki valami nagyon rosszat tett. Ez Jézus dicsősége: elszenvedni az igazságtalanságot, csendben, békében, megbocsátással. Ha igaz ember vagy, de mások azt mondják igaztalan vagy, akkor mit tehetsz? Elkezded bizonygatni, hogy igazad van? Megijedsz, és inkább nekik adsz igazat? Nem. Csendben tűröd. Tűröd a rágalmakat – mit számít? Az én igazságomat nem veheti el tőlem senki, ha kigúnyolnak, akkor sem, ha leköpnek, akkor sem, mit tegyek hát? Hallgatok és tűrök. Ez Jézus dicsősége a keresztfán. Nem kereste a szenvedést, de nem is kerülhette el. Így történt. Végigmenni az úton, és megdicsőülni.

Mi a mai ember dicsősége? Mi lesz a ma emberének a dicsősége kétezer év múlva? Mi lesz a te személyes dicsőséged, amire azt mondják majd, hogy „ez az ember valóban igaz volt”? Lesz-e ilyen? Hogy emlékeznek majd vissza rád, ha egyáltalán visszaemlékeznek? Korunkban a dicsőség és a siker fogalma eléggé összekeveredett. Pénz, hatalom, karrier – ezt kell végigfutnod. Ha meg van mindened, azt gondolhatod, hogy isteni dicsőségben van részed. Minden pompás: luxus, kényelem, szenvedély. Ennyi kell, és máris köréd csoportosulnak az emberek, rengeteg barátod lesz, akik azonnal el is fordulnak, ha elveszted ezt a koronát. Mi tehát a dicsőség? Fél évszázad múlva legtöbben egy sötét földüregben végezzük, ahol szép lassan elrothad az utolsó élő maradványa is a mi „dicsőségünknek”. Marad-e belőlünk valami még ezen túl?

húsvét

Dicsőség nincs áldozathozatal nélkül. Áldozatot hozni. Áldozatot hozni valamiért. Lemondani valamiről valamiért. Lemondani magunkról másokért. Ez az áldozat. De nem úgy, mint aki folyton azon panaszkodik, hogy segíteni kell valakinek, mint az önmártír, aki hirdeti, hogy milyen helyesen cselekszik, de belül elítéli a világot azért, mert cserébe nem kap semmilyen jutalmat. Csendben, szó nélkül, panasz nélkül végigcsinálni, ahogy Jézus is végigvitte a keresztet az úton. Nem kell nagy hírverés. A dicsőség önmagát teremti meg, csak meg kell hozni az áldozatot. Mi a mai ember áldozata? Mi a mi áldozatunk? Mindenki hoz áldozatokat. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, megyünk előre, hogy még többet kapjunk, mindenből még többet, csak nekünk, mert mi megdolgoztunk érte. Mi megérdemeljük! Még adjatok, hát nem látjátok mennyit tettem értetek? Adj nekem, kérek, szomjazom, még többet, többet! Ez a mi áldozatunk. Minden segítségben ott rejlik a vágy a viszonzásra. A dicsőség ott kezdődik, ahol megszűnik a vágy a viszonzásra. Lemondani a viszonzásról. Szükségem van rá, de nem kell. Elfogadom így, és így is van rendjén. Jézus halálfélelme a Getsemani-kertben. „Atyám, ha lehetséges kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” Másodszorra így folytatja: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely, anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Elfogadja saját szenvedését a nagyobb cél érdekében, meghozza a döntést, hogy áldozatot hoz, a lehető legnagyobb áldozatot, saját életét adja az igazságért.

Létezhet-e áldozathozatal szenvedés nélkül? Manapság, mikor minden arról szól, hogy hogyan legyél boldog, hogyan férkőzhet be az áldozathozatal? Az áldozathozatal nem csak a dicsőséget teremti meg, hanem a boldogságot is. Amíg azon gyötrődünk, hogy miért hozunk áldozatot – ha egyáltalán hozunk – addig még nem született meg a döntés. Ha a döntés megszületett, már nem szenvedés az áldozathozatal. Addig halálfélelem, kétségek, szenvedés és ítélkezés, a döntés után viszont már dicsőséges út. Az összes többi nem boldogság, hanem siker. A sikerből fakadó örömnek oka van, és ez az ok, mindig kifelé irányul. A boldogság befelé irányul, nincs körülötte nagy cirkusz, nem jár semmilyen kitüntetéssel. Nincs rá szüksége. Az öröm szükségletekből fakad, a boldogság az emberből, önmagából. Szeretni és áldozatot hozni a legszebb dolog, amit ember tehet. A szeretet megtisztítja az áldozatot, az áldozathozatal megtisztítja a szeretetet. Szeretet nélkül áldozatot hozni- vagy áldozathozatal nélkül szeretni nem lehet tisztán.

Ami megdicsőül, az az időből átlép az időtlenbe. Csak azt viheted magaddal az időtlenbe, ami megdicsőült belőled, az összes többi itt marad a föld mélyén, elrothadt csontok és elporladt tetemek formájában. Megdicsőülni annyit jelent, mint feltámadni. A húsvéti ünnep megemlékezés. Megemlékezni Jézus áldozatáról, melyet az igazságért tett, amit értünk emberekért tett, hogy megnyíljon a szemünk az igazságra.

„A hét első napján, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és jelentette nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” (Jn 20,1-2)

Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. Feltámadás nincs megdicsőülés nélkül, megdicsőülés nincs feltámadás nélkül. Hit kérdése? Valóban. De a hittől senki nem lesz kevesebb. A hitetlenségtől senki nem lesz több. Azt keresd, amitől több lehetsz.

“Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,14)

Boldog Húsvétot kívánok!

A felelősségről

0

Minden ember biztonságra vágyik, habár az egész lét bizonytalanságra épül. A bizonytalanság abból a felfogásból adódik, hogy a jövő determinisztikus, még sem lehetünk tudatában semmi eljövendőnek. Ezt nevezik sorsnak. A bizonytalanság, a sors önmagunk fölé helyezése. Életünket tehetetlenül szemléljük: ha akaratommal szemben elrendeltetik valami, megélem és megfigyelem, de megváltoztatni nem tudom. A sors kiszámíthatatlan – mondják. A bizonytalanság a lét determinisztikus volta, és nincs benne hely az emberi szabad akarat számára. Nem is fér bele, mert a lét bizonytalansága abból az eszmeiségből fakad, hogy képtelenek vagyunk irányítani a sorsunkat, emiatt nyilvánvalóan kiszámíthatatlan és nem is szabad. Nem hogy a körülményeimet, még önmagamat sem vagyok képes iránytani, hogyan találhatnék hát bármi bizonyosságot benne?

A biztonság érzése kiváltság, és azok számára elérhető, akik önmaguk középpontjában találtak valami állandót. Kívül nem lehet semmi állandó, csak belül. A belső állandóságot nevezik akaratnak. Aki az akaratban állandóságot ismert fel, az tudatával felülkerekedhet a sorson. Nem megváltoztatja, csak felülkerekedik. Jöhet bármi, tudata nem a sors kiszámíthatatlanságában-, hanem saját akaratának megváltoztathatatlanságában hisz. Az akarat megváltoztathatatlansága nem mindig egyenlő a megvalósulással. Aki csalódások sorozata által elveszti akaratát, abból előbb-utóbb a biztonság érzése is elvész. A lét tehát önmagában bizonytalan, de az emberi tudat képes felismerni egyfajta állandóságot: saját akaratát, és ezen akarat felett a sorsnak nincs hatalma, habár mindig próbálja keresztezni őt, hogy felmérje erejét. Épp ezért mondják: az emberi akarat sorsformáló, de csak ha elég erős. Az állandóság azonban mindig egyfajta rugalmatlanság. Ezért van, hogy a biztonság élettelen. A biztonság az állandóságba vetett hit, mely gyakorlatilag egyenlő a saját akaratunkba vetett hittel. Sorsformáló erő, melynek erejét úgy méri a sors, hogy lépten-nyomon gátakat tesz elé, ugyanis ha nem tenne gátakat, nem tudná felmérni erejét sem.

AZ AKARATBA VETETT HIT:

A biztonság állandó, ezért rugalmatlan.

A biztonság erő, de élettelen.

A SORSBAN VALÓ FELOLDÓDÁS:

A bizonytalanság szabad, ezért rugalmas.

A bizonytalanság élet, de erőtlen.

A felelősség kérdése csak ott merül fel, ahol az emberi akarattal is számolhatunk. Senki nem vonható ugyanis felelősségre, aki akaratán kívül cselekszik. Ha minden bizonytalan és befolyásolhatatlan, akkor nincs felelősség. A felelősség ott kezdődik, ahol az ember felismeri saját akaratát, és ahhoz mérten kezd cselekedni. Akiben nincs akarat, az megfoghatatlan. Akiben nincs akarat az szabad ember marad, szabad marad a felelősség alól. Hiába próbálják számon kérni, ha a társadalmi jogszabályokba nem ütközik felelőtlensége, akkor érinthetetlen. Gyermek marad, aki semmit nem akar, így nem is visz véghez semmit. Rugalmas, mert mindig azt csinálja, amit érez, de hatástalan, mert semmit nem képes végig csinálni.

Ahol akarat van, ott megjelenik a felelősség. Ezért olyan szigorú a „felelősség” szó, hiszen az akarat állandóságában öntudatlanul is a rugalmatlanságra gondolunk. A szigorúságban megjelenik a felnőttség érzése, a gyermekség elvesztése, a vágyott szabadság reménytelen távolsága, az élettelenség. A felelősség rengeteg emberben félelmet kelt, ezért kerülik. Senki nem akarja elveszteni gyermeki ártatlanságát, szabadságát, rugalmasságát, életteliségét, mégis előbb-utóbb úgy érzi, felelősséget kell vállalnia, ha másért nem is, legalább saját életéért. A felelőtlenség részben áthárítható a sorsra, hiszen mondhatjuk, hogy mennyire akarunk valamit, de hát sajnos soha nem sikerül, így emiatt szabadok, felelőtlenek és gyermekiek maradhatunk. És ez a kényelmes állapot hosszasan fenntartható, annak árán, hogy az ember valóban soha nem lesz sikeres abban, amit valójában szeretne. A felelősség vállalása épp abban rejlik, hogy akaratom megrendíthetetlen, és sorsformáló. Ebben a sorrendben. Először megszilárdul, majd sorsformálóvá válik. Egyetlen akarat sem lehet sorsformáló, amíg nincs ereje.

-

A felelősség önmagunknál kezdődik. Csak akkor tudunk másokért felelősséget vállalni, ha önmagunkért már tudunk. Csak akkor tudunk igazán szeretni, ha azért, amit, akit szeretünk, felelősséget vállalunk. Amivel nem foglalkozunk, az elpusztul, ha önmagunkkal nem foglalkozunk, akkor összezavarodunk és a kapcsolataink is széthullnak. Aki nem tartja felelősnek magát saját tetteiért, az nem tud másokért sem felelősséget vállalni. És aki nem tud másokért felelősséget vállalni, akörül soha semmi nem lesz állandó. A szeretet ott kezdődik, ahol felelősséget kezdünk vállalni. Ha a szeretetben nincs felelősség, akkor csupán sodródunk. A sodródás lényege viszont a tapasztalás, nem a szeretet. A tapasztalás lényege a felismerés és az akarat formálása. Így jutunk a sodródástól a felelősségvállalásig. Senki nem tud szeretni tisztán, aki nem vállal felelősséget azért, akit, amit szeret. A szeretet viszont egység – közös felelősség, épp emiatt tud állandó lenni.

Sokak számára ismerős lehet Jézus talentumokról szóló példabeszéde: „Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. 15Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. 16Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. 17Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. 18Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. 19Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott.20Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. – 21Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 22Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. – 23Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 24Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. 25Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. – 26Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. 27Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. 28Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! 29Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. 30Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Máté 25, 14-30)

A példabeszéd a felelősségről szól. Aki fél, az nem képes felelősséget vállalni. A félelem megbénít. A félelem és a szeretet valójában ellentétpárok. Akiben nincs szeretet az fél, akiben nincs félelem, az szeret. A szeretet korlátja a félelem. A felelősség korlátja a számonkérés. A számonkérés meg félelmetes, mert ellentmond a szabadságnak, a rugalmasságnak, a gyermekségnek, amit egyetlen ember sem akar elveszíteni. Mit tegyünk tehát? A talentumok adottak, mi viszont nem akarunk felelősséget vállalni, ezért inkább elássuk őket a földbe, vagy azt mondjuk, hogy mi mindent megtettünk, de az élet elutasított minket, szerencsétlenek és sikertelenek maradtunk. Ha a felelősség számonkérésre történik, akkor félelemből ered, hatástalan és hazug lesz. A felelősségnek az akarat által kell létrejönnie, mint ahogy a szeretet is csak akarat által lehet szeretet. Aki úgy szeret bele valakibe, hogy nem is akarta, csupán a sors rendelte úgy, hogy beleszeressen, az nem szeret, hanem sodródik. A szerelem valójában sodródás, nem szeretet. Csak a szerelem lejártával változhat egy kapcsolat szeretetté. A szerelemben nem az embert akarjuk, hanem az érzést, az embert még nem is ismerjük, hogyan akarhatnánk? Ezért nincs a szerelemben felelősségvállalás. Még fel sem merül, mivel nem tartozunk a másiknak semmivel, nem is követelhet tőlünk semmit. Addig tart, amíg az érzés tart, és ha annak vége, akkor vége a kapcsolatnak is. A szeretet csak akkor nyilvánul meg, ha eldöntöttük, hogy akarjuk a másikat, ha felelősséget vállalunk érte és önmagunkért is. Ezért félünk annyira az elköteleződéstől, mert az elköteleződés mindig felelősséggel jár.

A talentumok valójában emberi adottságaink. Ha gondozásba vesszük őket, felelősséget vállalunk értük. Ha akaratunkat nem hatja át félelem, akkor a szeretet kibontakozik és felkínálja a lehetőségeket. Ha a talentumokat letagadjuk, gyűlöljük, elássuk, félünk tőlük, akkor a földbe ássuk őket. Nem bontakozik ki belőlük szeretet, nem sokszorozódnak meg. A felelősség tehát szeretet is egyben. A felelősség egyfajta gondoskodás, mely által a szeretet magjait szórjuk el, és kellő figyelemmel és kitartással gyönyörű virágokat nevelhetünk belőlük.

Az élet

0

Szép dallam törte meg a csendet, amit a part felőli hullámzás hangja tarkított.

Ilyekor mindig azt gondoltam, hogy valami érzékien szép dolog is létezik ebben a zord világban.

Édesapámmal laktunk egy kis nyaralószerű házban. Ő sokat dolgozott, én pedig sokat voltam otthon.

Nyári estéken gyakran lementem a partra sétálni, hogy érezzem, ahogy a meleg szél lágyan végigsimít az arcomon.

Régóta nem csináltam semmi hasznosat, életemet a táj gyönyörködése töltötte ki és minden más teljesen jelentéktelenné vált.

Nem tudtam megmagyarázni miért nincs bennem érdeklődés.

Néztem magam elé, és mégis csodás volt a kilátás és a víz zúgása. Néha magammal vittem a gitárom és eljátszottam néhány saját dalt. Ilyenkor magamnak és a tenger isteneinek játszottam, biztos voltam benne, hogy ők is hallják. Még, ha csendben is voltak, úgy gondoltam figyelnek.

Ma este is csak ülök és nézek magam elé. Nézem a fáklyákat a fekete háttérrel, és várom, hogy jöjjön egy gondolat, ami közelebb visz magamhoz, ami által több leszek.

Most már Csend van. Semmi sem történik körülöttem. Némák a halak, s én némán hallgatom őket.

Lassan érzem, ahogy eggyé válok a természettel, de valami hiányzik, valami üresség van bennem.

Becsukom a szemem, hogy megértsem mi ez a közöny.

Nem értem. Ez túl hideg. Honnan jön?

Senki nem felel.

Képtalálat a következőre: „nyári naplemente tengerpart”

Maradok egyedül, az órám mutatója kattog, a csendet megtölti az idő múlása, pedig azt gondoltam a csend örök, és végtelen.

De én mégis hallom, ahogy az a mutató csak megy, meg nem áll, és én még mindig várom a választ, arra, vajon mi ez az érdektelenség bennem.

Lelki fáradtság? Sikertelenség? Lustaság?

Senki nem felel. Feladom egy percre a megoldás megtalálásának lehetőségét és felállok mezítláb a homokba. Megfordulok, hogy hazamenjek a mi kis faházunkba, de ekkor hátulról megérint egy kéz. Én megdermedek, ahogy a vállamhoz ér, de hangja egy másodperc alatt megnyugtat.

Azt mondja:

– Ne félj, én az élet vagyok, eljöttem hozzád.

Én megfordulok és belenézek a gyönyörűen kékesbarna, szikrázóan fényes tekintetébe.

Ismerős volt, mintha néha láttam volna az arcát messziről, ami mindig jó kedvre derített.

Meglepődtem. Eljött hozzám az élet? A filmekben a halál szokott eljönni az emberekért.

Miért pont hozzám? Lehet, hogy eltévedt?

Talán sosem érdemeltem meg, hogy találkozhassak vele és most mégis itt áll előttem és rám figyel.

– Miért jöttél hozzám? – kérdeztem gyanakodva, mintha az egészet csak álmodnám.

– Mert hívtál – felelte teljes nyugalommal.

– Ó, sajnos az téves volt, én biztos, hogy nem hívtalak – mondtam tiltakozó hangnemben.

– Akkor miért szólítottál? – kérdezte ugyanolyan ártatlanul, mintha még nem adtam volna neki választ.

– Nem szólítottalak, – ismételtem magam – én csupán a csendben hallgattam az idő múlását, és szerettem volna tudni, miért érzek közönyt minden nap.

– Akkor lehet, hogy én vagyok a válasz, ezért küldtek ide. Talán az én hiányom az oka érdektelenségednek – mondta az Élet.

Megdöbbent arcomon rémület, düh, a meg nem értettség és az öröm érzése ült ki egyszerre.

Nem tudtam válaszolni neki, lebénultam.

Elküldték hozzám az életet, hogy választ kapjak? De ki küldte hozzám?

Úgy gondoltam, ha a csend hozta ezt az egészet ide, hát majd ő maga megoldja, így csak hallgattam némán.

– Az arcod fakó és sápadt – törte meg a hallgatást.

Nem nézel ki jól. Mindig ez van, ha sokáig nem látok valakit. Fogd meg a kezem, én meggyógyítalak. Azért jöttem, hogy segítsek, mert már régóta vágysz rám.

Nem tudtam leplezni a félelmet és a kétségbeesést az arcomon.

Idejön megzavarni éveken át tartó nyugalmamat? Hogy ő lenne a válasz mindenre, és azt mondja, nem nézek ki jól? Na, én aztán nem bízok meg ebben az Élet nevű figurában, nem kell a segítsége.

– Köszönöm, de egyedül is elboldogulok–mondtam fennhangon, mint akinek sosem volt és nem is lesz szüksége segítségre.

– Rendben, – válaszolta –, ha nélkülem szeretnél lenni, én elfogadom, de tudd, hogy velem minden sokkal szebb és vidámabb. megízesítem az ételeket, kifestem a falakat, selymes illatot varázsolok köréd és könnyedséget. Velem minden egyszerű, meleget hozok a szívedbe, szerelmet, dallamokat, örömöt, mosolyt. Miért tagadsz hát meg engem?

– Ekkor lenéztem a homokos talajra, tudtam, hogy igaza van. Nekem sosem adattak meg ilyen dolgok. Elszomorodtam és közben megértettem, talán csak én voltam az, aki mindig elvette ezeket önmagától.

– Nem érdemlem meg – válaszoltam kedvesen és bús tekintettel.

– Nem lennék itt előtted, ha nem érdemelnél meg. Fogadj hát el engem, és legyél végre boldog. A döntés a kezedben van – mondta, s a szeretettel és a békével eltöltött szavai megsimogatták az arcomat.  Sosem láttam még hozzá foghatót.

Vonzó volt, mint egy tiltott gyümölcs, gyönyörű arca mámort hozott, komolysága vidámság volt, mosolya pedig maga a véget nem érő boldogság, s közben a félelem minden pillanatban visszahúzott, mikor elindultam felé.

Ő várt kinyújtott kézzel,  én pedig csak álltam némán. Nem vagyok jól, valami visszahúz tőle, s én biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom megoldani. Lemondó tekintetem nemet intett, s ő megfordult, elindult a tenger felé, ahonnan jött.  Arról a helyről, melyet oly régóta néztem a partról, s hallgattam a víz zúgását a nyári estéken, s a csendet, amelyet az órám kattogása tör meg. Mert a csendben midig ott az idő, ami sosem áll meg.

Egyedül maradtam újra, s vártam, ha legközelebb eljön, talán elmegyek vele.

De most még nem.  Nekem még itt kell maradnom.

 

 

 

Az üzletember

0

Megálltam a kapunál és megnéztem még egyszer a házszámot, hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Nyugtáztam, hogy minden rendben, megnyomtam a csengőt. Néhány másodperc múlva egy női hang szólalt meg a kaputelefonban, bemutatkoztam, majd beengedett. Egy rövid kőút vezetett a több emeletes irodaház bejáratához. Újra előtörtek emlékeimben a szavak, melyeket az üzletember mondott: „egy csengő van, az egész irodaház az enyém”. Bizakodón léptem be az ajtón, azzal a reménnyel, hogy egy ilyen embernek meg van a lehetősége, hogy segítsen, így mi akadályozná meg, ha abból neki is előnye származhat? Valójában soha nem volt bajom a gazdag emberekkel, viszont az a kérdés mindig is foglalkoztatott, hogy milyen áron gazdag egy gazdag ember? Mit veszít, ami által ezt nyeri? Beléptem az ajtón, már az irodában ültek, én késésem miatt csak később tudtam csatlakozni. Ahogy körbenéztem a szobában, magával ragadott az erősítők tornyosulása, a hangszerek tömkelege, az a fajta bőség-, amire minden zenész vágyik, mely által kibontakoztathatná kreativitását. Az anyagi jólét valójában ad egyfajta szabadságot. A pénz: szabadság és biztonság is egyben, de ahogy semmi egyéb, úgy a pénz sem változtatja meg az ember mentalitását, a szabadság és biztonság könnyen rabságba és őrületbe kergeti a bővelkedőt. Ezt a fajta előítéletet nem igazán tudtam levetkőzni. Kabátomat azonban sikerült levennem, úgyhogy kezet nyújtottam, és csatlakoztam a beszélgetéshez.

– Épp ott tartottunk – mondta – hogy felvetődött a kérdés: mi nálatok a produktum? Ti zenészek vagytok, és tetszik, amit csináltok, de kell valami plusz, valami, amivel felhívjátok magatokra a figyelmet. Ha ez hiányzik, elvesztek a süllyesztőben.

Nem szóltam egy szót sem, nem mintha túl sok lehetőségem lett volna rá. Dőltek belőle a szavak, és egy ideig esélyt sem kaptunk, hogy megszólaljunk. Jobb híján elkezdtem figyelni: hogyan beszél, miként néz, milyen a hangja, a testtartása, majd V.-re néztem, aki hasonlóan jó emberismerő, mint én, és azon gondolkodtam, hogy ő vajon mit lát.

– Én a vendéglátásban kezdtem – folytatta az üzletember – megtanultam, hogyan kell eladni valamit. Azóta sok milliót költöttem mindenféle produkcióra, fesztiválokat szerveztem saját szórakoztatásomra, a médiában dolgoztam, majd a csúcson kiváltam és saját vállalkozásba kezdtem. A mögöttem álló tapasztalatok segítségével majdnem biztosan meg tudom mondani, hogy valami sikeres lesz-e vagy sem.

Megállt egy pillanatra, mintha csak levegőt akarna venni, így vettem a bátorságot és félbeszakítottam.

– És bennünk látod a siker lehetőségét?

Azután tíz percig megint meg sem tudtunk szólalni, mert elmondta, hogy mitől lehet sikeres valami és ezt példákkal is alátámasztotta, saját példáival.

37804164-success-business-man-raise-his-hand-double-exposure-concept-of-businessman-and-city-stock-photo

– Akkor van meg az a plusz, amit említettem, ha már van kész produktum. Amíg nincs kész, addig senkinek nem fog kelleni. Lehetsz ügyes, szimpatikus, tehetséges, de ez kevés. Mi az a plusz, amit ti fel tudtok mutatni? Mert középszerű produkcióból több ezer van Magyarországon, mi az, amivel ti ki tudtok tűnni?

A kérdések valójában költői kérdések voltak és nem igazán várt választ rájuk. Néhány pillanat múlva V. szakította félbe monológját.

– A mi előnyünk az, hogy egy olyan zenekari felállással és szövegvilággal rendelkezünk, melynek meg van a maga egyedisége, értékes és mond valamit az embereknek és emellett könnyen befogadható. Ellenben rengeteg olyan előadó fel van kapva, híresek, akik üresek, nem mondanak semmit és néha még csak nem is tehetségesek. Lehet, hogy nem mi vagyunk a legprofibb zenészek, de amit csinálunk, abban van lehetőség.

Én egyetértettem, az üzletember tekintete viszont kissé elhomályosult.

– Ha elmész egy kiadóhoz, őt nem fogja érdekelni, hogy milyen értéket képviselsz. Egyetlen dolog fogja érdekelni, hogy az a pénz, amit ő befektet az megtérül-e. Ő olyan emberekkel fog együtt dolgozni, akiket el lehet adni, akik nem veszteségesek.

Éreztem, hogy feszültté válik a levegő.

– Ezért tart itt ez a világ – mondta V.

– Ez egy teljesen természetes folyamat – válaszolta az üzletember túlzott magabiztossággal –. A pénzkeresés is művészet, és aki egy kiadó vezetője, az rengeteget dolgozott azért, hogy ott lehessen, ahol van. Megtanulta, hogyan kell építkezni és azt is, hogy mibe érdemes a pénzét befektetnie. Ha nem látja, hogy érdemes a pénzt befektetni, akkor nem fogja. Ez ilyen egyszerű.

– De akkor ne áltassuk magunkat azzal – mondtam –, hogy ezek az emberek azért vannak, hogy segítsék a művészvilágot. Épp azért vannak, hogy tönkre tegyék. Mi tehát az a plusz, amit keresnek? Ha megnézzük a mai zeneipart, kik azok az emberek, akik hírnévre tettek szert? Kik vannak a médiában? Mi a plusz bennük? A tehetség? A hang? A tudás? Az előadásmód? Azok az emberek a vágyaik miatt váltak kiszolgáltatottá, és ez által elvesztették művészetüket is, mert előadók lettek, akiknek nincs semmi mondanivalója. A pénzért éneklik más emberek dalszövegeit, és jó esetben még élvezik is.

– Azoknak az embereknek van stílusa, így jobban működnek, mint produktum. Akinek nincs stílusa, nem lesznek figyelemfelkeltőek, elvesznek a tömegben. Erre a legjobb példa, hogy ha egy szál gitárral kiállsz az utcára, akkor fel tudod-e hívni magadra a figyelmet vagy sem? Ha nem figyelnek fel rád, el vagy veszve.

Egy pillanatig csend honolt, majd V. szakította meg a csendet.

– A plusz tehát az, amivel felkelted a figyelmet. Az mindegy, hogy az undorító, manipulatív, megbotránkoztató, negatív vagy értéktelen, a lényeg az, hogy felkeltsd a figyelmet. Nekünk a zene nem erről szól. A művészet önkifejezési módszer, és nem pénz mágia. És nem attól lesz stílusa valakinek, ha magára vesz ezerféle ruhát, vagy ha meghal a színpadon a megjátszott eksztázistól.

– Itt nem az a lényeg, hogy mi művészet meg mi nem – mondta –. Több száz jazz zenész csodálatos művész, mégis siránkoznak és nem értik, hogy mitől nem megy a szekér. Ülnek egy bárban, lejátszanak bármilyen skálát, technikailag profik, de nincs semmi produkció. Az embereknek produkcióra van szükségük és ez náluk hiányzik.

Aztán elgondolkodtam mi a produkció és mi a művészet. És azon is elgondolkodtam, hogy a produkció és a művészet hol találkozik, és hol veszti el egyik a hitelességét a másik javára. Felesleges lett volna sokáig húznunk ezt a beszélgetést, így rövidre zártuk. Megértettük: egy üzletember az üzletet keresi, ezért ez a neve. Felesleges azt remélni, hogy egy szubjektív értékítélet alapján, mi meg tudunk győzni egy olyan embert valamely alkotás lehetőségeiről, aki valójában csak terméket meg számjegyeket akar látni benne (de azt meg nem látja). Mégis mindenkor szüksége volt a művészetnek az ilyen emberekre. Mindig is voltak mecénások, megrendelők, támogatók, akik pénzelték az alkotókat, mert saját erőből képtelenek lettek volna érvényesülni, vagy akár elkészíteni alkotásukat. Az üzletemberek viszont – legtöbbször – nem szeretetből vagy művészi azonosulásból segítenek, hanem egyszerű nyereségvágyból, és ez a művészetnek – még ha valamilyen formában szüksége is van támogatásra – mérhetetlenül sokat árt. Azt mondják ez teljesen természetes mentalitás. Ha te ülnél abban a székben, te sem csinálnád máshogy. Ki akar pénzt befektetni valamibe, ami tudja, hogy veszteséges lesz? Ez őrültség volna. De ahol a hatalom, ott az ízlés. Azt veszik az emberek, amit az arcukba nyomnak. És ki dönti el, hogy az mi legyen? Ki dönti el, hogy mire van szüksége az embereknek? Hogy mi az érték? Hogy mi az a plusz, ami megfogja az embereket? Az üzletembereknek szüksége van a művészekre, és a művészeknek is a mecénásokra. Így teljes a kör. És habár úgy tűnik, hogy a művész sikeressége ki van szolgáltatva annak a hatalmas szerkezetnek, ami támogatja őt, hogy naggyá válhasson, valójában a szerkezetnek van szüksége az inputra, a művészre, hogy legyen mit egyáltalán felkapnia. A művész kiszolgáltatottságát nem lehet egyenlővé tenni azzal a tétellel, hogy akkor értékes, ha sikeres. Rengetegen azt gondolják, hogy azért nem jó, amit csinálnak, mert nem lett sikeres. És utána mikor egy üzletember sikeressé teszi őket, akkor azt gondolják, hogy ez által sokat tanultak és most jó, amit csinálnak. Valójában azt tanulták meg egyedül, hogy hogyan lehet érvényesülni egy világban, amit a pénz ural. Ehhez viszont nem kell művésznek lenni, sem zenésznek. Ha valaki szeretné megtartani azt a tisztaságot és örömet, amit a művészet vagy zene nyújt neki, de szeretné minél szélesebb körben megmutatni alkotását, akkor nem engedheti, hogy a pénz emberei lenézzék munkásságát, sem azt, hogy az üzletemberek magasabb pozícióba helyezzék magukat nála, mert kiszolgáltatottá válik és idővel ellanyhul munkássága is. Az üzletember nem ellenség. Nem rossz ember. Csak meg kell érteni, hogy mik az érdekei, mint ahogy neki is meg kell értenie, hogy egy művészt mi motivál a sikeren kívül…

A jelenről

0

– Mester, mit tegyek, hogy megbékéljek a múlttal és bizakodón nézzek a jövőbe?

– Élj a jelenben!

– Mindenki ezt mondja: „Élj a jelenben”, mégse tudja senki, hogyan lehetséges.

– Légy az ötödik!

Nem értette mit ért ez alatt.

– Kerüld el a négy embertípust, légy az ötödik! – ismételte.

– Milyen négy embertípust?

– Azt, aki fájdalommal tekint a múltra, azt, aki áhítozva tekint a múltra, azt, aki félelemmel néz a jövőbe, azt, aki álmodozva nézi a jövőt.

– De hát hogyan lehetséges ez? Valahogy muszáj emlékeznem, és terveznem is kell a jövőt.

– Aki fájdalommal tekint a múltra és a fájdalmak rabságában tipródik, az nem szabad ember, így nem is tud a jelenben élni. Addig, amíg rabságából fel nem oldódik, nem érkezhet meg a pillanatba. Aki múltbeli dolgok után sóvárog, azt felemészti a vágyakozás és elveszti jelenét, örökké a „régi szép emlékek” fogságában marad. Aki fél a jövőtől, az olyan súlyokat ölt magára, ami miatt nem láthatja a jelen szépségét és üdeségét; amíg le nem teszi ezeket, szorongó természete nem hagyja nyugodni. Aki álmodozik, az elveszti önmagát, mert nem a megvalósításra fókuszál, hanem a végeredményre, nem az utat akarja járni, hanem célba akar érni anélkül, hogy elindult volna. Ha elkerülöd, hogy a négy embertípus valamelyike jellemző legyen Rád, akkor megérkezel a jelenbe.

– És ez elegendő?

– Nem.

– Mi kell még?

– Meg kell élned a jelent, hogy ne ess vissza a négy embertípus valamelyikébe. Ha nem foglalkozol a jelennel, automatikusan a múlttal vagy a jövővel fogsz foglalkozni.

A Mester tesztelni akarta, így megkérdezte tőle:

– Képes vagy-e arra, hogy ne foglalkozz a jövővel vagy a múlttal?

– Lehetetlenség!

– Akkor már tudod is, hogy melyik csoportba tartozol.

– Melyikbe?

– Semmi nem lehetetlen.

ido

Az akaratról

0

„Az erő nem testi képességből fakad, forrása a rendíthetetlen akarat.” (Gandhi)

Énünk minden megnyilvánulása valamely akaratból fakad. Az vagyok, amit akarok. Azt akarom, aki vagyok. Schopenhauer azt mondja „az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer”. Az, hogy az emberben mennyire dominál az akarat, tulajdonképpen egyetlen meghatározója annak, hogy milyen életet él. Akiben nincs akarat az sodródik az árral. Ha nem akarok semmit, életem olyan lesz, amilyenre a körülményeim formálnak. Sokan a körülményekre hivatkoznak, hogy „én azért lettem ilyen, mert ez meg ez történt velem” vagy hogy „elkerülhetetlen volt, hogy én ilyen legyek”. Ezek a kijelentések csak azt szolgálják, hogy ne kelljen szembenézniük önmagukkal. Az vagyok, amit akarok. De mi is ez az akarat?

Ha azt mondom, az akaratom tulajdonképpen én vagyok, akkor az akaratom azokban a döntéseimben jelenik meg, amiket meghozok. Valamit meg akarok tartani, valamit kizárok az életemből, és néha előfordul olyan, hogy két akaratom nem fér meg egymással. Ezt is akarom, meg azt is, de tudom, hogy a kettő kizárja egymást. Gazdag és híres akarok lenni, de közben Isten alázatos szolgája, aki szegénységben él. Ezek az illúziók tulajdonképpen addig maradnak fenn, amíg nem történik meg végleges elhatározás, habár nagy kérdéseknél néha egy életbe is belekerülhet, míg az akarat megformálódik a megismerésben. Visszatérve Schopenhauer-re, azt mondtam: az akarat formálódik a megismerés által. Tehát, amíg valamit nem ismertem meg, addig nem is akarhatom igazán. Az akarat épp arra vonatkozik, hogy megismerjem, és a megismerésben eldöntsem, hogy akarom-e vagy sem. Az emberek szeretnek pálcát törni a másik felett és azt mondani, hogy „rossz ember”, mert akaratuk olyan dologra irányul, ami az ő akaratukkal ellentétes.

Mikor szeretetről beszélünk, és Jézus tanítását vesszük alapul, azt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”. Mindezt ismerjük jól, és habár tudjuk, ezek a szavak Istennek szóltak, Jézus élete mégis valamilyen formában az emberek felé is kinyilvánította ezt. Az ember szabadsága abban rejlik, hogy akár olyan döntést is hozhat, ami hosszú távon nem a számára legmegfelelőbb út. Olyat, amit később megbánhat, elfelejthet, a múltba temethet. Mindannyiunknak vannak ilyen élményei: valami olyasmit akartunk, amit már nem, sőt leginkább letagadnánk, és soha nem említenénk senkinek. Mi erre Jézus reakciója? „Bűneid bocsánatot nyertek, de többet ne vétkezz!”. Sose szerettem a bűn szót, mert a bűn valami olyasmire utal, hogy amit tettél nem tehető jóvá. A bűntudat, azt jelenti, hogy egy múltbeli dolog miatt, amit akartunk – de már nem akarjuk – felőröljük egész lényünket. De akkor hol van a szabadság? Jézus tanításában a bűn kérdése a megbocsátással válik teljessé, melynek oka pontosan az, hogy a felszabadulás által megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb utat, melyet már erősebb akarattal követünk. A buddhizmusból ismert „karma tanítás” lényege hasonló, habár a szabadság abban is csak felszínes módon jelenik meg. Azt mondja: minden tettünknek következménye van, így rossz döntéseink előbb-utóbb visszahatnak ránk és le kell dolgoznunk őket. Ebben a tanításban nincs semmi személyes, habár kétségkívül benne van az a pozitívum, hogy saját döntéseim felelősségét nem ruházhatom át egy „Megváltó”-ra vagy a sorsra. A megváltás lényege nem az, hogy bármit teszek, azt már kiegyenlítették, hanem hogy amit teszek újra és újra átformálható egy olyan akarattá, amivel közelebb kerülök a megváltás misztériumához. A buddhizmus nem hagy teret ennek és habár, hogy mi jó, illetve rossz döntés néha egészen meghatározhatatlan, azért az érzések szintjén mégiscsak tudjuk, hogy mi az, amit már „rossz” döntésnek nevezhetünk.

A Bibliából sem ismeretlen a karma törvénye: „Aki jóra törekszik, jóakaratot szerez, de eljön a rossz arra, aki azt hajhássza.” (Példabeszédek 11:27). Ha jobban körbenézünk a világban, ez csak úgy értelmezhető, ha az életet végtelennek tekintjük. Ha azt mondom: a Földön nincs igazság, akkor néhányan ugyan elméleti szinten vitába bocsátkozhatnának, azért legtöbben azt mondanánk, ez így van. Az igazság ugyanis nem az, hogy minden rossz döntés azonnal kiegyenlítődik, és a helyére kerül, hanem hogy rengeteg rossz döntés megtorlás nélkül marad és az emberi élet szabadságából a múlt homályába vész. Nem követhető, nem látjuk, mi történik azután. Mennyről meg Pokolról regélünk, karmáról beszélünk, de mit tudunk mi erről? A poklot is csak addig emlegetik, amíg azt gondolják, hogy őket az biztosan elkerüli. A karmát akkor veszik komolyan, ha meg vannak róla győződve, hogy amit ők tesznek az jó. De hogyan kapcsolódik ez az akarathoz? Mi van, ha én jót akarok, de folyton fájdalmat okozok, és rendületlenül azzal kell szembesülnöm, hogy tulajdonképpen rossz vagyok. Hol vagyok én? Ugyanúgy, ahogy a bűn, úgy a karma törvénye is mélyebb szinten húzódik meg. Az akarat összefügg a tudatossággal. A tudatlan ember akarhatja a jót, ha valójában minden tette tökéletesen értéktelen. Egy tudatos ember talán szenvedést okoz, végül mégis valami szép formálódik a fájdalmak romjain. Ha a körülményekből következtetünk az akaratra, akkor csak igazságtalanságot látunk, ha a fájdalmainkból következtetünk az akaratra, akkor csak rosszakaratot vélünk. Az én akaratom nem az, amit te látsz bennem, hanem az, amit én akarok. Ez örök-törvény, és ezt semmi nem változtathatja meg.

579948_529123320437997_1632134760_n

„Sors, akarat oly ellensarki vég,

Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;

Miénk a szándok, nem sükere ennek.”

(W. Shakespeare)

Sokan mondják, hogy a sors magasabb rendű az akaratnál, mert ahányszor akarunk valamit és nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, valami felsőbb erő beavatkozására gyanakszunk. Habár, hogy mi a „sors” nem igazán tudnánk megmondani. Mindent a sorsnak vélünk, ami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk és mindent saját akaratunknak (vagy Istennek) vélünk, ami úgy alakul, ahogy akartuk. Az ilyen tévedéseken alapuló gondolatok vezetnek oda, hogy akaratunk valójában kiforrott és ennek függvényében minden esemény vagy a „Gondviselés” vagy a minket akadályozó „Sors” eredménye. Az, hogy a sorsunkat összefüggésbe hozzuk saját akaratunkkal, nem igazán jut eszünkbe, mert oly gyenge és erőtlen az akaratunk, hogy – úgy érezzük – az soha nem lehet képes megváltoztatni saját lényünket vagy a körülményeket. Közben másokat figyelünk, és a sorsot átkozzuk, hogy nekik mennyire szépen alakult minden, minekünk meg szenvedés és nehézségek tömkelege az életünk. Aztán azt mondjuk, hogy mindez karma. Valamit három élettel ezelőtt elkövettem, ami miatt most nekem nehéz az életem. Még ha igaz is volna, mit kezdjek én ezzel? Az ember mindent megtesz azért, hogy könnyebben elviselje a jelent. Előbb kezd el beszélni idegen lények megjelenéséről, minthogy belássa, hogy elmebeteg. Soha nem azt figyeli, hogy mit tehet, hanem azt, hogy miért van az, ami van? És ha úgy véli, hogy megtalálta, hogy miért van, akkor hátra dől, és azt mondja, hogy „ő már tudja”, csak közben egyetlen lépést sem tesz, hogy az ne legyen úgy.

„A boldogság választást feltételez, s a választás mélyén valami kiérlelt és világos akaratot”.

(Albert Camus)

Hiába akarlak, ha te nem akarsz. Hiába akarsz engem, ha én nem akarlak. A boldogság fogalma legtöbbször a többi emberhez kapcsolódik. A szeretet az, ami leginkább boldogságot okozhat. Ha a boldogság viszont szeretet, akkor azt kell szemügyre vennünk, hogy az hogyan kapcsolódik az akarathoz. Ha az akarat önmagában szeretet lenne, akkor elég könnyű dolgunk volna, de mindenki más és más dolgot szeret, mint ahogy mindenki kicsit más és más dolgot is akar. Ha az a szeretet, hogy valaki az én akaratomnak megfelelően él, akkor saját boldogságom árán egy másik ember szabadságát teszem tönkre. A szeretet tehát nem lehet az, amit én akarok, kivéve, ha valami csoda folytán a másik ember folyton mindig ugyanazt akarná, amit én. Ezen a ponton a boldogság és az akarat olyan képet mutat, mintha ellentétesek lennének egymással. „Legyen meg a Te akaratod” – mondja Jézus. Ebben a mondatban közelség és távolság is van egyben. Mert azzal, hogy én kijelentem, hogy legyen úgy, ahogy Te akarod, nem jelentem ki egyidejűleg, hogy az nem úgy lesz, ahogy én akarom. A két akarat összefolyik. Nem arról van szó, hogy én lemondok az akaratomról azért, hogy a te akaratod meglegyen. Nem arról van szó, hogy én a rabszolgáddá válok, és mindenben úgy cselekszem, ahogy te szeretnéd. Hanem, ahogy te akarod, az a te döntésed, és én akarom, hogy ebben a döntésedben te szabad maradj. Ez szeretet. És ha ez a döntésed nekem fájdalmat vagy szenvedést okoz, én akkor is meghagyom ezt a szabadságot. Minden ilyen tett idővel megdicsőül, mert ez valódi szeretet. És minden ilyen tett előbb-utóbb eléri hatását. Ez a boldogság. Az összes többi “szeretet” igényekről, önzésről meg birtoklási vágyról szól, és időlegesen talán úgy tűnik, hogy nincs hatalmasabb boldogság, ha két ember ugyanazt akarja, és ebben egymásra találnak, a valódi boldogság mégis az, ha akkor tudjuk szeretni a másikat, ha ő éppen mást akar, mint amit mi, és ebben az akaratában mi valódi szabadságot tudunk (és akarunk) neki biztosítani. Ezért mondja Camus, hogy a „boldogság választást feltételez”. Mert amíg örömben és mámorban vagyunk valakivel, akivel látszólag minden akaratunk egyezik, addig őt nem választottuk, sőt még csak nem is ismerjük. Akkor kezdesz el valakit ismerni, ha megismered azon akaratát is, ami különbözik a tiédtől. Ha nincs olyan akarata, ami különbözik a tiédtől, akkor nincs melletted senki, csak egy árny, aki mindennek meg akar felelni. Az ilyen “árny” emberek képesek elveszteni önmagukat csak azért, hogy megmentsenek valami felszínes képet önmagukról. A megismerés tehát elengedhetetlen a szeretethez és a boldogsághoz. „Az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer”. Ha azt mondom, hogy valakibe beleszerettem, még mielőtt megismerném azon igényeit, melyek ellentétesek az enyémmel, addig tudatában kell lennem, hogy egy fantáziaképet szeretek, ami valójában azon igényeken alapul, amit én akarok. De az ilyen fantáziakép előbb-utóbb összeomlik, mert egyetlen ember sem akarja mindig ugyanazt, amit mi, még ha néhány dologban talán egyet is ért. Csak a megismerés után derül ki, hogy a másik fél képes-e a szeretetre. Képes-e arra az akaratra, hogy a másik akaratát – ha nem is mindig, de – tiszteletben tartja. Egy perzsa költő mondta még a XII. század környékén: „Tegnap okos voltam, így meg akartam változtatni a világot. Ma bölcs vagyok, így megváltoztatom önmagam”. Akarhatom, hogy a világ az én igényeimet szolgálja ki, de miért ne akarhatnám inkább, hogy megismerjem a világot és én magam forduljak szeretettel felé?

Vallomás

0

Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár még nem volt nagyon mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.

– Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.

A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.

– Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermekeljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…

Kopogtattak.

– Ki az? – kérdezte.

Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.

– Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.

Ő meg csak nézett maga elé.

– Indulnunk kell – mondta ő is lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.

Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján

Szabadulásomról

0

Egy sötét szobába vezettek. Az őr erőteljesen megragadta karomat, majd egy ajtó felé kezdett vezetni. Kezeim bilincsben voltak. Hogy hogyan kerültem oda valójában nem nagyon emlékeztem, csak homályos emlékképek derengtek előttem, néhány balul sikerült döntésemről. Egy folyosón mentünk végig, melynek a végében egy kis szoba volt. Azt mondta az őr, hogy innen egyedül kell továbbmennem. Beléptem az ajtón. Egy idős férfi ült velem szemben, szakadt ruhában. Asztal volt előtte, melyen egy hatalmas mérleg állt. Hellyel kínált, én meg leültem. Zavaros volt minden számomra, nem igazán tudtam mit keresek ott.

– Tudod miért vagy itt – kezdte.

– Tudom – mondtam, mintha tényleg tudtam volna.

Felállt és a szekrényhez lépett. Kinyitotta, és két csomagot vett elő. Lassan bontotta ki őket. Borzasztó szagukat csak undorító látványuk múlta felül. Egy rothadó agyvelő volt az egyik, a másik meg egy vérző szív. Fogta őket és a mérleg két serpenyőjére tette.

– Ez vagy te! – mondta határozottan.

Néztem a szívet és az agyat, de még nem értettem, hogy miről van szó.

– Mindenki, aki hozzám jön, önszántából jön ide – folytatta – Azt gondolod, hogy téged megbilincseltek és idehoztak, de tévedsz. Te önmagad és saját döntéseid csapdájában vagy. Összezúztad magad, értelmed elhomályosult, szíved szenved. Ki a felelős ezért?

– A világ – feleltem neki – Az emberek, akik tönkretettek engem.

Mélyen a szemembe nézett.

– Addig nem jutsz ki innen, míg nem döntesz!

Nem értettem, hogy miről kell döntenem, így megkérdeztem.

– Miről kell döntenem?

De nem válaszolt. Beszélni kezdett.

– Értelmedet a gondolataid rendszerezéséből nyered. A szívedet az érzéseid irányítják. Az érzéseid alkotják a gondolataidat, de a gondolataid visszahatnak az érzéseidre. Mit gondolsz, melyik a fontosabb az értelem vagy szív?

Elgondolkodtam, de hirtelen nem tudtam a választ.

– Egyszer ez, máskor amaz.

– Mivel szeretsz? – kérdezte azonnal.

– A szívvel.

– Mivel reménykedsz?

– A szívvel.

– Mivel vágyakozol?

– A szívvel.

– Mi okoz fájdalmat?

Közben a falat néztem.

– Az igazságtalanság.

– És még?

– A tiszteletlenség. A hazugság. A gyűlölet. Az ítélkezés. Az elutasítás.

– Döntened kell – mondta újra és közben csóválta a fejét –. A szív akkor záródik be, mikor igazságtalanságot érez, mikor hazugságot észlel, mikor gyűlöletet táplál, ítélkezik és elutasít. De mondok neked valamit – közben egy üvegpoharat vett elő, félig teli öntötte vízzel egy palackból, és az asztalra tette –. Mit látsz? – kérdezte.

– Egy poharat, amiben víz van.

– Én nem azt látom – mondta – Hajolj közelebb!

Odahajoltam és megcsapott a pálinka szaga.

– Ez pálinka.

– Látod, milyen könnyen ítélkezel, anélkül, hogy megvizsgáltad volna a dolgot. Mikor az emberek az érzéseikből alkotják az igazságot, könnyen eltévednek, mert nem a helyzetet vizsgálják, hanem fájdalmaikra hallgatnak. Az igazság csak az értelem által vizsgálható, sosem a szív által. Ha tehát igazságtalanságot érzel, először vizsgáld meg, hogy valóban igazságtalanok voltak-e veled vagy sem. Nézd meg a különböző szempontokat, hallgasd meg ellenfeledet is, és hagyatkozz értelmedre. Fogadd el azt is, amit a másik lát, akármennyire is fáj. A szív érzi a fájdalmat, de könnyen kiengesztelődik, ha az igazságban talajra talál. Ha tehát értelmedet nem használod, a szív is félrevezet. Melyik tehát a fontosabb az értelem vagy a szív?

– Az értelem, mert a szív félrevezet – mondtam egykedvűen.

08rab

– De erre válaszolj most: miért érezhet a szív igazságtalanságot, még akkor is, ha éppen nem éri igazságtalanság?

– Mert azt gondolja, hogy igazságtalanság érte.

– A szív olyat is megérez, amit az értelem nem lát. A szív tehát térben nagyobb, mint az értelem. A szív a boldogságot keresi, az értelem az igazságot. Ha valaki boldog, csak addig az, míg elhiszi, hogy ami miatt boldog, az igaz. Ha később értelmével belátja, hogy ami boldogságát okozta, hazugság volt, akkor bezárul és többé nem képes már úgy megnyílni, mint előtte. Az értelem tartja fogságban, holott a szív térben nagyobb, mint az értelem. Melyik tehát a fontosabb az értelem vagy a szív?

– Most már magam sem tudom.

– Mikor az értelem korlátolt, akkor fogságban tartja a szívet, az megfertőződik, és elpusztul. Az értelem csak akkor lát tisztán, ha a szív is kitárul, mert az értelem a szív nélkül nem érzi a teret, tér nélkül meg lehetetlen igazságosan megvizsgálni egy helyzetet.

Kezdtem unatkozni a hosszas kioktatásban.

– Mit akar tőlem? – kérdeztem.

– Döntened kell.

– De hát miről?

Most sem válaszolt.

– Tudod, mikor valakit szeretsz, és együtt akarsz maradni vele, meg kell találnod a helyes kapcsolódási pontot. Ha túl sok a fájdalom, akkor az értelem bezárja a szívet, és ha ebben az állapotában vizsgálja a kapcsolódást, akkor az igazságot is csak a bezárt szív alapján láthatja. Amíg viszont a szív nincs kitárulva, addig az értelem nem is tapasztalhat mást, csak igazságtalanságot, mert ha a szív nem kap teret, akkor az értelem egyféleképpen látja a dolgokat, és az bizonyosan igazságtalannak fog tűnni.

Egy kis madarat vett elő a szekrényből. El sem tudtam képzelni miket rejtegethet még az a szekrény.

– Minden kapcsolat olyan, mint ez a kis madár a kezemben. Ha összeszorítod – és közben kezeivel kezdte összenyomni a madarat – elpusztul, ha viszont túlzottan kitárod a kezeid – közben feloldotta a szorítást – akkor…

A madár kirepült a kezei közül.

– Elrepül – feleltem.

– Ahhoz tehát, hogy megtartsd, akit szeretsz, tudnod kell, hogy mikor szorítsd jobban és mikor tárd ki jobban a kezeid. Mert egyik sem jó önmagában, neked kell tudnod, hogy melyikre mikor van szükség. Ha értelmed azt mondja, hogy nincs tovább, szíved mégis reménykedik, melyikre hallgatsz?

Itt értettem meg, hogy mi felől kell döntenem.

– Döntened kell! – ismételte.

Elfordultam és sírni kezdtem. Ő meg átjött az asztal túloldaláról és a vállamra tette kezeit. Potyogtak a könnyeim, magam sem tudom mi történt ott velem pontosan, de mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajtam.

– Sírj csak! Mert a sírás megtisztít, és teret készít a szívednek. És ha megtisztultál és a szívedben újra tér lesz, akkor majd tisztán látod a dolgokat is. Minden igazságtalanságban van valami jogos, és minden igazságban van valami relatív. Hallgasd meg vádlóidat, hallgasd meg az ítéleted, hallgasd meg és fogadd el, de ne váljon lényeddé. Aztán engedd, hogy a szív megtisztítsa magát, mert csak az által leszel képes megbocsátani. Aki nem tud megbocsátani, annak többé nem nyílik meg a szíve. Bezárul, fájdalmait magában hordozza, és örökké igazságtalanságokkal szembesül, mert értelme nem kap teret, ami által csak még inkább bezárul a szíve. Ez a törvény. A rabszolgaság törvénye. Döntened kell, hogy rabszolga maradsz-e, vagy megszabadulsz!

A lábai elé borultam.

– Bocsáss meg nekem, mert nyomorult vagyok. Bocsáss meg, mert vétkeztem és hibáztam. Engedd, hogy megtisztuljak, hogy újra kitárjam a szívem és én is meg tudjak bocsátani, annak, aki nekem okozott fájdalmat – hangos sírásban törtem ki –. Adj erőt és őszinteséget, hogy tisztán meg tudjam vizsgálni magam, és a körülményeimet. Adj erőt, hogy meg tudjak bocsátani, mert amíg nem tudok megbocsátani, addig én sem lehetek más… csak rabszolga.

A légballon

0

Szeles idő volt aznap. A Potsdamer Platz-nál vártuk Matthias-t, Anett régi ismerősét, hogy körbevezessen bennünket Berlin hangulatos utcáin. Akkor jártam először a brandenburgi régió szívében, habár nem voltam figyelmem teljében, emlékeimben tisztán megmaradtak a képek: a Reichstag, a Brandenburg-i kapu, az Unter den Linden hangulatos sétánya vagy a Madamme Tussaud múzeum viaszfigurái. Vannak helyek, melyek csak úgy magukba szippantják az embert. Nem kell fotókat készíteni vagy hosszasan olvasni a történetükről, mikor ott vagy, mindent tudsz, vagy ha nem is tudod, érzed. Ilyen érzés kerített hatalmába, akkor is, mikor Anett elhívta Matthias-t, akivel még évekkel ezelőtt ismerkedett meg Lipcsében egy cserediák program keretében. Akkor még nem voltam együtt Anettal, csak később mesélt róla. Valamiért mindig zavart, ha férfiakról beszélt, főleg ha láttam, hogy közben csillog a szeme. Féltékenység. Tudom, az ilyesmi sehova nem vezet, mégis olyan érzés volt, mint amilyen hatást Berlin utcái váltottak ki belőlem: nem tudom a történetüket, de érzem, hogy valami különleges dolgot rejtegetnek.

Délután két órakor találkoztunk Matthias-szal. Magas, erős testalkatú fiú volt, némethez illő kék szeme és szőke haja. Mivel nem beszélem a nyelvüket, a kezdeti társalgás nagy részéből kimaradtam, míg angolra nem váltottak. Mosolyogva üdvözölték egymást, majd néhány szót váltottak. Anett bemutatott engem is, de minden mozdulatában éreztem valami lekezelőt, valami lekicsinylést, amivel próbálta éreztetni, hogy nem vagyok különösebben fontos. Hányszor éreztem már ezt, és többször hangot is adtam neki, de mindig csak annyit mondott: “önbizalomhiányod van”. Őszintén szólva nem tudom, hogy az önbizalomhiány és a realitás érzékelése mennyire függ össze. A féltékenység mennyire önbizalomhiányból fakad, illetve ha valaki lekezelő velem, az miért az én önbizalomhiányom? De ne menjünk ennyire a dolgok mélyére. Próbáltam nem úgy venni a dolgokat, ahogy máskor venném, habár kétségkívül nehezemre esett. Ott volt belül mélyen az a hitvány gondolat, hogy a bolondját járatja velem, és akármennyire is szeretem, nem hagyhatom tudatlanságban afelől, hogy viselkedése rosszul érint engem. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben és észre sem vettem, hogy közben már a hátunk mögött hagytuk Berlin hatalmas terét.

A Leipziger Strasse-n indultunk el, ami természetesen előhozta a régi szép lipcsei emlékeket. A sok jó nevetést, a szép élményeket, mintha a jelenben már nem is találhatnánk semmi érdekeset. Nem tudtam, de nem is nagyon akartam csatlakozni a beszélgetéshez. Erőltetetten mosolyogtam, mint aki felhőtlenül élvezi a társaságot, de valami borzasztó érzés gyötört. Átvettem az időjárás hangulatát: minden szürkének és lehangolónak tűnt, belül meg tombolt a vihar. Mégis volt ebben az érzésben valami megnyugtató, valami kísértetiesen magányos, ugyanakkor démonian felemelő. Matthias hamar kitalálta, hogy mit csináljunk: szálljunk fel a Luftballon-ra. „Nem messze a Zimmerstrasse-től van egy nagy léghajó, amiről egész Berlint megcsodálhatjuk. Néhány perc csak gyalog” – mondta. Nem tiltakoztam, nem különösebben érdekelt, de nem ellenkeztem. Saját világomba süppedtem, amelyből abban a pillanatban nem is akartam kilépni.

Ahogy befordultunk a Friedrich Strassen, Anett megállt és átölelt.

– Szeretlek! – mondta és rám mosolygott.

– Ó igen? – kérdeztem vissza – Akkor minek kellett elhívnod őt? – magyarul beszéltem – Miért nem tudjuk ezt a rövid időt kettesben tölteni? Összesen három napot vagyunk Berlinben és neked az az első dolgod, hogy szólsz valami régi „barátnak”.

Döbbenten nézett rám. Matthias úgy tett, mint aki nem hall semmit.

– Te megőrültél! – mondta Anett – Mi bajod van? Nem értelek!

– Nincs semmi bajom! – makacs voltam, nem tagadom, de úgy éreztem, hogy háborút kell indítanom, hogy kiderítsem az igazságot. Amit békével nem lehet, csak provokációval érhetjük el.

– Féltékeny vagy látom! De figyelj… – megfogta a kezem – Tényleg nincs miért, én téged szeretlek!

Egy kis elégtételt éreztem, de nem hagytam, hogy megolvasszon néhány kedves szó. Valójában bíztam benne és tudtam, hogy nem csalna meg. Ha nem erre építenénk, nem működne a kapcsolatunk sem, de az embernek kell visszajelzés, hogy ő a legfontosabb, én meg épp ennek hiányában voltam berlini utunk során.

– Hagyjuk ezt most! – szóltam röviden – Majd megbeszéljük máskor! Most foglalkozz a kis barátoddal – mondtam sértődötten. Magam sem tudom miért játszottam ezt a szerepet, de jól esett.

Közben Matthias beszélni kezdett a vasfüggönyről meg a Charlie Checkpoint-ról, a híres katonai ellenőrző pontról, de ezzel nem nyerte el különösebben a szimpátiámat, habár nem viselkedtem vele ellenségesen. Fontosnak éreztem, hogy valamilyen formában elérjem, hogy Anett kimutassa, hogy engem szeret, és ezt a privilégiumot senki más nem élvezheti. Hogy Berlin látnivalóival miért nem foglalkoztam és miért ezek a kicsinyes és nevetséges gondolatok jártak a fejemben, magam sem tudom, de történetem legérdekesebb pillanatai csak ezután következtek.

„Die Welt” – ez a felirat volt olvasható a hatalmas léggömbön. A Zimmerstrasse végén található szépen kiépített kis térre érkeztünk. Épp egy tíz fős diákcsoport szállt be a ballon utasterébe, a szél meg egyre erősebben fújt.

– Na, felszállunk? – kérdezte Matthias boldogan.

Láttam, hogy Anettnek is elment a kedve a szóváltásunk óta. Odajött hozzám.

– Van kedved felmenni? – kérdezte szomorúan.

– Nekem mindegy! – vágtam rá – Ha ti akartok, menjünk!

a_043_dpa-pa_160503-99-819871_dpai_europress_eza-e1462359530589-1024x551

Elindultunk a bejárat felé, ahol rövid kis sor állt. Éreztem, hogy közeledünk a katarzishoz. Minden vitánk így zajlik: sértődés, üzenet továbbítása, jóvátétel, megtisztulás. Ezt vártam volna most is, ha nem jönnek közbe kiszámíthatatlan események. Ha valaki kívülről szemlélt volna, azt mondta volna, őrült vagyok. Nem is őrült, mániákus. Miért nem tudok élvezni egy nyaralást? Miért kezdek el felesleges és értelmetlen dolgokon agyalni? Miért zuhanok ebbe a filozofikusan mély, depresszív sötétségbe? Miért tölt el örömmel a zárt, gyűlölettel teli magány? A párkapcsolat magánya, a meg nem értettség magánya, a szeretethiány magánya. Válaszom egyszerű: nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy miért oda születünk, ahova születünk és miért olyanok vagyunk, mint amilyenek vagyunk. Sem azt, hogy miért pont ezek a dolgok történnek velem és azt sem, hogy miért így reagálok rájuk. Talán a pszichológia professzorai könnyűszerrel rám húznának valami sablont, amellyel megnyugtatnák az okoskodókat, de engem semmiképp. Nem is vágyom a tanácsaikra. Közben már a pénztár előtt álltunk.

– Három jegyet kérünk! – mondta Matthias.

Süvített a szél, egy kék ruhás biztonsági őr a kasszánál ülő hölgynek mutogatni kezdett valamit!

– Nur zwei…! – ordította.

Matthias zavartan nézett, majd néhány szót váltott a pénztárossal. Pár pillanat múlva odafordult hozzánk.

– Már csak két ember fér fel. A következő csak egy óra múlva megy, ha lesz egyáltalán – felnézett az égre – Mi legyen?

Éreztem, hogy itt a nagy lehetőség. Most Anettnak választania kell: ő vagy én. Lepleztem izgatottságomat.

– És mennyi ideig lesz fenn a léghajó? – kérdeztem, mintha tényleg érdekelne.

– Fél óra körülbelül – Matthias Anettra nézett – Na hogy legyen? Csak két ember mehet.

– Menjetek fel ti! – mondtam határozottan – úgyis ritkán találkoztok.

Láttam, hogy Anettnak rosszul esik, hiszen tudta, hogy direkt csinálom az egészet.

– Én veled szeretnék menni! – nézett rám.

– Fél órával ezelőtt miért nem érezted ezt? – kérdeztem vissza – Menjetek csak szépen, én megvárlak titeket itt lenn!

Elkezdődött a szokásos játék, egyszer ő enged, egyszer én. Matthias minket nézett, majd kissé feszültté vált, ahogy meglátta a mögöttünk várakozó sort.

– So?

Anett zavarban volt.

– Menjetek fel, ha szeretnétek, én maradok! – ajánlotta fel a német fiú.

– Kedves vagy – vágtam rá –, de menjetek ti, én úgyis tériszonyos vagyok. – füllentettem.

Matthias határozott volt és mivel zavarta a mögöttünk kígyózó sor, megrendelte a két jegyet és az egyiket Anettnek nyújtotta át. Rám nézett, én meg rövid kézmozdulattal jeleztem, hogy valóban lemondok a megtiszteltetésről. Belül éreztem, hogy megnyertem a csatát, habár nem tudtam milyen küzdelemről van szó, és azt sem, hogy mit is jelent pontosan ez a győzelem. A biztonsági őr odakísérte őket a ballonhoz én meg könnyed léptekkel kisétáltam a térre, hogy egy padról nézzem végig felemelkedésüket. Leültem, de megint valami furcsa érzés tört rám. A bizonytalanság, hogy jól döntöttem-e? Valójában az ember soha nem lehet bizonyos afelől, hogy jól döntött, de ha rosszul döntött, azt meg tudja állapítani utólag. Tíz perccel később már így éreztem én is, mikor szembe kellett néznem életem egyik legkellemetlenebb helyzetével. Nem is értem, hogy nem vettük észre, hogy a léghajózáshoz túl szeles az idő, hogy ilyen szürke, borongós napon, inkább múzeumba kéne mennünk. Én magam sem láttam, hiszen a féltékenység lebegett szemem előtt, és ez előrébb volt bármely más gondolatnál. Körülbelül tíz perce ülhettem a padon, amikor azt láttam, hogy a légballont – ami száz méter magasan lehetett – elkezdi a szél ide-oda dobálni. Ijedten meresztettem szememet az égre, majd a jegyvásárló bódéhoz siettem, ahol már kitört a pánik. Messziről sikoltozást hallottam, mely valószínűleg a ballonból érkezett, néhányan telefonjukkal videózni kezdtek, míg a személyzet tanácstalanul bámulta a léghajót. Közben a kapun át rendőrök meg mentősök érkeztek. Nehéz elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem. Félelem fogott el. Anettra gondoltam és az elmúlt fél óra eseményeire. Lelkiismeretfurdalásom lett. Ha én nem viselkedtem volna így, minden egész máshogy történt volna. Ha egy kicsit tudatosabb vagyok, ha nem kezdem el vádolni, ha nem tör rám a féltékenység, ha én megyek fel vele, vagy akárcsak ha lebeszélem őket, hogy felszálljunk. Csak néztem az eget és a szél olyan nagyokat dobott a léghajón, hogy öklendezni kezdtem. El fogom veszíteni! – döbbentem rá – Jézusom, könyörgöm, segíts! – fohászkodtam. Teljesen tétlen voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Odaszaladtam a jegyszedőhöz és ordibálni kezdtem vele.

– Csináljon már valamit! Hozza le a ballont! Nem érti, csináljon valamit! – közben folyni kezdtek a könnyeim – Miért engedték fel, ha tudták, hogy ilyen szeles az idő?

Ő csak feszülten állt és nézett felfelé. Mit is tehetett volna? Nem az ő hibája volt. Magasabb erők játszottak velünk. Olyan erők, melyek felett nekünk nincs hatalmunk. Talán ha máshogy döntök, máshogy alakult volna. De dönthettem-e volna másképp vagy az egész el volt rendelve? Az ember valóban egyféleképpen cselekedhet, aztán ezerféleképpen kell megbánnia tetteit? Közben láttam, hogy tíz méterrel már lejjebb húzták a ballont, és azt is, hogy szerencsére nem esett ki senki a léghajóból, ami kis megnyugvást nyújtott, de tudtam, hogy aki fenn van, annak élete egyik legszörnyűbb élményén kell keresztül mennie. Hogy nézek ezután majd a szemébe? Mit fogok egyáltalán mondani? Azt, hogy„sajnálom”? Milyen erőtlenül csengett most ez a szó, és mennyire jelentéktelenné, nevetségessé váltak azok a féltékenységi gondolatok, melyek néhány perce még meghatározták hangulatomat. Egyetlen dolog lebegett szemem előtt, hogy szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Nem tudtam mit fogok mondani, sem hogy hogyan kérek bocsánatot. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy szeretem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de tizenöt perc biztosan, míg lehúzták a ballont a földre. Kinyitották a kis kabin ajtaját és messziről láttam, ahogy néhány sokkos állapotban levő diákot húznak ki a mentők. Elfogott a félelem. Remélem nincs semmi baja! – mondtam magamban. Aztán láttam, ahogy kilép a kis ajtón, remegő mozdulatokkal, üveges tekintettel, ahogy mered maga elé, halálfélelemben. Könnyezni kezdtem. Elindultam felé, és érzékeltem, hogy észrevesz, de semmilyen érzést nem képes kimutatni. Sem gyűlöletet, sem szeretetet, sem félelmet, sem megnyugvást nem láttam rajta. Olyan volt, mint egy bábu, aki önszántából csak mozogni képes. Odaértem hozzá és megöleltem, majd sírni kezdtem.

– Ez borzasztó. Erre nincsenek szavak. Ez nem is tudom, hogy történhetett. Annyira sajnálom! Annyira nagyon sajnálom!

Csak nézett maga elé, mint aki nem is tudja, hol van. Közben Matthias is előkerült és csatlakozott hozzánk. Megölelte Anettet. Mindenféle érzés kavargott a fejemben, de a féltékenység volt az utolsó abban a pillanatban. Hárman öleltük egymást, mint három jó barát, akiknek nincs közös múltja, de egy borzasztó élmény mégis összeköti őket. Eltűnt minden haragom és szomorúság szállt a helyébe. Eltűnt a féltékenység, és az összetartozás érzése váltotta fel. Kellett ez vajon hozzá? Vajon tényleg a szenvedés az egyetlen útja annak, hogy belássunk valamit, hogy tudatosabban éljük az életünket? Vagy a szenvedés elkerülhetetlen dolog, nem tanítója, csupán velejárója az életnek? Nem adok választ a kérdéseimre, mert talán nincsenek is rá válaszok. Egy dolgot mindenképp megtanultam. Jobban meg kell becsülnöm azt, amim van, mert bármelyik pillanatban elveszíthetem. Jobban meg kell becsülnöm azokat, akik körülöttem élnek, mert bármelyik pillanatban örökre eltűnhetnek az életemből. Rosszkor voltunk rossz helyen, mindezt tetéztük egy rossz döntéssel, de ez nem oldoz fel azon felelősség alól, hogy az adott helyzetből a legjobbat hozzuk ki.

Aznap már nem csináltunk semmit. Visszamentünk a hotelszobába. Anett nem sokat beszélt. Estére kicsit jobban lett. Nem is nagyon tudtam mit mondani neki. Mit mondhatnék ilyenkor? Nem én küldtem oda a szelet, mégis olyan érzésem volt, mintha az én heves gondolataim sodorták volna jobbra-balra azt a léghajót. Mintha az én viharom pusztított volna Berlin utcáin és az én sötét lelkem telepedett volna a városra. Mintha szívem minden borús aspektusa azon a napon a körülményekbe manifesztálódott volna és együttes erővel csapott volna vissza rám. Egyre inkább csak az a régi bölcs mondat kavarog a fejemben: „Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent”[1].

[1] Hermész Triszmegisztosz (Tabula Smaragdina)